Ünnep az ókori Rómában (február 15.). Már a legkorábbi ránk marad római naptárakon szerepelt, és maguk az ókori szerzők is kiemelték, elismerték ősi jellegét. A szertartás egyik legjobb leírását Plutarchos adja a Romulus-életrajz 21. fejezetében: "Két kecskét vágnak le, majd két nemesifjú homlokát véres késsel érintik, de mások azonnal letörlik a vért tejbe mártott gyapjúkendővel. A két ifjúnak homloktörlés után nevetnie kell; majd a kecskék bőréből szíjakat hasítanak, a derekukon övvel, de egyébként teljesen mezítelenül futásnak erednek. A kezükben lévő szíjjal minden szembejövőre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést és hamarabb esnek teherbe." (Máthé Elek fordítása)
És egy kicsivel olvasmányosabb leírás :) Két kor, kétszer elmesélve. Érdekes, hogy az elsőben még a lányok fenekére csapnak, a másodikban, jó pár száz évvel később, már csak a csuklójukra, jelképesen :)
A könyv címét nem árulom el :) Aki kitalálja, az kap valamilyen ajándékot :))
Már beköszöntött a
tél, amikor az ikrek úgy határoztak, hogy Potitius kellően elsajátította a
farkassá válás fortélyait. De a tervet nem hajthatták végre hideg és nyirkos
időben. Ezért megvárták, amíg ismét melegebb lesz. Végül elérkezett a tökéletes
nap – egy tiszta, enyhe nap, amikor mindenki a szabad ég alatt sürgölődött a
hét domb környékén.
Aznap hajnalban indultak vadászni. Az ikrek már napok
óta követték egy farkas nyomait, és figyelték a mozgását, hogy kiderítsék, hol
van az odúja. Nem sokkal napkelte után kikergették onnan, és levadászták.
Romulus döfte le a lándzsájával.
Egy szedett-vedett oltáron – egy lapos tetejű sziklán
– megnyúzták a farkast, és megmosták a kezüket a vérében. Felvagdosták a bőrét,
majd a csuklójukra, a bokájukra, a combjukra és a karjukra kötötték a csíkokat.
A többi csíkot a kezükben vitték. Potitius úgy érezte, hogy a meleg, ruganyos
bőrből még sugárzik a vadállat életereje.
Potitius idővel már nem érezte olyan szokatlannak,
hogy pucéran szaladgál a hegyek közt. Számtalanszor megtette Romulusszal és
Remusszal, habár általában éjszaka, távol a településektől. Az arcát rejtő
farkasmaszkot viszont még nem tudta megszokni. Csak pislogott kifelé a
szemnyílásokon, felismerhetetlensége teljes tudatában, és elképzelte, milyen
hajmeresztő látványt nyújthat. Ettől valami furcsa hatalomérzete támadt, és az
a különös sugallat motoszkált benne, hogy mindennel megváltozott a kapcsolata a
környezetében – mintha az álarc emberfeletti tulajdonságokkal ruházta volna
fel.
Ide-oda futkostak a hegyeken és a völgyekben, egyik
faluból a másikba, üvöltve, rikácsolva, bőrszíjaikat lóbálva. Valahányszor egy
fiatal lánnyal találkoztak, rohanni kezdtek felé, és egymással versenyeztek,
hogy ki éri utol elsőként, hogy megkorbácsolja az egyik bőrszíjával. Ők voltak
a farkasok, a lányok pedig lehettek volna akár bárányok is, hiszen a
bárányokhoz hasonlóan ők is csoportokban végezték reggeli teendőiket, például a
vízhordást és a tehercipelést. Néhányan felsikoltottak, amikor meglátták őket.
Mások a nevetéstől sikongattak.
Potitius soha életében nem élvezett ennyire semmit.
Testileg is felizgatta a kaland. A lányok egy része jobban megijedt ágaskodó
hímtagjától, mint farkasbőrből készült korbácsától, noha akadtak olyanok is,
akiket egyszerűen csak mulattatott. Ezek lesütötték a szemüket, és eltakarták a
szájukat, hogy senki se lássa a kuncogásukat. Romulus és Remus látta a fiú
izgatottságát, és a nyomába eredtek. Nevetve, rikoltozva célozták meg a férfi
szerszámát, és nemegyszer eltalálták farkasbőr ostorukkal.
– Kár, hogy otthon hagytad ma az amulettet – suttogta
Romulus. – Nincs ott a fallosz a nyakadban, hogy megvédje a lábad között lévő
botot.
– Inkább ne is takargasd – javasolta Remus a
kacagástól remegve. – Egy kiadós korbácsolás jobban feltüzel, mint bármi! A
farkas ereje a lábad közé is beköltözik!
Igaza lett. Az ikrek tréfás gúnyolódása nem lohasztotta
le Potitius ágaskodó vágyát, sőt inkább még jobban felcsigázta. Végül
megkönyörültek rajta, és folytatták a lányok kergetését. Potitius úgy érezte,
sokkal közelebb került az ikrekhez, mint bármikor korábban.
Az ikrek jóslata beigazolódott: valóban a támadásokról
beszélt egész Róma. Aznap este Potitius apja összehívta az egész családot –
Potitiust, az anyját és a lánytestvéreit – egy kis tanácskozásra.
– Három meztelen ifjú rémisztgeti az embereket a hét
domb környékén. Csak némi farkasbőr takarja gyáva arcukat. Felháborítóan
viselkednek!
– Senki sem próbálta megállítani őket? – kérdezte
Potitius anyja.
– Néhány idősebb falulakó lehordta őket, de a
gazfickók állatként vonítva szaladgáltak szegények körül, és majdnem halálra
ijesztették őket. Néhány fiatalabb férfi üldözőbe vette őket, ám a csirkefogók
gyorsabban menekülnek.
– De hogy néznek ki azok az ifjak, uram? Nem lehet
őket felismerni valamiről? – faggatta az asszony a férjét.
– Én nem láttam őket. Hát ti? Valamelyikőtök?
Potitius elfordította a pillantását, és nem szólt
semmit. Idegesen harapta be az ajkát, amikor az egyik lánytestvére, aki
valamivel fiatalabb volt nála, félénken válaszolt a kérdésre.
– Én láttam őket, apám. Felmentem egy barátnőmhöz a
Viminalisra, és éppen akkor rohantak végig a falun vonítva és vicsorogva.
Az apja arca megmerevedett.
– Bántottak? Hozzád értek?
A lány elpirult.
– Nem, apám. Csak…
– Beszélj, lányom!
– Mindháromnak volt valami a kezében. Azt hiszem, egy
hosszú, keskeny farkasbőrdarab. Azt csattogtatták a levegőben, mint valami
ostort. És azzal…
– Folytasd.
– Valahányszor odaértek egy lányhoz vagy egy
fiatalasszonyhoz, rácsaptak vele.
– Rácsaptak?
– Igen, apám. – A lány még jobban elvörösödött. – A
fenekére.
– Téged is megütöttek, lányom?… A fenekeden?
– Én… nem emlékszem pontosan, apám. Annyira
megijedtem, hogy nem is tudom, mi történt.
Hazug! –
gondolta magában Potitius. Ő tisztán emlékezett arra a pillanatra, és biztos
volt benne, hogy a húga is jól emlékszik. Remus csapott rá a hátsójára, és a
lány cseppet sem rémült meg, éppen ellenkezőleg: utánuk szaladt, és kacarászva
próbált visszaütni Remus pucér fenekére. Idegessége ellenére Potitius alig
tudta visszafojtani a vigyorgását.
Potitius apja csak a fejét rázta.
– Ahogy mondtam: felháborító! És az egészben
mindenekfölött az a vérforraló, hogy nem mindenki gondolkodik ebben a kérdésben
úgy, mint mi.
– Hogy érted ezt, apám? – kérdezte Potitius.
– Nem sokkal ezelőtt beszéltem az idősebb
Pinariusszal. Őt kifejezetten szórakoztatják ezek a támadások! Azt mondja, csak
az öregemberek találják botrányosnak ezt a viselkedést. Szerinte a fiatalok
mind irigylik ezeket a farkaskölyköket, a lányok pedig egyenesen rajonganak
értük. Te ugye nem irigykedsz rájuk, Potitius?
– Én? Hogy kérdezhetsz ilyet, apám?
Potitius idegesen tapogatta a nyakában lógó amulettet.
Azonnal felvette az ékszert, amikor aznap este hazaért, mert szerette volna, ha
Fascinus közel van hozzá. Végül is nem hazudott az apjának, és nem is állított
semmi valótlant… Elvégre senki sem irigyelheti saját magát.
– És te, lányom… te sem rajongsz ezekért a
bajkeverőkért, igaz?
– Dehogy rajongok, apám! Megvetem őket.
– Jól van. Mások talán értékelik az ilyen zabolátlan
viselkedést, de a mi családunk értékrendjébe ez nem fér bele. A Potitiusok
példát mutatnak egész Rómának. Ezt kellene tenniük a Pinariusoknak is, de attól
tartok, hogy az unokatestvéreink elfelejtették, milyen felelősséggel jár a
rangunk. – Megcsóválta a fejét. – Nem kérdés, hogy a három farkasnak öltözött
alak között van egy ikerpár is. A mihaszna Romulus és Remus. De vajon ki a
harmadik? Miféle ártatlan ifjat vettek rá a kondás gyerekei, hogy együtt
játssza velük ezt a förtelmes fogócskát? – Egyenesen Potitiusra nézett, aki
azon nyomban elsápadt. – Gondolod, fiam… gondolod, hogy esetleg az unokatestvéred,
az ifjú Pinarius az?
Potitius megpróbálta lenyelni a torkában lévő
gombócot.
* * *
– Polgárok! –
kiáltotta.
Ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy a sokaság
elcsendesüljön, és minden tekintet az emelvényre szegeződjön. Egyéb érdemei
mellett Caesar volt Róma egyik legkiválóbb szónoka is, nagy távolságra tudta
kiterjeszteni a hangját, és bármilyen témáról képes volt bámulatos
ékesszólással rögtönözni. Ezúttal rövid és lényegre törő beszédet tartott.
– Polgárok, azért gyűltünk itt össze, hogy az egyik
legrégebbi és leginkább becsben tartott szertartást, a Lupercalia-futást
megtekintsük. A résztvevők az állam legmagasabb rangú szolgái és a legősibb
családok fiai. A Lupercalia elődeink pásztori napjaiba repít vissza minket,
amikor a rómaiak még természetközelibb életet éltek, közel voltak a nyájaikhoz,
valamint az istenekhez, akik termékenységgel és bőséggel ajándékozták meg
Rómát.
Polgárok! Az elmúlt években a háború fellángolásai
miatt sok szertartás és ünnep maradt el, vagy csak felületesen kerültek
megrendezésre. A Lupercaliát is kevesen futották, és vajmi kevés beleéléssel.
Ám ha vallási kötelességeinket hanyagoljuk, akkor az őseinkről feledkezünk meg.
Ha létfontosságú rituáléinkat hányaveti módon mutatjuk be, az olyan, mintha
félvállról tisztelnénk az isteneket. A mai napon, örömmel jelentem, egy nagy és
erős csapat gyűlt össze, hogy Lupercaliát fusson. Szeretett városunk lakosságát
megtizedelte a háború, és sok elsőrangú férfi hullott ki a sorból. De ma a
szent szíjak csattogtatásával ezek az ifjak mozgásba lendítik Rómát, hogy
mihamarabb ismét benépesülhessen! Tartsa ide a csuklóját az összes szülő korban
lévő asszony! Örvendezzünk és sokasodjunk!
Polgárok! A jövendőmondók megolvasták a jósjeleket a
mai napra. Kedvezőek voltak. Ezért a kezem felemelésével én, Gaius Julius
Caesar, a ti diktátorotok, bejelentem, hogy kezdődhet a Lupercalia!
A tömegből érkező tapsra megindultak a futók.
Útvonaluk a város számos különböző pontját érintette.
Lucius nem távolodott el nagyon Antoniustól. Örült
neki, hogy ilyen barátságosan viselkedik vele, mintha régi ivócimborák vagy
bajtársak lennének, akik olykor összehajolnak, hogy valamelyik részt vevő
magiszter lógó fenekéről viccelődjenek, vagy dévaj megjegyzéseket tegyenek az
út szélén álldogáló asszonyokra. Antonius láttán a nők összesúgtak és
kuncogtak, majd egymást nógatva léptek előre, hogy korbácsolásra nyújtsák a
csuklójukat. Antoniusnak még rájuk sem kellett néznie ahhoz, hogy körülötte
legyeskedjenek!
Amikor Antonius észrevette, hogy Lucius
visszahúzódott, igyekezett bátorságot önteni belé.
– Üldözd őket körbe-körbe! Ne félj belenézni a
szemükbe, sőt mérd végig őket. Képzeld magad farkasnak, aki épp a legkövérebb
bárányt keresi.
– De Marcus, én nem hinném, hogy…
– Ostobaság! Hallottad, amit a nagybátyád mondott,
fiatalember… ez vallási kötelességed! Csak kövess, és utánozz engem. Kérd meg
az amulettet a nyakadban, hogy adjon bátorságot!
Lucius nagy levegőt vett, és követte az utasításokat.
Antonius példáját látva nem volt nehéz dolga. Érezte a lába erejét, ahogy
előrébb vitte, hallotta a tomboló zihálást a mellkasában. Látta az útvonal
mentén összegyűlt lányok vigyorgó arcát, és visszavigyorgott rájuk. Ostorával a
levegőben csattogtatott, és valami euforikus érzés lett rajta úrrá. Abban a
pillanatban nyilvánvalóvá vált számára a szertartás szentsége. Korábban csak a
külső szabályok szerint futotta végig a Lupercaliát, de nem adta át magát az
esemény átható szellemének. Mi volt annyira más ezen a napon? Egyrészt már
férfivá érett, másrészt Antonius is mellette volt, harmadrészt nagyanyjának
öccse, Gaius volt Róma megkérdőjelezhetetlen egyeduralkodója, aki a világ
újjászületése fölött őrködött. A föld termékenységének hatalmas kútjának vize,
amely a Lupercaliában fejeződött ki, teljesen átmosta Luciust. Amikor megcsapta
egy szeles, gurgulászva kacagó leány csuklóját az ostorával, valami olyan
isteni dologhoz kapcsolódott, aminek korábban jelét sem tapasztalta. Az élmény
testi szinten is megmutatkozott. Időről időre valami kellemes bizsergést és
dagadó súlyt érzett a lába között. Lopva rásandított Antonius férfiasságára, és
látta, hogy barátja is enyhe izgalomban fut.
Antonius észrevette a változást Lucius arcán, és
elnevette magát.
– Remekül csinálod, fiatalember! Így kell ezt!
Róma :)
VálaszTörlés