2014. február 17.
Blogtali
Mivel elég enyhe a tél, mit szólnátok egy talihoz? :)
Nekem a következő időpontok a legoptimálisabbak (ezek azok a hétvégék, amikor nem vagyok ügyeletes):
- február 22
- március 8 (nőnapon azért nem illik lányokat fenekelni :D)
- március 22
Várom a reakciókat.
2014. február 15.
Anna újabb kalandjai 1.
Szerző: Duresz
Anna barátnőjével, Melindával üldögélt a házuk udvarán levő
hintaágyban, egy szeptember végi estén. Melinda farmert, edzőcipőt és hosszú
ujjú pólót viselt, Anna fehér, testhezálló, háromnegyedes nadrágban,
kardigánban és pólóban volt, lábán viszont nem viselt semmit. Melinda nézte
barátnője meztelen lábfejét és piszkos talpát, majd így szólt:
– Neked nem fázik a lábad? Miért nem veszel fel valamit?
Anna csak megvonta a vállát.
– Megszoktam. Inkább ettől az egész élettől fázom. Nem
találok rendes munkát magamnak, még mindig itt, a Mamánál dolgozhatok. Nem
arról van szó, igen jól fizet, de kezdek kicsit besokallni. El sem tudom
költeni a pénzt, amit keresek, mert mindig itt kell lennem. Emellett…
Akárhányszor rosszul csinálok valamit, jön a verés. Tegnap délelőtt is
elcsesztem egy rendelést, épp most nézi át őket. Éppen arra várok, hogy
áthívjon, és megint felcsíkozza a seggemet. Nem telik el olyan hét, hogy ne
verne meg valamiért. Itt vagyok 24 évesen és még mindig ott tartok, hogy
rendszeresen ver a saját nagyanyám, aki amúgy a főnököm is. Elutaznék valahova
néhány hétre…
– De hova?
– Azt nem tudom. Valami egzotikus, izgalmas helyre, ami totál
más, mint itt.
Ekkor megszólalt Anna telefonja.
– Jó… Megyek azonnal… – sóhajtotta.
– Na, ahogy mondtam, mehetek a Mamához beszámolni… Megvársz
itt? – mondta Melindának.
– Persze.
– Nem lesz több 20 percnél, hacsak nem tart hegyi beszédet.
– Jól van.
A magas, szőke lány átballagott nagyanyja irodájába,
bekopogott, és köszönt.
– Szervusz, Nagymama!
– Szia Lányom! Ugye tudod, miért vagy itt?
– Tudom… Az a rendelés…
– Igen. Akkor a dolgodat is tudod.
– Persze...
Anna levette kardigánját, majd a szoba közepére húzta az
egyik széket, letolta nadrágját és feltérdelt a bútordarabra. A Nagymama 15-öt
húzott rá a nádpálcával, amit Anna hang nélkül tűrt, majd az asszony útjára
engedte unokáját.
– Jól megvert… – mondta neki nem sokkal később Melinda, aki
immár fenn, Anna szobájában borogatta barátnője fenekét.
– Ez semmi nem volt még… tök általános. Már immunis vagyok
rá. Fel sem veszem.
– Én biztos nem tudnám megszokni.
– Dehogynem, mindent meg lehet.
– Anna, azt mondtad, utazni szeretnél, egy izgalmas országba…
Tudod, én nagy rajongója vagyok az ázsiai országoknak és jó ideje szeretnék
megnézni egy olyan helyet, ami gyökeresen más, mint a többi. Két éve tanulom a
kvazári nyelvet… szóval, én arra gondoltam, elmennék Észak-Kvazárba. Velem
jönnél?
– Micsoda? Észak-Kvazárba? Be sem engednek oda…
– Dehogynem, csak várni kell, de szerintem megkapnánk a
szükséges papírokat. Csak turisták vagyunk, semmi más.
– Én nem megyek oda! Félelmetes hely állítólag. Munkatáborok,
meg minden.
– Kifele nem kommunikálják ezt, nem is tehetik. Annyira zárt,
annyira más világ… Mint a Szovjetunió, Sztálin idejében.
– És az nem elég félelmetes?
– Ugyan már, csak néhány nap lenne. Nincs miért izgulni…
– Tudod, mit? Nézek róla képeket, gondolkodom, aztán
meglátjuk.
Anna először irtózott az ötlettől, de aztán lassacskán
meggyőzte magát, hogy ebből jó kaland lehet, és valóban csak turistaként
mennek, tehát mi bajuk lehet belőle… Vonzotta az ismeretlenség, és ezt az
országot aztán tényleg nem sokan látták még belülről.
Melinda örült Anna döntésének, benyújtották a kérelmet a
szükséges dokumentumokhoz, aztán következő márciusban már landolt is a
repülőgépük Phonaiban, Észak-Kvazár fővárosában. Turistaként állandó kíséretet,
idegenvezetést kaptak maguk mellé, ők pedig igyekeztek mindent betartani, amit
a szimpatikus asszony mondott nekik a helyi szabályokról. Az első két napban
minden esetben rákérdeztek az idegenvezetőnél, hogy fényképezhetnek-e, ettől
kezdve azonban egyre inkább elfelejtették ezt, és szabadon csinálták a fotókat,
ami – mint utóbb kiderült – óriási hiba volt. Igazából le sem esett nekik, de
számos katonai ellenőrző pontnál és a hadügyeket irányító minisztériumnál is
csináltak fényképeket, ami hamar felkeltette a titkosrendőrség érdeklődését,
pláne, hogy az ország éppen igen forró kapcsolatot ápolt szomszédjával és az
Amerikai Egyesült Államokkal.
Egy este két rendőr és két, öltönyös férfi kopogtatott az
ajtajukon, és gyors köszönés után utasításokat kezdtek osztogatni:
– Azt mondják, adjuk oda nekik a fényképezőgépünket, és a
laptopjainkat, és menjünk velük… – fordított Melinda.
– Ez nem valami biztató… – suttogta Anna, majd bólintott és
öltözni kezdett.
A két lányt bevitték egy hatalmas épületbe, majd az egyik
öltönyös férfi közölt Melindával valamit, látva, hogy ő ért a nyelvükön.
Melinda visszakérdezett emelt hangon, de a férfi csak hajtogatta a magáét.
– Bassza meg… Azt mondja, átnézik a cuccainkat, hogy miket
fotóztunk, majd kihallgatnak. Addig pedig itt maradunk, a fogdájukban!
– Micsoda? Milyen alapon?
– Ennyit mondott csak.
– De most komolyan le akarnak csukni?
Melinda fordított a férfinak, aki ideges arckifejezéssel
válaszolt.
– Azt mondja, hogy nem csuknak börtönbe, de látták, hogy
kiemelt helyeken fotóztunk, és nemzetbiztonsági okokból meg kell vizsgálniuk
minden képet, amit készítettünk, hogy nem kémek vagyunk-e.
– Kémek??? Te jó ég!
– Nem tehetünk semmit, Anna… Annál rosszabb, ha ellenkezünk.
– Hát… igazad lehet.
Melinda mondott valamit a férfinak, aki bólintott, majd
rádión hívott valakit és rövidesen két női őr lépett a helyiségbe. Egy szobába
kísérték a lányokat majd röviden elmagyarázták a helyzetet.
– Négy fős fogdába kerülünk. Az ékszereinket, pénzt, értéket
itt kell hagyni, és a cipőnket is. A fogdában a fogvatartottak csak mezítláb
lehetnek. A kihallgatásig eltelhet néhány nap is, de élelmet naponta háromszor adnak,
víz pedig a csapból akármikor rendelkezésre áll. Mosakodni is ott van
lehetőség.
Anna sóhajtott, majd levette topánkáját és harisnyazokniját,
ahogy Melinda is megvált edzőcipőjétől és zoknijától. Az őrök természetesen
megmotozták őket, kíméletlen módon a testüregeikbe is benyúltak.
A fogdának nevezett hely egy közepes méretű börtönnek felelt
meg, zárt, tömör ajtókkal, és eszméletlen hideg padlóval. Egy emeletet kellett
a föld alá menni, majd a folyosó közepén az őrök megálltak és kinyitották az
egyik cella ajtaját. Szerencsére közös helyiségbe zárták őket. A cella nagyon
kicsi volt, két, emeletes ágyat zsúfoltak bele, valamint egy kis széket, ennyi
volt az összes berendezés, egy koszos mosdókagylón és WC-n kívül. A plafonról
egy csupasz villanykörte lógott le, a helyiségben pedig rajtuk kívül még két
helyi nő tartózkodott. Az egyik úgy 40 valahány esztendősnek tűnt, a másik
nagyon fiatal volt, kb. 16 éves. Melinda az egyik ágy alsó, Anna pedig a másik
ágy felső részét tudta elfoglalni. Egy ideig csendben ültek, aztán a fiatal
kvazári lány szóba elegyedett velük, vagyis Melindával, Anna csak szótlanul
figyelt. Egy-egy blokk után barátnője fordított neki.
– Na, ez remek… Van, aki hónapokat itt tölt, mire sorra kerül
az ügye. Fürödni nem lehet, itt ez a csap, ennyi az összes lehetőség. Viszont
egy-két napon belül rabosítani fognak bennünket, és kapunk olyan ruhát, mint
ami rajtuk is van. Maradunk mezítláb, így is próbálják biztosítani, hogy ne
jusson eszünkbe szökni. Az őrök minden kis dologért büntetnek. És a legszebb,
hogy rabosításkor verésre is számíthatunk. Ő két napja került sorra, és
nádpálcával megverték. Nyilván megfélemlítés…
– Nagyszerű. És jogi képviselet, ilyesmi?
– Arról fogalma sincs, hogy mi. De komolyan.
– Hát… nem túl reményteljes az ügy.
Fogalmuk nem volt, mennyi az idő, a szinte ehetetlen vacsora
után kb. órával egyszer csak megszólalt egy sípoló hang és mindenhol
lekapcsolódtak a lámpák. Anna elfeküdt a priccsén, amit nem 180 centis
emberekre terveztek, így lábát maga alá kellett húznia, hogy ne lógjon le,
valamint, hogy teljesen beférjen a szintén elég kisméretű pléd alá. A cellában
igen hideg volt, még fehér pulóverében is fázott kicsit. Egyszer csak Melinda
hangját hallotta a sötétben:
– Anna! Alszol?
– Nem, dehogy.
– Istentelenül fázom. Lefagynak a lábaim.
– Nekem is. Gyere át hozzám, melegítsük egymást!
– Jó, ez jó ötlet!
Melinda felmászott Anna ágyára és bebújt a lány mellé. A két
takaró alatt már valamicskét melegebb volt, a két barátnő összebújt és lábukkal
egymás lábát dörzsölték. A cellában aztán felpattant az idősebb asszony és
valamit kiabálni kezdett, miközben erőteljesen verte az ajtót.
– Ennek meg mi baja? – kérdezte Anna.
– Azt kiabálja, hogy őrség!
– De rosszul van?
– Nem tudom…
Eközben a fiatalabbik lány felült az ágyán, de nem szólt egy
szót sem, csak nézte őket meglepetten.
Hamarosan megjelent két női őr, beléptek a cellába, és
lezavarták a lányokat az ágyról. Majd elkezdtek magyarázni.
– Azt mondják, ezt itt szigorúan tilos. Tudod, mit gondoltak?
Hogy mi itt szexelünk a takaró alatt! Azt mondják, meg leszünk büntetve. –
fordított Melinda.
Az egyik őrnő egy bőrszíjat tartott a kezében, a másik pedig
mutatta Melindának, hogy térdeljen fel a kis székre. A lány engedelmeskedett, a
nő pedig megfogta a lábfejeit, és felfeszítette őket.
– Tartsam őket végig felfele – suttogta Melinda.
– Szorítsd össze a fogad, nagyon fájdalmas lesz! – szólt
Anna, akinek már leesett, hogy mi következik.
Az őrnő rávágott a bőrszíjjal Melinda talpaira, aki
felsikoltott fájdalmában, és egymásnak dörzsölte talpait. Az őrnő határozott utasítására
azonban a lány visszahelyezkedett az előző pózba és már jött is a következő
ütés. Melinda ismét felkiáltott, majd a következő találat után sírni kezdett.
Az őr összesen tízszer ütött a talpaira. Amikor jelezték neki, hogy leszállhat,
a lány sírva gördült le ágyára és masszírozta a lábfejeit.
Anna tudta, hogy ő következik, büszkén odalépett a székhez és
felvette a pózt. Tudta, hogy jobban fogja bírni, mint barátnője, a talpa is
vastagabb és a fájdalmat is jobban szokta. Az őrnő lesújtott, Anna pedig hang
nélkül tűrte a verést. Nagyon fájtak neki is a csapások, de igyekezett nem
mutatni semmit, bár az ötödik után már erősen össze kellett szorítania ajkait,
hogy ne hagyja el kiáltás a száját. A nyolcadik ütésre már száját is elharapta,
de úgy döntött, inkább ez, mint, hogy kielégülést adjon ezeknek az embereknek.
Az őrnőnek nem igazán tetszett Anna reakciója és tizenhét ütést mért a lány
talpaira, mire Anna az utolsónál már felkiáltott fájdalmában.
Az őrnők ezután még mondtak néhány ideges mondatot, majd
elhagyták a helyiséget.
– Bassza meg, ez nagyon fáj! Az öregasszony befújt minket.
Cserébe a holnapi reggelinket és ebédünket ő kapja meg. Azt mondták, ha még
egyszer hasonlón kapnak, akkor mehetünk sötétzárkába, a patkányok közé.
– Legyen vele boldog, vén ribanc! Figyelj, a padló elég
hideg, tedd le a talpaidat, jót fog tenni nekik a hűvös.
– Francokat! Még a végén azért is kapok, mert felkeltem az
ágyról…
– Hát lehet, hogy igazad van.
A két lány másnap reggel megnézte a lábát és mindkettejük
talpa belilult a veréstől. Az öregasszonynak nem volt szerencséje, másnap
reggel jöttek érte az őrök és elvitték valahová.
– Munkatáborba viszik, 10 évet kapott. A kajáért fújt be
titeket. Ne bízzatok itt senkiben. Csak azért nem figyelmeztettelek titeket,
mert akkor én is kaptam volna. – mondta nekik a kvazári lány.
A nap aztán újabb történéseket tartogatott a számukra,
ugyanis sor került a rabosításukra. Együtt vitte el őket négy őrnő, Melinda
alig tudott ráállni sebesült talpára. Egy szobához értekeztek, ahol megparancsolták
nekik, hogy vetkőzzenek anyaszült meztelenre. A lányok engedelmeskedtek,
leadták ruháikat, de egyelőre nem kaptak újat. Két másik nővel együtt
zuhanyozni küldték őket, a víz kimondottan hűvös volt, de még hajat is mosattak
velük. Aztán megparancsolták nekik, hogy térdeljenek le, kezüket tegyék tarkóra
és így kellett várniuk, amíg szólították az egyikőjüket. A kvazári nőt
átterelték egy másik, zárt ajtós szobába, a többiek pedig szótlanul, térdepelve
vártak rá. Semmit nem lehetett hallani, egyszer csak – ki tudja, hány perc
múlva – viszont kitárult az ajtó és kihozták a nőt, immár karon fogva. A
fogvatartott kb. félájult volt, a fenekét frissen szerzett barázdák
ékesítették. Anna és Melinda már tudták, hogy mire számíthatnak. A nőnek egy
öltözet ruhát nyomtak a kezébe és az egyik őr elindult vele, nyilván a
cellájához kísérték vissza.
Ekkor Anna meghallotta a saját nevét. Egyenes tartásban,
méltóságteljesen felállt és elindult a szoba felé. Egy pillanatra még
összenéztek Melindával, akinek könnycseppek jelentek meg az arcán.
Anna belépett a helyiségbe és azonnal észrevette a magas,
bilincsekkel felszerelt padot. Szó nélkül felfeküdt az alkalmatosságra és
végtagjait a bilincsek mellé helyezte. Az egyik nő rácsatolta először a
bokáira, majd a kezeire az eszközöket, majd azt vette észre, hogy az őrök a
testét tanulmányozzák. Végigsimították a kezüket a talpán, majd felnevettek.
Aztán megnézték a fenekét, végighúzták az ujjukat a régi verésekről tanúskodó
hegeken és valamit beszéltek felette.
Az egyik nő egy bőrszíjat vett fel az asztalról, olyasmit,
amivel este a talpát verték, csak ez vastagabbnak és nehezebbnek látszott. Anna
lehunyta a szemét, a nő pedig ütött. A lány az első ütés után megállapította,
hogy az őr profi a témában, legalább annyira, mint nagyanyja. Pontosan tudta,
hogy hova üssön, milyen erővel, minden ütés között várt, hogy a fájdalom
teljességgel átjárja a lány testét. Ez már nem is verés volt, hanem
korbácsolás. Minden ütés pokolian fájt neki, összeszorította kéz, és lábfejeit
is, hogy hang nélkül bírja a büntetést. De nem sikerült. Főleg, hogy a nő egyik
ütésénél a szíj vége pontosan a lábai között, a punciján landolt. Ez szokatlan
fájdalom volt neki, és vadul felkiáltott a hatására. Aztán a következő szintén
oda ment. Majd egy harmadik is. Anna szégyen ide, szégyen oda, összepisilte
magát a fájdalomtól. A kvazári nő elégedetten tekintett munkadarabjára, majd
még ötöt rávert Anna fenekére.
Mikor eloldozták és felállt, tudtára adták, hogy le kell maga
után takarítania az ágyat, majd a kezébe nyomtak egy vödröt és egy szivacsot.
Amíg dolgozott, a nő a hátát korbácsolta, akár egy rabszolgának. Anna a két
lábán hagyta el a helyiséget, de iszonyatos fájdalmai voltak.
Kilépett és megpróbált bátorítóan nézni Melindára, akinek
hamuszürke volt az arca és sütött róla a félelem. Anna remélte, hogy vele
kíméletesebbek lesznek, ugyanis ezt a jellegű verést biztos, hogy barátnője nem
bírta volna ki. Melinda meglátta barátnője sérüléseit és felzokogott ijedtében.
De erre nem sok ideje volt, hiszen őt szólították, két őr pedig közrefogta és
bekísérte a hangszigetelt helyiségbe.
Anna is megkapta a rabruhát, három váltás fehérneműt, majd
bekísérték a cellájába. A helyiségben nem bújt bele ruhájába, egyszerűen
pucéran hasra feküdt az ágyán, lehunyta szemét és testére koncentrált. A
fájdalom kezdte átjárni, háta és feneke nagyon fájt, és már gyakorlatilag egész
alteste is lángolt, a puncijára kapott ütések miatt. Lemászott az ágyról, az
egyik bugyit bevizezte és szeméreméhez tette összehajtva, majd ráfeküdt. Egyre
csak Melinda járt az eszében, vajon mit csinálnak a lánnyal, kibírja-e a
kínokat.
Megváltásnak érezte, mikor kattant a cellaajtó zárja és az
őrök bekísérték a meztelen Melindát. Barátnője kisírt szemekkel rogyott az
ágyára, fenekét piros, horzsolásszerű barázdák keresztezték. Anna, lemászott
ágyáról és odatérdelt a zokogó Melinda mellé.
– Meli, Meli, nyugodj meg, kérlek!
– Pokolian fáj! Az a rohadt kurva nagyon megvert!
– Mivel kaptál?
– Nádpálca volt. Úgy húszat csaphatott rám. De egy idő után
már számolni sem tudtam. El is ájultam a fájdalomtól. Erre fellocsoltak egy
vödör hideg vízzel. Aztán folytatták. Veled mit csináltak?
– Engem bőrszíjjal vert. Néhány ütése a pinámon landolt,
amire összepisiltem magam. Aztán feltakaríttatta velem, de közben is ütött.
– Jézusom, ez durvább, mint az enyém.
– Jól van, nyugi, nyugi. Már túl vagyunk rajta! Nézd, az a
legfontosabb, hogy ne hagyjuk el magunkat és egymást. De tényleg!
A „regisztráció” után – mert a fent részletezett eseményeket
itt így hívták – a lányok számára engedélyeztek délelőtt fél, délután pedig egy
óra sétát az udvaron. Beszélni, vagy egymással kommunikálni nem igazán
lehetett. Anna és Melinda igyekezett minden szabályt betartani, nehogy külön
büntetést szabjanak ki nekik bármire is. A két lány természetesen megszabadult
néhány kilótól, de a legjobban a mosakodás és fogmosás hiányossága bosszantotta
őket. Amennyire lehetett, reggelente próbáltak megmosakodni, fogukat pedig
törülközővel sikálták. Hajmosásról viszont nem is álmodhattak, csak maximum
akkor, hogy ha az udvaron szakadt az eső.
A fogdában töltött idő végülis hat hétre nyúlt, ezalatt
számos alkalommal kihallgatták őket a fényképekkel kapcsolatban, de nem tudtak
semmi mást mondani, mint, hogy csupán emlékek céljából készítették ezeket.
Egy napon aztán szóltak nekik, hogy két nap múlva döntés
előkészítő hatóság elé fognak állni. Mikor Melinda rákérdezett, hogy a
bíróságról van-e szó, azt mondták, hogy nem, ez a döntés előkészítő testület.
Az őrök tájékoztatták őket, hogy az utcai ruháikat vissza fogják kapni,
tisztességesen megfürödhetnek és előkészülhetnek a megjelenésre.
A két lány annak rendje és módja szerint megfürdött, hajat
mosott, és utolsó éjszakájukat töltötték a fogda cellájában. Úgy gondolták,
semmi alapja nincs a hatóságoknak elítélni őket, így nyilván másnap már
szabadlábon fognak távozni a hivataltól.
Ezt követően visszakapták utcai ruháikat, bár cipőiket nem,
és átszállították őket a döntés előkészítő hatóság épületébe. Itt is kaptak egy
cellát, két szimpla ággyal, jóval tisztábbnak tűnt, mint a fogda helyisége.
Melinda leült az ágyra, majd talpát kezdte vizslatni.
– Szerinted miért nem adták vissza a cipőnket?
– Biztos, hogy ne szökjünk meg.
– Nekem már tök mindegy. Olyan keményre jártam a talpamat,
mint a tiéd. Már az lesz a szokatlan, ha cipőt húzok.
– Mutasd! – mondta Anna és megtapogatta barátnője lábát.
– Na, azért tőlem még odébb vagy!
– Anna… mi lesz, ha holnap elítélnek minket és mehetünk
munkatáborba? Mit fogunk csinálni?
– Nem tudom…
– Simán elszakíthatnak egymástól, és akkor ki tudja, mikor
látjuk egymást újra.
– Igen, Meli, teljesen igazad van. Én is nagyon tartok ettől.
Alhatunk 15 évig a kőpadlón, és egy szép pillanatunk sem lesz… ha egyáltalán
túléljük.
– Igen…
– Arra gondolsz, amire én?
– Pontosan… Legalább egymásnak szerezzünk örömet még egyszer
utoljára.
A két lány meztelenre vetkőzött, Anna pedig hanyatt feküdt az
ágyon és behunyta a szemét. Melinda végigcsókolta a melleit, miközben ujjaival
izgatta barátnőjét. Majd nyelvével a puncijához ért, először csak kicsiket,
lassan, majd egyre erőteljesebben nyalta Annát, aztán ujjaival fejezte be a
műveletet.
Anna barátnője lábfejeitől kezdte a műveletet, szépen, lassan
haladt felfelé, Melinda combjaira, majd puncijára, legvégül felért a melleihez,
miközben ujjaival serényen dolgozott a lány csiklóján.
Az éjszakát összebújva töltötték, de a másnap várható
események miatt nem igazán tudtak sokat aludni.
Reggel nyolc órakor jöttek értük, a két lány lehajtott
fejjel, őrök kíséretében csoszogta végig meztelen talpain a folyosót.
A testület tulajdonképpen négy szúrós tekintetű férfiből és
egy nőből állt. A két lány nem sok jót nézett ki belőlük. Az egyik férfi
felállt és elkezdett beszélni. Melinda megkérdezte, hogy fordíthatja-e az
elmondottakat barátnőjének, amire megkapta az engedélyt.
– Nos, azt mondják… hogy kémkedésért simán elítélhetnek
bennünket. És ez 20 év kényszermunka egy táborban. Vagy pedig egyszerűen
katonai objektumok engedély nélküli fényképezése lesz a büntetés, ami nem olyan
súlyos.
– De mi az?
A hivatalos személyek folytatták az elbeszélést, Melinda
pedig fordított.
– Hát… az csak húsz ostorcsapás. Viszont ezt nem ingyen
kapjuk.
A beszéd folytatódott.
– Azt mondják, hogy van egy kastély valahol a hegyekben. Oda
visznek fel önkéntes külföldi lányokat, akik elszórakoztatják a magas rangú
tisztviselőket, katonákat. Hát ennyi a nagyszerű helyzet.
– De ez miben merül ki?
Melinda megkérdezte, erre az illetékes Kvazári egy hosszabb
beszéddel válaszolt.
– Azt mondja, hogy erről még nem tájékoztathat, csak ha döntünk,
hogy a verést választjuk és ezt, vagy a kényszermunkát. Öt napot adnak
gondolkodni, de hogy segítsenek a választásban, átvisznek egy közeli
munkatáborba erre az időre, ahol ugyanúgy dolgoznunk kell, mint a többieknek.
Ez persze nem az ítélet része, hanem csak bemutató…
– Hát, ez király…
2014. február 5.
Könyvajánló
Julie Kenner - Stark-trilógia 1
- Forró rabság
– Olyan
kegyetlen vagy – mondom.
– Dehogy
vagyok – feleli, beszéd közben végighúzva az ajkát az arcomon és a
halántékomon. – Mondja, Ms. Fairchild, mi legyen a büntetése? Mit csináljak
azzal a rossz lánnyal, aki magához nyúl, amikor nem lenne szabad?
Arra gondolok,
amit akkor suttogott nekem, amikor utoljára ültem ebben a limóban. Hogy mivel
büntethetne. Hogy ha itt lehetne, talán el kellene fenekelnie. Incselkedett –
játszott –, de én igazi vágyat hallottam a hangjában, és ettől még jobban
felizgultam.
Megnyalom az
ajkamat, és elfordítom a fejemet, hogy lássam.
– Talán
el kéne fenekelned.
A szeme annyira
besötétedik, hogy eltévedhetnék benne.
– A
rohadt életbe, Nikki!
Mocorgok az
ülésen, és az ölébe hasalok, úgy, hogy a csipőm a combján legyen. Megfontolt
lassúsággal fölemelem a szoknyámat. A gyöngysor a farpofáim között van, a
csipkés harisnyatartót lejjebb húztam a combomon. Egyébként pucér a fenekem.
– Kezdd!
– suttogom. – Büntess meg!
Még nedvesebb
vagyok, a csiklóm lüktet a várakozástól. Nem bírom elhinni, hogy én csinálom
ezt.
Tenyerével
megdörgöli a faromat. Behunyom a szememet. Szédületes az érintése.
– Nikki
– mondja –, erre van szükséged?
Kinyitom a
szememet, és meglátok a vágy mögött egy csepp szorongást. A forradásaimra
gondolok. Az ígéretemre, amit neki tettem, hogy nincs több szükségem a fájdalomra.
– Nem
– mondom -, de ezt akarom.
Figyelem, hogy
hogyan változik át a szorongás színtiszta érzéki forrósággá.
– Maga
rossz kislány volt, Ms. Fairchild – mondja. Hangja lökéshullámokat indít el
bennem.
– Igen,
uram. Igenis, Mr. Stark.
Tenyere megsimogatja
a fenekemet, utána hűvös széllökést érzek, mielőtt megütne. Felkiáltok, inkább
a meglepetéstől, mint a fájdalomtól. Ismét megdörgöli a fenekemet, ujjai
lesiklanak a farpofák között arra a pontra, ahol nedvesen tüzelek érte.
Felnyög, amikor a hüvelyem rátapad, miután durván belém nyomta két ujját.
– Ó,
Nikki. – Kihúzza a kezét, ismét rácsap a fenekemre.
Ezúttal nem ugrok
meg, csak levegő után kapok, hangosan, amikor elképzelem a fehér hátsómat,
ahogy halvány rózsaszínre változik a büntetéstől, amelyet ő mér rám.
– Jólesik?
– Igen
– vallom be.
– Aligha
büntetés, ami jólesik. – Csatt. – De nekem is jólesik. – Csitt,
csatt.
Mostanra annyira
kikészültem, nem a fájdalomtól, hanem a gerjedelemtől, hogy ha Damien nem basz
meg azonnal, valószínűleg megőrülök.
Még egy ütés, ami
után feljajdulok, hogy hagyja abba. Habozik, valószínűleg azt találgatja, hogy
a menekülőszavamat akarom-e kimondani. Én pedig kihasználom az alkalmat,
átfordulok, meglovagolom, és matatni kezdek a sliccén.
– Basszál
meg – követelem –, basszál meg azonnal, vagy örökre elbúcsúzhatsz a
baszásomtól.
Julie Kenner - Stark-trilógia 2
- Édes rabság
Az ágy masszív
fejrésze fából készült, középen a tetejébe nagy fémgyűrű van befúrva. Már
korábban is észrevettem, de nem sokat törődtem vele. Most utasít, hogy feküdjek
hanyatt az ágyon, és a kezem emeljem a fejem fölé. Megteszem, ő pedig átfűzi a
sálat a fémgyűrűn, aztán a szabad végét a másik csuklómra kötözi. A karjaim
háromszöget formáznak a fejem fölött. Arra számítok, hogy a lábamat is biztos
kiköti, de nem, és kíváncsi pillantásom láttán megragad, és a csípőmnél fogva
hasra fordít. Ez a manőver meglep, de egyben magyarázattal is szolgál, hogy miért
hagyta szabadon a lábam.
Hátrahőkölök,
amikor tudatosul bennem, hogy nyilván nem én vagyok az első nő, aki
megismerkedett ezzel a fémgyűrűvel. Nem bánt a dolog, két okból sem. Egyrészt
tudom, hogy én vagyok az első, akit Damien elvitt a malibui házába. Másrészt,
és ez még fontosabb, a csontomban érzem a bizonyosságot, hogy én vagyok az utolsó.
– Térdelj
fel – mondja.
Engedelmeskedem,
ő pedig otthagy, égnek meredő seggel, a karom előrenyújtva, a fejem pedig
lelógatom, és oldalra nézek, hogy lássam, mit csinál.
Az ágy mellett
van, kinyitja az éjjeliszekrénynek használt díszes kis alkalmatosságot. Elővesz
egy tokot: hasonló ahhoz, amelyre a nálam együtt töltött fincsi éjszakáról
emlékszem. De ez nagyobb. Kinyitja, és ebből a szögből jól rá is látok, hogy mi
van benne. Fémbilincs. Gyertyák. Valami ostorféleség. Kendő, amivel be lehet
kötni az ember szemét. Análfüzér. És még néhány más holmi, amiket nem ismerek
fel.
– Bilincs?
– cukkolom. – Le akarsz tartóztatni?
– Talán. –
Előveszi a kisostort, vagy talán inkább korbácsot, amelynek az egyik végén
szétágazó bőrfonat van. – De egyelőre még nem az jön.
Mögém lép,
úgyhogy nem látom az arcát. Csak a lábszárát, és a duzzadó, kemény farkát.
Aztán, amikor lelógatom a fejem, a saját lábam közé nézek. De nem nézegetem
sokáig, mert himbálni kezdi a puha bőrben végződő korbácsot a vállam és hátam
fölött.
– Kérsz? –
kérdi. – Vágysz rá?
– Igen –
felelem, ahogy újra leperegnek előttem a ma esti szörnyűségek. Ki akarom
rekeszteni a fejemből azokat az emlékeket és érzelmeket.
Rabságba akarom
taszítani, hogy aztán elpusztítsam őket. Túl akarom élni őket. És igen, azt
akarom, hogy Damien segítségével sikerüljön ezt megtennem. – Igen – ismétlem,
de máris bennem reked a szó, mert a játékszer csípősen landol fenekemen, ahol
érzékeny a bőr.
Csíp;
feljajdulok, lehunyom a szemem, és beiszom a fájdalmat. Igen, kívánom. Vágyom
is rá. De így, hogy Damien üt, tagadhatatlanul izgat is a verés.
– Még –
kérem, miközben simogatja a csapás helyét. – Kérlek, Damien, üss még.
Szót fogad, újra
és újra keményen lesújt, aztán dörzsöli selymes bőröm, amely már biztos
teljesen kivörösödött. Ez jobb, mint a kés. Igen, biztonságosabb, de valóságszerűbb
is. Az iszonyatosból valahogyan jó lesz. Valahogy pusztán attól, hogy Damiennel
vagyok, az egész a visszájára fordul.
– Tedd szét
a lábad – parancsol rám. Engedelmeskedem. A korbács vége a szeméremajkaim
fölött lengedez. Életemben nem voltam még ilyen nedves, Damien felnyög a
kéjtől, és ettől még inkább beizgulok. – Most elverem a pinádat is – mondja. –
Aztán pedig megbaszlak, Nikki, mert már nem tudom türtőztetni magam, a fene
egye meg.
A korbács
finoman lesújt a lábam közé, és ahogy a csiklómhoz ér, összerándulok. Nemrég,
Damiennel vettem észre, hogy mennyire élvezem konkrétan ezt, és ez az érzés
jottányit sem halványodott. Újra és újra lecsap, én pedig jajgatok, olyan erős,
olyan látványos a kéj. Perzsel a vágy.
A könyvek megtalálhatóak a könyvtáramban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)