Szerző: Eliz
Sokan gondolják úgy, hogy a viktoriánus kor átlag angolja annyira
frusztrált volt mindennemű
szexualitástól, hogy még a legkisebb utalásokat is megpróbálta
eltüntetni az életéből. A kb. két évtizede
folyó kutatások szerint mindez csak a felszín, mert a valóság egész másként
festett: a társadalmat ugyanis a mainál is jobban átitatta a fülledt erotika és
a szex. 1857-ben csak Londonban 6000 bordély és 80 000 prostituált működött.
Egy bizonyos Walternek „A titkos
életem” (My Secret Life) című könyve 11 kötetben jelent meg 1888 és 1894
között. A sorozatot természetesen pult alól árulták. Walter könyvében az f
betűs szó (f..k) 5357 alkalommal jelent meg (valaki nagyon unhatta magát, ha
vette a fáradságot, hogy megszámolja), és a szerző 1100 oldalon át kb. 1200
partnerrel folytatott szexuális kapcsolatát örökítette meg. Fenekelés s a testi
fenyítés különböző módozatai is gyakran előfordultak a leírásokban. „Walternek
valószínűleg még a koporsóban is erekciója lehetett.” – írta a The Times.
A fenekelés különben központi témája
volt a korabeli angol pornográfiának. Ennek az érdeklődésnek egyik oka az
lehetett, hogy a testi fenyítés több száz éven keresztül szerves része volt az
angol kultúrának: iskolákban, hadseregben és igazságszolgáltatásban ez egy
intézményesült büntetési formának számított. A főleg felső osztálybeli férfi „fogyasztók”
több mint valószínű, hogy a verés e formáját megtapasztalhatták gyermekkorukban,
az iskolában, s a nemi szervek helyett így a fenék lett a legfőbb erogén zóna.
A mai napig komoly vita folyik arról,
hogy ki lehetett a titokzatos Walter, de lehetne akár az alábbi történetben szereplő
Mr. Wentworth is.
A kíváncsiság büntetése
„A gyönyör és a kín között lényeges különbség nincs.”
Csak
azután vette le szememről a fekete selyemkötést, hogy az ajtót kulcsra zárta
maga mögött. Szavak nélkül is tudtam, mire vár.
Lassan,
nagy gonddal váltam meg ruháimtól, majd az alsószoknya következett; egy közeli
székre helyeztem őket. Végül nem maradt más rajtam, csak a rövid ujjú
batiszting, alatta apró derékfűzővel, no meg a fodros szárú bugyogó.
Elefántcsontszínű selyemharisnyám csillogott a fényben. A fekete bőrrel bevont
bak már várt. Bizonytalan léptekkel álltam meg előtte. Szorosan összezártam a
combjaimat, ezért finoman hajlított rá, mint valami próbának alávetett
szerkezetet, majd felemelte ingemet és gyors mozdulattal kioldotta alsóneműm
pertlijét. Egy pillanatra átment a másik oldalra s az ingen keresztül megcirógatta
fűzőből kibuggyanó melleimet, olyan lágyan, akárha először ért volna hozzájuk.
Halk,
sokat sejtető neszt hallottam, mint amikor valaki bőrdarabot húzogat a
tenyerén. Csatttt! Széles bőrszíj hasított végig a hátsófelemen. Ahhh!,
rándultam meg. A csapások lassan, szinte lustán jöttek – de szünet nélkül. Nyögéseim
zokogásba váltottak. Volt, hogy telibe kapta fenekemet a szíj, de olyan is,
hogy alatta csattant, ahol a combjaim összeérnek. Akkor ismertem meg, mennyire
tud csípni a fenyítésnek ez a módja. Megengedte, hogy himbáljam a csípőmet,
amikor balra mozdultam, a bal félgömbre csapott le, amikor jobbra, akkor a
jobbra.
Képek
kavarogtak a fejemben, nevek és arcok, melyeket, úgy hittem, régen elfeledtem
már. A forróság, mint áradat öntötte el a testemet, ahogy megéreztem a simogató
ujjakat szeméremajkaim között; közeledett a megsemmisülés.
Néhány
héttel ezelőtt, a könyvtárszobában kezdődött minden...
♥
Amikor sikerült nevelőnőként
elhelyezkednem a Wentworth családnál, megoldódni látszódtak nyomasztó anyagi
gondjaim. Házasságkötésem előtt az orsolyás nővéreknél szerzett műveltség
feljogosított rá, hogy a megélhetésnek ezt a nem túl fényes, de legalább
tisztes módját válasszam. Két évvel ezelőtt ugyanis, miután a férjem, Arthur
váratlanul elhunyt, teljesen egyedül maradtam a nagyvilágban, s a
létbizonytalanság érzetével keltem és hajtottam le fejemet nap nap után. Az
özvegyi járadék oly csekély volt, annak a háznak a fenntartására sem elegendő,
melyet eddig béreltünk, nem maradt hát más választásom, minthogy hirdetés útján
keressek magamnak nevelőnői állást, és a főváros kedvéért elhagyjam rövidke
boldogságom helyszínét, a Kent megyei Monktont.
Vidéki magányunkat mindig többre
értékeltem, mint a nyüzsgő londoni életet, szerencsére Wentworthék rezidenciája
a város szélén, a kensingtoni Stafford Terrace 14. szám alatt volt, s ez a
kerület néhány évtizede még falunak számított, nem olyan régen kezdett csak el
kiépülni. Az olaszos stílusban épült kétemeletes ház nem sokban különbözött a
mellette lévőktől, a macskaköves járdáról a kis kovácsoltvas kaput kinyitva,
néhány lépcsőfokon lehetett felmenni a nehéz tölgyfa ajtóig, de én jobb
szerettem a hátsó, kerti bejáraton közlekedni. A házba belépve egy nem túl
tágas hallba érkezett a látogató, ahonnan vörös brüsszeli szőnyeggel borított
márványlépcsőkön lehetett feljutni a felső szintekre. Szép ház volt, óarany,
bronz, bordó és méregzöld színek uralkodtak a belső terekben, melyek egyszerre
tükrözték a gazdagság és a jó ízlés jelenlétét. A hallból nyílt az utcára néző
ebédlő, mögötte, az épület hátsó részében Mrs. Wentworth társalgója volt, ahol
a vendégeket fogadta. Az első emeleten helyezkedett el a nappali, az úr dolgozószobája
és a könyvtárszoba, a másodikon pedig a hálószobák és vendégszobák. Ugyanitt
külön tanulószobát rendeztek be a gyerekek részére, többnyire mégis a
könyvtárban oktattam őket földrajzra és számtanra, zongorázni pedig a
nappaliban felállított Broadwood zongoránál.
Mrs. Wentworth, a ház úrnője azon
társasági hölgyek közé tartozott, akik minden körülmények között elegánsan
viselkednek, s még arra is volt gondja, hogy a „Zöld Szalonnak” nevezett
társalgó és a nappali Biedermeier asztalkáinak lábait „felöltöztesse”, továbbá
az ebédlő nagy Chippendale asztalát földig érő terítő alá rejtse. Az
asztallábakat egyébként következetesen „végtagoknak” nevezte, nehogy idősebbik
gyermekében, Thomas úrfiban illetlen gondolatokat ébresszen, ahogyan
étkezéseknél is kizárólag a csirke „kebeléből” fogyasztott. Hozzá hasonlóan
finom úriember volt Mr. Wentworth, aki feleségével tisztelettel, gyermekeivel
gyengéd szigorúsággal, viszont a személyzettel – ideértve engem is – kimért udvariassággal
bánt. Ismerve őt, igazán hihetetlennek tűnik az egyik minden lében kanál inas,
bizonyos Bertie közlése, miszerint az úr éppoly gyakran látogatja az East Enden
található rossz hírű házakat, amilyen ritkán keresi fel nejét a
hálószobájában...
♥
Mindent egybevetve, kellemesen teltek
napjaim külvárosi munkaadóimnál. Miután végeztem a tanítással, mindig maradt
1-2 üres órám vacsoráig, melyet sétálással töltöttem a néhány perc távolságra
található Phillimore Gardensben, rossz idő esetén pedig a könyvtárba vonultam
vissza.
A könyvtárszoba volt a háznak azon
helyisége, amely a leginkább lenyűgözött, talán mert zsenge ifjúkoromtól
annyira bele tudtam feledkezni egy-egy érdekes regénybe, hogy amíg a lapokat
forgattam, sikerült teljesen kizárnom a külvilágot és elfeledkeznem a mindennapi
gondokról. Képzeljenek el egy jókora termet hatalmas ablakokkal, ahol a falakat
a mennyezetig ragyogó mahagóni faburkolat borítja, a polcokon borjúbőrbe kötött
könyvek sorakoznak, barnák, olajzöldek és skarlátvörösek, aranyozott betűkkel a
gerincükön. A réz falikarokban már kora délutántól hosszú, fehér gyertyák
égnek. A gyönyörű faragásokkal díszített kandallóban mindig diófával raknak
tüzet, az úr kérésére, s a pattogó tűz közelében kényelmes kanapé és süppedős
fotelek csábítanak pihenésre, bár én inkább az ablakfülkében, félig a nehéz
bársonyfüggöny mögé rejtőzve olvasgatok szívesebben.
Nem történt ez másként azon a ködös és
hideg délutánon sem, mikor rövid időre egyedül maradtam a házban. Mrs.
Wentworth ruhát próbálni ment a gyerekekkel, az úr a Carlton Clubban mulatta az
időt, még a cselédeknek is kimenője volt aznap. Éppen a helyére készültem tenni
Mrs. Gaskellnek egy divatos regényét, mikor felfedeztem, hogy az egyik polcon a
könyvek két sorban vannak elhelyezve, a jól látható címek mögött újabb kötetek
bújnak meg.
Azt hiszem, ujjaim hegyének bizsergéséből
tudtam, mit fogok találni annak a vékony, rézkarcokkal illusztrált könyvnek
kissé megsárgult lapjain, melyet először emeltem ki rejtekéből. Elidőztem kissé
az egyik képnél: a ruhátlan lány orcáján
a könnyek, mint odatűzött gyöngyök függtek, nemi szerve jól látható volt nagy,
kerek tomporának félgömbjei alatt, akárcsak az ostorával lesújtani
készülő, fekete maszkos férfi szabaddá tett hímtagja; az aprólékosan
kivitelezett grafika alatt latin nyelvű írás hirdette: Ez a kíváncsiság büntetése. Reszkető kézzel tettem vissza a
kötetet Fanny Hill és Szodoma százhúsz napja mellé, mégsem
tudtam megálljt parancsolni magamnak, újfajta izgalom kerített hatalmába. A
klasszikusokon kívül nemrégen kiadott magazinokat találtam, The Pearl, Glee és The Exquisite
néhány példányát, ám e nevek olvasottságom ellenére sem mondtak semmit nekem. A korbácsolás titkai és A fenyítés románca már sokkal
beszédesebb címek voltak... Mennyivel másabbnak tűnt mindez, mint a mi drága királynőnk
családi élete!
♥
Emlékszem, milyen bűnös
szavakat tanultunk a leányintézetben, főleg esténként, miközben testünkkel
melegítettük egymást a takaró alatt. Con, pine, foutre - miért édes a francia
nyelvben az összes bűnös szó?
Egy napon aztán Agnes nővér
is meghallotta a nevetgéléssel egybekötött sugdolózást, aminek az eredménye az
lett, hogy egyik társnőm, a nemesi származású Lydia Bromley, kinek teste 14
éves korára olyan volt, akár egy felnőtt nőé, látogatást kellett tegyen a priorissza
irodájában. Mielőtt bezárult volna mögötte az ajtó, vethettem egy pillantást a
szoba közepére helyezett asztalra, melynek szélére jókora bársonypárnát tettek.
– Teljesen hajtsa föl a
ruháját – hallatszott ki egy hang – nővér, tartsa a karjait!
– Nee! Ne nyírfavesszővel!
– jajgatott odabenn Lydia.
Elképzeltem, amint az
asztalra hajol, és még inkább kidomborodik gömbölyű feneke. Telt keblei az
asztalon, mint ritka melegházi gyümölcsök, hasa a párnának nyomódik.
Én még sohasem kóstoltam a
vesszőzést. Állítólag a vesszőket előbb meg kell puhítani.
–
Neeeee! – társnőm kiáltása egyszerre hangzott fel az első suhintással, majd
újabb kiáltások következtek. A nyírfavessző – gondolom – finoman, de
határozottan suhintott le újra meg újra, először az egyik, aztán a másik félholdra.
Ahogy a hegedű sír föl, úgy tört ki a lányból a keserves zokogás, s még akkor
sem hagyta abba, mikor a leckéztetés véget ért.
A saját torkomban éreztem
Lydia fájdalmas sírását, a fojtogató gombócokat.
♥
Közvetlenül A filozófus
Teréz mellett puha bőrtokot tapintottak ki kutató ujjaim. Kinyitottam.
Korbács lapult benne, ébenfából készült nyele mentén erekre emlékeztető
faragások voltak, gumóforma végéből hatvan-hetven centi hosszú, vékony
bőrszíjak csüngtek, az elkeskenyedő szálakon lazán megkötött csomókkal.
Elgondolkodva tapintottam végig az ereket a korbács nyelén, amely pontosan úgy
nézett ki, mint egy...
– Éppen ezt kerestem. – hallatszott a hátamnál Mr. Wentworth mély,
kissé gúnyos hangja. Nem hallottam nyílni az ajtót, s ahogy megfordultam, ijedtemben
a földre ejtettem a korbácsot.
– Uram, én... – szemeimmel a kijáratot kerestem, jó lett volna
minél hamarabb eltűnni a könyvtárból, de elállta az utamat.
– Vegye fel, és adja ide! – intett fejével a korbács felé.
Sírás környékezett, s remegett a szám, miközben átnyújtottam.
Szerettem volna egészen máshol lenni... Ő futólag megérintette a hátamat, majd
megfogta jéghideg kezemet, és a kanapé felé húzott, amely a kandallóval szemben
állt.
– Foglaljon helyet! Még a végén összeesik itt nekem!
Ő is leült, annyira közel – illetlenül közel – hozzám, hogy érezni
lehetett a teste kipárolgását. Dohány- és enyhe portói illata volt. A korbácsot
maga mellé helyezte. Hallgattunk egy ideig, aztán megköszörülte a torkát:
– Nos, hogy tetszik a gyűjteményem? – hangjában sajátos módon
keveredett az irónia és az élvezet. – Talált kedvére valót a könyvek között?
– Kérem, bocsásson meg, Mr. Wentworth... én nem...
– Nem gondolta, hogy ily gyorsan hazaérek, s rajtakapom?
Máskülönben sokkal elővigyázatosabb lett volna... ezt akarta mondani, ugye?
Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Szemem sarkából is
láttam, amint a mellényzsebéből kis csomagot vesz elő; óvatosan fejtette le
róla a selyempapírt.
– Nézze meg ezeket is! – ámulva
vettem észre, hogy fotográfiákat tart a kezében. – A Gare du Nord közelében
vettem egy kis fekete emberkétől, a kabátja alatt rejtegette őket. Ilyet nálunk
nem találni!
Milyen képek voltak azok! Az egyiken
hiányos ruházatú lány térdepelt egy szétdúlt ágy mellett, s két férfi is volt a
fotográfián, kik nyilvánvalóan szodómiát követtek el rajta. A következő képen kopár
szoba, közepén két kecskeláb között vastag farúddal, fiatal nő volt a rúdra
hajolva, karjain és bokáin vastag kötelek feszültek, szőke haja világított a
sötétben, tomporán még frissek voltak a pálcanyomok. El kellett volna takarjam
a szemem, egy jól nevelt hölgy bizonyosan így tett volna, de kíváncsiságom
erősebbnek bizonyult a belém nevelt bűntudatnál! Olyan fotográfiát is láttam, melyen
az élveteg arcú, nyilvánvalóan félvilági nő felsőtestével egy fotel hátára
hajolt, miközben a férfi hátulról próbálta magáévá tenni, de a legfurcsább mind
között az a kép volt, amelyiken két meztelen lányt lehetett látni – egyik
sovány, másik testes volt – szorosan összekötözve, olyannyira, hogy keblük és
vénuszdombjuk is egymásnak nyomódott, s egy frakkos-cilinderes férfi figyelte
őket a falnak támaszkodva...
Hirtelen visszatette a képeket a zsebébe, majd tenyerébe fogta az
egyik kezemet; próbáltam visszahúzni, ám erősen tartotta.
– Álljon fel, és emelje fel a szoknyáját! – olyan semleges hangon
ejtette ki e szavakat, mintha arra kért volna, hogy töltsek még egy csésze
teát. Először arra gondoltam, hogy talán rosszul hallottam, ám ahogy ránéztem,
szeméből kiolvastam a türelmetlenséget.
– Mr. Wentworth... kérem... – csak suttogva tudtam beszélni,
annyira féltem.
– Ugye tudja, hogy elbocsáthatnám azért, mert az én személyes
holmimhoz nyúlt? – kérdezte, miközben enyhített keze szorításán, s ujjaival a
tenyeremet kezdte simogatni.
– Uram, én nem akartam semmi rosszat... Mrs. Wentworth megengedte,
hogy szabadidőmben használjam a könyvtárat.
– Nejem túlságosan engedékeny a fizetett alkalmazottakkal! –
mondta, most már kicsit ingerültebben. – Nézze, megtehetném, hogy indoklás és
ajánlólevél nélkül kiteszem az utcára, mivel én vagyok ennek a háznak az ura.
És, mint tudja, nincs hiány olyan nevelőnőkből, akik örömmel kapnának a
lehetőségen, hogy elszegődjenek egy úri családhoz... tehát még egyszer és
utoljára arra kérem, hogy ha nem esik nehezére, legyen olyan kedves, álljon ide,
háttal nekem, s emelje már fel azt a szoknyát, mert nincs túl sok időm!
Tudtam, és ő is tudta, hogy nincs hová mennem. Abból a csekély
összegből, melyet ittlétem alatt sikerült megkeresnem, legfeljebb néhány napig
tudnám meghúzni magamat egy nagyon szerény panzióban, és szinte biztos, hogy
nem találnék ennyi idő alatt megfelelő állást. Reszkető lábakkal
engedelmeskedtem az utasításnak, s lassan felemeltem ruhám szoknyarészét meg az
alsószoknyát.
– Még feljebb! – mondta, kissé előredőlve. A korbács keresztben
volt a térdén, szíjai oldalt lelógtak. – Úgy tűnik, az unalmas és seszínű ruhái
alatt igen formás idomok rejtőznek, s ha nem lennék annyira mérges, ez a
látvány igen kedvemre való lenne.
Kezében megmozdult a korbács, ahogy mögém állt. Végighúzta nyelét
a fenekem dombja körül és alatt, formázgatva alakját, akár egy szobrász. Meleg
lehelete a nyakamat cirógatta, majd ismét maga felé fordított.
– Emelje fel a karját, aztán hajoljon oda, a párnákra! – mutatott
a kanapéra.
– Uram... könyörgök, ne!
Nem törődve erőtlen tiltakozásommal, kezébe fogta, majd kissé
megszorította a bal mellemet, miközben még szorosabban magához vont.
Bricsesznadrágján keresztül is éreztem erekcióját. Aztán egy határozott
mozdulattal lenyomott a kanapéra, ruhámat és alsószoknyámat a nyakamig felhúzta,
bugyogómat hátul, a hasíték mentén kettészakította. Arcomat párnába fúrtam,
párna nyomódott a hasamnak is. Remegve vártam, hogy lesújtson a korbács.
– Ahhh! – majd elállt a lélegzetem az első csapásra, aztán a
másodikra is. Olyan különös, keserédes érzés volt, ahogy csípett –
gyermekkoromban többször kikaptam pálcával, de ilyet egyetlen alkalommal sem
tapasztaltam. Talán a tiltott könyvek zavartak össze ennyire... Nem azt akarom
mondani, hogy nem fájt. Rettenetes volt! Csípőm szinte vonaglott a fenekemre
mért ütésektől, a hátam ívbe görbült. Kezeim a párnákat markolászták,
összeszorítottam a fenekem és visítottam. Nem hallotta senki, hiszen üresen
kongott a ház.
A sokadik csapás után az úr felemelt. Én csaknem összeroskadtam,
de jobb karjával erősen tartott. Bal kezének ujjai szoknyám alatt kalandoztak,
lágyékomat cirógatták, majd kissé lejjebb tévedtek. Égett az arcom és égett a
hátsófelem, annyira, hogy könny szökött a szemembe, mégis igyekeztem egyedül
megállni a lábaimon. Kicsit hintáztam a sarkaimon, aztán sikerült. A simogatás
abbamaradt. Mr. Wentworth megvárta, míg elrendezem kissé a ruháimat, s az ajtó
felé indult.
– Mr. Wentworth, a korbács... – szóltam utána, mivel ottfelejtette
a kanapé előtti intarziás asztalkán.
– Tegye csak a párnája alá. Még szükség lehet rá. – mondta ő, majd
kiment.
♥
Segített a bakról
felemelkedni. Kioldott bugyogóm a földre hullt, hiába kaptam a kék selyempertli
után. Nem engedte, hogy lehajoljak érte.
– Tartsa föl a karját
egészen magasra!
Centinként emelte fel
ingemet. Alatta csak a kis fűző volt. Csípőm nem bírt mozdulatlan maradni, de ő
egyre csak emelte, egészen a melleimig. Az ing csipkeszegélye csiklandozta
bimbóimat. Szédültem, úgy éreztem, rögtön elájulok. Aztán egyetlen mozdulattal
áthúzta a fejemen a feleslegessé vált ruhadarabot, és hevesen magához rántott.
– Ne! – nyöszörögtem a
csípőmet forgatva és levegő után kapkodva. – Kérem, ne!
Hiába könyörögtem, kezeivel
égő fenekemet markolászta, férfiassága a hasamnak feszült. Hirtelen mégis
elengedett, mire én lezuhantam, háttal az ágyra, ami a bak mellett volt.
– Tegye a kezét a
tarkójára, s ne mozogjon!
Hosszú, fehér, hajlott végű
tollat húzott elő a kabátujjából. Egy pillanatra a látókörömbe került, s
önkéntelenül megrándult a csípőm.
– Mondom, ne mozogjon! Nem
akarhatja, hogy megkötözzem. – mondta, kicsit szigorúbban. A toll
csiklandozott, keringett a combjaim között. – Nézzen rám! Jó, most nyalja meg
az ajkait, szeretném nedvesnek látni őket.
A toll csak incselkedett, kerülgette
a csiklómat, forgott, befészkelődött, majd ismét a comb érzékeny belső oldalát
kínozta. Minden érintésére fokozódott bennem az eksztatikus kéj. Egyszer csak
éreztem, amint a csiklandós vége fölfelé vándorol a hüvelyemben. Nem bírtam
tovább! Sajgó fenekem felemelkedett, visszahuppant, újra felemelkedett. Játszott
velem, visszahúzódott, majd ismét előrenyomult, ki-be, ki-be. Vonaglottam, a
mennyezet fehéren kavargott.
– Ne! Ne-hehehe! – elfúló
hangon tiltakoztam.
Abban a pillanatban
darabokra robbant bennem a mindenség. Egész testem megugrott, felkiáltottam, végül
lecsendesedve magamba zuhantam.
♥
Verejtékben úszva ébredtem azon az éjjelen. Odakint sötét volt
még. Párnám alá csúsztattam a kezem, s kitapogattam a korbácsot, a sima nyelet,
az összetekerve várakozó bőrszíjakat. Végigsimítottam a faragott ereket a
péniszalakzaton. Bimbóim valósággal átdöfték lenvászon hálóruhám anyagát.
Nedves ölem sajgott a kielégítetlen vágytól, amint a korbács eres végét égő
ágyékomhoz szorítottam.
Eliz
