Pages

2014. február 17.

Blogtali



Mivel elég enyhe a tél, mit szólnátok egy talihoz? :)

Nekem a következő időpontok a legoptimálisabbak (ezek azok a hétvégék, amikor nem vagyok ügyeletes):

- február 22
- március 8 (nőnapon azért nem illik lányokat fenekelni :D)
- március 22

Várom a reakciókat.

2014. február 15.

Anna újabb kalandjai 1.




Szerző: Duresz


Anna barátnőjével, Melindával üldögélt a házuk udvarán levő hintaágyban, egy szeptember végi estén. Melinda farmert, edzőcipőt és hosszú ujjú pólót viselt, Anna fehér, testhezálló, háromnegyedes nadrágban, kardigánban és pólóban volt, lábán viszont nem viselt semmit. Melinda nézte barátnője meztelen lábfejét és piszkos talpát, majd így szólt:

– Neked nem fázik a lábad? Miért nem veszel fel valamit?

Anna csak megvonta a vállát.

– Megszoktam. Inkább ettől az egész élettől fázom. Nem találok rendes munkát magamnak, még mindig itt, a Mamánál dolgozhatok. Nem arról van szó, igen jól fizet, de kezdek kicsit besokallni. El sem tudom költeni a pénzt, amit keresek, mert mindig itt kell lennem. Emellett… Akárhányszor rosszul csinálok valamit, jön a verés. Tegnap délelőtt is elcsesztem egy rendelést, épp most nézi át őket. Éppen arra várok, hogy áthívjon, és megint felcsíkozza a seggemet. Nem telik el olyan hét, hogy ne verne meg valamiért. Itt vagyok 24 évesen és még mindig ott tartok, hogy rendszeresen ver a saját nagyanyám, aki amúgy a főnököm is. Elutaznék valahova néhány hétre…

– De hova?

– Azt nem tudom. Valami egzotikus, izgalmas helyre, ami totál más, mint itt.

Ekkor megszólalt Anna telefonja.

– Jó… Megyek azonnal… – sóhajtotta.

– Na, ahogy mondtam, mehetek a Mamához beszámolni… Megvársz itt? – mondta Melindának.

– Persze.

– Nem lesz több 20 percnél, hacsak nem tart hegyi beszédet.

– Jól van.

A magas, szőke lány átballagott nagyanyja irodájába, bekopogott, és köszönt.

– Szervusz, Nagymama!

– Szia Lányom! Ugye tudod, miért vagy itt?

– Tudom… Az a rendelés…

– Igen. Akkor a dolgodat is tudod.

– Persze...

Anna levette kardigánját, majd a szoba közepére húzta az egyik széket, letolta nadrágját és feltérdelt a bútordarabra. A Nagymama 15-öt húzott rá a nádpálcával, amit Anna hang nélkül tűrt, majd az asszony útjára engedte unokáját.





– Jól megvert… – mondta neki nem sokkal később Melinda, aki immár fenn, Anna szobájában borogatta barátnője fenekét.

– Ez semmi nem volt még… tök általános. Már immunis vagyok rá. Fel sem veszem.

– Én biztos nem tudnám megszokni.

– Dehogynem, mindent meg lehet.

– Anna, azt mondtad, utazni szeretnél, egy izgalmas országba… Tudod, én nagy rajongója vagyok az ázsiai országoknak és jó ideje szeretnék megnézni egy olyan helyet, ami gyökeresen más, mint a többi. Két éve tanulom a kvazári nyelvet… szóval, én arra gondoltam, elmennék Észak-Kvazárba. Velem jönnél?

– Micsoda? Észak-Kvazárba? Be sem engednek oda…

– Dehogynem, csak várni kell, de szerintem megkapnánk a szükséges papírokat. Csak turisták vagyunk, semmi más.

– Én nem megyek oda! Félelmetes hely állítólag. Munkatáborok, meg minden.

– Kifele nem kommunikálják ezt, nem is tehetik. Annyira zárt, annyira más világ… Mint a Szovjetunió, Sztálin idejében.

– És az nem elég félelmetes?

– Ugyan már, csak néhány nap lenne. Nincs miért izgulni…

– Tudod, mit? Nézek róla képeket, gondolkodom, aztán meglátjuk.




Anna először irtózott az ötlettől, de aztán lassacskán meggyőzte magát, hogy ebből jó kaland lehet, és valóban csak turistaként mennek, tehát mi bajuk lehet belőle… Vonzotta az ismeretlenség, és ezt az országot aztán tényleg nem sokan látták még belülről.

Melinda örült Anna döntésének, benyújtották a kérelmet a szükséges dokumentumokhoz, aztán következő márciusban már landolt is a repülőgépük Phonaiban, Észak-Kvazár fővárosában. Turistaként állandó kíséretet, idegenvezetést kaptak maguk mellé, ők pedig igyekeztek mindent betartani, amit a szimpatikus asszony mondott nekik a helyi szabályokról. Az első két napban minden esetben rákérdeztek az idegenvezetőnél, hogy fényképezhetnek-e, ettől kezdve azonban egyre inkább elfelejtették ezt, és szabadon csinálták a fotókat, ami – mint utóbb kiderült – óriási hiba volt. Igazából le sem esett nekik, de számos katonai ellenőrző pontnál és a hadügyeket irányító minisztériumnál is csináltak fényképeket, ami hamar felkeltette a titkosrendőrség érdeklődését, pláne, hogy az ország éppen igen forró kapcsolatot ápolt szomszédjával és az Amerikai Egyesült Államokkal.

Egy este két rendőr és két, öltönyös férfi kopogtatott az ajtajukon, és gyors köszönés után utasításokat kezdtek osztogatni:

– Azt mondják, adjuk oda nekik a fényképezőgépünket, és a laptopjainkat, és menjünk velük… – fordított Melinda.

– Ez nem valami biztató… – suttogta Anna, majd bólintott és öltözni kezdett.

A két lányt bevitték egy hatalmas épületbe, majd az egyik öltönyös férfi közölt Melindával valamit, látva, hogy ő ért a nyelvükön. Melinda visszakérdezett emelt hangon, de a férfi csak hajtogatta a magáét.

– Bassza meg… Azt mondja, átnézik a cuccainkat, hogy miket fotóztunk, majd kihallgatnak. Addig pedig itt maradunk, a fogdájukban!

– Micsoda? Milyen alapon?

– Ennyit mondott csak.

– De most komolyan le akarnak csukni?

Melinda fordított a férfinak, aki ideges arckifejezéssel válaszolt.

– Azt mondja, hogy nem csuknak börtönbe, de látták, hogy kiemelt helyeken fotóztunk, és nemzetbiztonsági okokból meg kell vizsgálniuk minden képet, amit készítettünk, hogy nem kémek vagyunk-e.

– Kémek??? Te jó ég!

– Nem tehetünk semmit, Anna… Annál rosszabb, ha ellenkezünk.

– Hát… igazad lehet.

Melinda mondott valamit a férfinak, aki bólintott, majd rádión hívott valakit és rövidesen két női őr lépett a helyiségbe. Egy szobába kísérték a lányokat majd röviden elmagyarázták a helyzetet.

– Négy fős fogdába kerülünk. Az ékszereinket, pénzt, értéket itt kell hagyni, és a cipőnket is. A fogdában a fogvatartottak csak mezítláb lehetnek. A kihallgatásig eltelhet néhány nap is, de élelmet naponta háromszor adnak, víz pedig a csapból akármikor rendelkezésre áll. Mosakodni is ott van lehetőség.

Anna sóhajtott, majd levette topánkáját és harisnyazokniját, ahogy Melinda is megvált edzőcipőjétől és zoknijától. Az őrök természetesen megmotozták őket, kíméletlen módon a testüregeikbe is benyúltak.




A fogdának nevezett hely egy közepes méretű börtönnek felelt meg, zárt, tömör ajtókkal, és eszméletlen hideg padlóval. Egy emeletet kellett a föld alá menni, majd a folyosó közepén az őrök megálltak és kinyitották az egyik cella ajtaját. Szerencsére közös helyiségbe zárták őket. A cella nagyon kicsi volt, két, emeletes ágyat zsúfoltak bele, valamint egy kis széket, ennyi volt az összes berendezés, egy koszos mosdókagylón és WC-n kívül. A plafonról egy csupasz villanykörte lógott le, a helyiségben pedig rajtuk kívül még két helyi nő tartózkodott. Az egyik úgy 40 valahány esztendősnek tűnt, a másik nagyon fiatal volt, kb. 16 éves. Melinda az egyik ágy alsó, Anna pedig a másik ágy felső részét tudta elfoglalni. Egy ideig csendben ültek, aztán a fiatal kvazári lány szóba elegyedett velük, vagyis Melindával, Anna csak szótlanul figyelt. Egy-egy blokk után barátnője fordított neki.

– Na, ez remek… Van, aki hónapokat itt tölt, mire sorra kerül az ügye. Fürödni nem lehet, itt ez a csap, ennyi az összes lehetőség. Viszont egy-két napon belül rabosítani fognak bennünket, és kapunk olyan ruhát, mint ami rajtuk is van. Maradunk mezítláb, így is próbálják biztosítani, hogy ne jusson eszünkbe szökni. Az őrök minden kis dologért büntetnek. És a legszebb, hogy rabosításkor verésre is számíthatunk. Ő két napja került sorra, és nádpálcával megverték. Nyilván megfélemlítés…

– Nagyszerű. És jogi képviselet, ilyesmi?

– Arról fogalma sincs, hogy mi. De komolyan.

– Hát… nem túl reményteljes az ügy.

Fogalmuk nem volt, mennyi az idő, a szinte ehetetlen vacsora után kb. órával egyszer csak megszólalt egy sípoló hang és mindenhol lekapcsolódtak a lámpák. Anna elfeküdt a priccsén, amit nem 180 centis emberekre terveztek, így lábát maga alá kellett húznia, hogy ne lógjon le, valamint, hogy teljesen beférjen a szintén elég kisméretű pléd alá. A cellában igen hideg volt, még fehér pulóverében is fázott kicsit. Egyszer csak Melinda hangját hallotta a sötétben:

– Anna! Alszol?

– Nem, dehogy.

– Istentelenül fázom. Lefagynak a lábaim.

– Nekem is. Gyere át hozzám, melegítsük egymást!

– Jó, ez jó ötlet!

Melinda felmászott Anna ágyára és bebújt a lány mellé. A két takaró alatt már valamicskét melegebb volt, a két barátnő összebújt és lábukkal egymás lábát dörzsölték. A cellában aztán felpattant az idősebb asszony és valamit kiabálni kezdett, miközben erőteljesen verte az ajtót.

– Ennek meg mi baja? – kérdezte Anna.

– Azt kiabálja, hogy őrség!

– De rosszul van?

– Nem tudom…

Eközben a fiatalabbik lány felült az ágyán, de nem szólt egy szót sem, csak nézte őket meglepetten.

Hamarosan megjelent két női őr, beléptek a cellába, és lezavarták a lányokat az ágyról. Majd elkezdtek magyarázni.

– Azt mondják, ezt itt szigorúan tilos. Tudod, mit gondoltak? Hogy mi itt szexelünk a takaró alatt! Azt mondják, meg leszünk büntetve. – fordított Melinda.

Az egyik őrnő egy bőrszíjat tartott a kezében, a másik pedig mutatta Melindának, hogy térdeljen fel a kis székre. A lány engedelmeskedett, a nő pedig megfogta a lábfejeit, és felfeszítette őket.

– Tartsam őket végig felfele – suttogta Melinda.

– Szorítsd össze a fogad, nagyon fájdalmas lesz! – szólt Anna, akinek már leesett, hogy mi következik.

Az őrnő rávágott a bőrszíjjal Melinda talpaira, aki felsikoltott fájdalmában, és egymásnak dörzsölte talpait. Az őrnő határozott utasítására azonban a lány visszahelyezkedett az előző pózba és már jött is a következő ütés. Melinda ismét felkiáltott, majd a következő találat után sírni kezdett. Az őr összesen tízszer ütött a talpaira. Amikor jelezték neki, hogy leszállhat, a lány sírva gördült le ágyára és masszírozta a lábfejeit.

Anna tudta, hogy ő következik, büszkén odalépett a székhez és felvette a pózt. Tudta, hogy jobban fogja bírni, mint barátnője, a talpa is vastagabb és a fájdalmat is jobban szokta. Az őrnő lesújtott, Anna pedig hang nélkül tűrte a verést. Nagyon fájtak neki is a csapások, de igyekezett nem mutatni semmit, bár az ötödik után már erősen össze kellett szorítania ajkait, hogy ne hagyja el kiáltás a száját. A nyolcadik ütésre már száját is elharapta, de úgy döntött, inkább ez, mint, hogy kielégülést adjon ezeknek az embereknek. Az őrnőnek nem igazán tetszett Anna reakciója és tizenhét ütést mért a lány talpaira, mire Anna az utolsónál már felkiáltott fájdalmában.

Az őrnők ezután még mondtak néhány ideges mondatot, majd elhagyták a helyiséget.

– Bassza meg, ez nagyon fáj! Az öregasszony befújt minket. Cserébe a holnapi reggelinket és ebédünket ő kapja meg. Azt mondták, ha még egyszer hasonlón kapnak, akkor mehetünk sötétzárkába, a patkányok közé.

– Legyen vele boldog, vén ribanc! Figyelj, a padló elég hideg, tedd le a talpaidat, jót fog tenni nekik a hűvös.

– Francokat! Még a végén azért is kapok, mert felkeltem az ágyról…

– Hát lehet, hogy igazad van.





A két lány másnap reggel megnézte a lábát és mindkettejük talpa belilult a veréstől. Az öregasszonynak nem volt szerencséje, másnap reggel jöttek érte az őrök és elvitték valahová.

– Munkatáborba viszik, 10 évet kapott. A kajáért fújt be titeket. Ne bízzatok itt senkiben. Csak azért nem figyelmeztettelek titeket, mert akkor én is kaptam volna. – mondta nekik a kvazári lány.

A nap aztán újabb történéseket tartogatott a számukra, ugyanis sor került a rabosításukra. Együtt vitte el őket négy őrnő, Melinda alig tudott ráállni sebesült talpára. Egy szobához értekeztek, ahol megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek anyaszült meztelenre. A lányok engedelmeskedtek, leadták ruháikat, de egyelőre nem kaptak újat. Két másik nővel együtt zuhanyozni küldték őket, a víz kimondottan hűvös volt, de még hajat is mosattak velük. Aztán megparancsolták nekik, hogy térdeljenek le, kezüket tegyék tarkóra és így kellett várniuk, amíg szólították az egyikőjüket. A kvazári nőt átterelték egy másik, zárt ajtós szobába, a többiek pedig szótlanul, térdepelve vártak rá. Semmit nem lehetett hallani, egyszer csak – ki tudja, hány perc múlva – viszont kitárult az ajtó és kihozták a nőt, immár karon fogva. A fogvatartott kb. félájult volt, a fenekét frissen szerzett barázdák ékesítették. Anna és Melinda már tudták, hogy mire számíthatnak. A nőnek egy öltözet ruhát nyomtak a kezébe és az egyik őr elindult vele, nyilván a cellájához kísérték vissza.

Ekkor Anna meghallotta a saját nevét. Egyenes tartásban, méltóságteljesen felállt és elindult a szoba felé. Egy pillanatra még összenéztek Melindával, akinek könnycseppek jelentek meg az arcán.

Anna belépett a helyiségbe és azonnal észrevette a magas, bilincsekkel felszerelt padot. Szó nélkül felfeküdt az alkalmatosságra és végtagjait a bilincsek mellé helyezte. Az egyik nő rácsatolta először a bokáira, majd a kezeire az eszközöket, majd azt vette észre, hogy az őrök a testét tanulmányozzák. Végigsimították a kezüket a talpán, majd felnevettek. Aztán megnézték a fenekét, végighúzták az ujjukat a régi verésekről tanúskodó hegeken és valamit beszéltek felette.

Az egyik nő egy bőrszíjat vett fel az asztalról, olyasmit, amivel este a talpát verték, csak ez vastagabbnak és nehezebbnek látszott. Anna lehunyta a szemét, a nő pedig ütött. A lány az első ütés után megállapította, hogy az őr profi a témában, legalább annyira, mint nagyanyja. Pontosan tudta, hogy hova üssön, milyen erővel, minden ütés között várt, hogy a fájdalom teljességgel átjárja a lány testét. Ez már nem is verés volt, hanem korbácsolás. Minden ütés pokolian fájt neki, összeszorította kéz, és lábfejeit is, hogy hang nélkül bírja a büntetést. De nem sikerült. Főleg, hogy a nő egyik ütésénél a szíj vége pontosan a lábai között, a punciján landolt. Ez szokatlan fájdalom volt neki, és vadul felkiáltott a hatására. Aztán a következő szintén oda ment. Majd egy harmadik is. Anna szégyen ide, szégyen oda, összepisilte magát a fájdalomtól. A kvazári nő elégedetten tekintett munkadarabjára, majd még ötöt rávert Anna fenekére.

Mikor eloldozták és felállt, tudtára adták, hogy le kell maga után takarítania az ágyat, majd a kezébe nyomtak egy vödröt és egy szivacsot. Amíg dolgozott, a nő a hátát korbácsolta, akár egy rabszolgának. Anna a két lábán hagyta el a helyiséget, de iszonyatos fájdalmai voltak.

Kilépett és megpróbált bátorítóan nézni Melindára, akinek hamuszürke volt az arca és sütött róla a félelem. Anna remélte, hogy vele kíméletesebbek lesznek, ugyanis ezt a jellegű verést biztos, hogy barátnője nem bírta volna ki. Melinda meglátta barátnője sérüléseit és felzokogott ijedtében. De erre nem sok ideje volt, hiszen őt szólították, két őr pedig közrefogta és bekísérte a hangszigetelt helyiségbe.

Anna is megkapta a rabruhát, három váltás fehérneműt, majd bekísérték a cellájába. A helyiségben nem bújt bele ruhájába, egyszerűen pucéran hasra feküdt az ágyán, lehunyta szemét és testére koncentrált. A fájdalom kezdte átjárni, háta és feneke nagyon fájt, és már gyakorlatilag egész alteste is lángolt, a puncijára kapott ütések miatt. Lemászott az ágyról, az egyik bugyit bevizezte és szeméreméhez tette összehajtva, majd ráfeküdt. Egyre csak Melinda járt az eszében, vajon mit csinálnak a lánnyal, kibírja-e a kínokat.

Megváltásnak érezte, mikor kattant a cellaajtó zárja és az őrök bekísérték a meztelen Melindát. Barátnője kisírt szemekkel rogyott az ágyára, fenekét piros, horzsolásszerű barázdák keresztezték. Anna, lemászott ágyáról és odatérdelt a zokogó Melinda mellé.

– Meli, Meli, nyugodj meg, kérlek!

– Pokolian fáj! Az a rohadt kurva nagyon megvert!

– Mivel kaptál?

– Nádpálca volt. Úgy húszat csaphatott rám. De egy idő után már számolni sem tudtam. El is ájultam a fájdalomtól. Erre fellocsoltak egy vödör hideg vízzel. Aztán folytatták. Veled mit csináltak?

– Engem bőrszíjjal vert. Néhány ütése a pinámon landolt, amire összepisiltem magam. Aztán feltakaríttatta velem, de közben is ütött.

– Jézusom, ez durvább, mint az enyém.

– Jól van, nyugi, nyugi. Már túl vagyunk rajta! Nézd, az a legfontosabb, hogy ne hagyjuk el magunkat és egymást. De tényleg!




A „regisztráció” után – mert a fent részletezett eseményeket itt így hívták – a lányok számára engedélyeztek délelőtt fél, délután pedig egy óra sétát az udvaron. Beszélni, vagy egymással kommunikálni nem igazán lehetett. Anna és Melinda igyekezett minden szabályt betartani, nehogy külön büntetést szabjanak ki nekik bármire is. A két lány természetesen megszabadult néhány kilótól, de a legjobban a mosakodás és fogmosás hiányossága bosszantotta őket. Amennyire lehetett, reggelente próbáltak megmosakodni, fogukat pedig törülközővel sikálták. Hajmosásról viszont nem is álmodhattak, csak maximum akkor, hogy ha az udvaron szakadt az eső.

A fogdában töltött idő végülis hat hétre nyúlt, ezalatt számos alkalommal kihallgatták őket a fényképekkel kapcsolatban, de nem tudtak semmi mást mondani, mint, hogy csupán emlékek céljából készítették ezeket.

Egy napon aztán szóltak nekik, hogy két nap múlva döntés előkészítő hatóság elé fognak állni. Mikor Melinda rákérdezett, hogy a bíróságról van-e szó, azt mondták, hogy nem, ez a döntés előkészítő testület. Az őrök tájékoztatták őket, hogy az utcai ruháikat vissza fogják kapni, tisztességesen megfürödhetnek és előkészülhetnek a megjelenésre.

A két lány annak rendje és módja szerint megfürdött, hajat mosott, és utolsó éjszakájukat töltötték a fogda cellájában. Úgy gondolták, semmi alapja nincs a hatóságoknak elítélni őket, így nyilván másnap már szabadlábon fognak távozni a hivataltól.

Ezt követően visszakapták utcai ruháikat, bár cipőiket nem, és átszállították őket a döntés előkészítő hatóság épületébe. Itt is kaptak egy cellát, két szimpla ággyal, jóval tisztábbnak tűnt, mint a fogda helyisége.

Melinda leült az ágyra, majd talpát kezdte vizslatni.

– Szerinted miért nem adták vissza a cipőnket?

– Biztos, hogy ne szökjünk meg.

– Nekem már tök mindegy. Olyan keményre jártam a talpamat, mint a tiéd. Már az lesz a szokatlan, ha cipőt húzok.

– Mutasd! – mondta Anna és megtapogatta barátnője lábát.

– Na, azért tőlem még odébb vagy!

– Anna… mi lesz, ha holnap elítélnek minket és mehetünk munkatáborba? Mit fogunk csinálni?

– Nem tudom…

– Simán elszakíthatnak egymástól, és akkor ki tudja, mikor látjuk egymást újra.

– Igen, Meli, teljesen igazad van. Én is nagyon tartok ettől. Alhatunk 15 évig a kőpadlón, és egy szép pillanatunk sem lesz… ha egyáltalán túléljük.

– Igen…

– Arra gondolsz, amire én?

– Pontosan… Legalább egymásnak szerezzünk örömet még egyszer utoljára.

A két lány meztelenre vetkőzött, Anna pedig hanyatt feküdt az ágyon és behunyta a szemét. Melinda végigcsókolta a melleit, miközben ujjaival izgatta barátnőjét. Majd nyelvével a puncijához ért, először csak kicsiket, lassan, majd egyre erőteljesebben nyalta Annát, aztán ujjaival fejezte be a műveletet.

Anna barátnője lábfejeitől kezdte a műveletet, szépen, lassan haladt felfelé, Melinda combjaira, majd puncijára, legvégül felért a melleihez, miközben ujjaival serényen dolgozott a lány csiklóján.

Az éjszakát összebújva töltötték, de a másnap várható események miatt nem igazán tudtak sokat aludni.




Reggel nyolc órakor jöttek értük, a két lány lehajtott fejjel, őrök kíséretében csoszogta végig meztelen talpain a folyosót.

A testület tulajdonképpen négy szúrós tekintetű férfiből és egy nőből állt. A két lány nem sok jót nézett ki belőlük. Az egyik férfi felállt és elkezdett beszélni. Melinda megkérdezte, hogy fordíthatja-e az elmondottakat barátnőjének, amire megkapta az engedélyt.

– Nos, azt mondják… hogy kémkedésért simán elítélhetnek bennünket. És ez 20 év kényszermunka egy táborban. Vagy pedig egyszerűen katonai objektumok engedély nélküli fényképezése lesz a büntetés, ami nem olyan súlyos.

– De mi az?

A hivatalos személyek folytatták az elbeszélést, Melinda pedig fordított.

– Hát… az csak húsz ostorcsapás. Viszont ezt nem ingyen kapjuk.

A beszéd folytatódott.

– Azt mondják, hogy van egy kastély valahol a hegyekben. Oda visznek fel önkéntes külföldi lányokat, akik elszórakoztatják a magas rangú tisztviselőket, katonákat. Hát ennyi a nagyszerű helyzet.

– De ez miben merül ki?

Melinda megkérdezte, erre az illetékes Kvazári egy hosszabb beszéddel válaszolt.

– Azt mondja, hogy erről még nem tájékoztathat, csak ha döntünk, hogy a verést választjuk és ezt, vagy a kényszermunkát. Öt napot adnak gondolkodni, de hogy segítsenek a választásban, átvisznek egy közeli munkatáborba erre az időre, ahol ugyanúgy dolgoznunk kell, mint a többieknek. Ez persze nem az ítélet része, hanem csak bemutató…

– Hát, ez király…

2014. február 5.

Könyvajánló



Julie Kenner - Stark-trilógia 1 - Forró rabság



– Olyan kegyetlen vagy – mondom.
– Dehogy vagyok – feleli, beszéd közben végighúzva az ajkát az arcomon és a halántékomon. – Mondja, Ms. Fairchild, mi legyen a büntetése? Mit csináljak azzal a rossz lánnyal, aki magához nyúl, amikor nem lenne szabad?
Arra gondolok, amit akkor suttogott nekem, amikor utoljára ültem ebben a limóban. Hogy mivel büntethetne. Hogy ha itt lehetne, talán el kellene fenekelnie. Incselkedett – játszott –, de én igazi vágyat hallottam a hangjában, és ettől még jobban felizgultam.
Megnyalom az ajkamat, és elfordítom a fejemet, hogy lássam.
– Talán el kéne fenekelned.
A szeme annyira besötétedik, hogy eltévedhetnék benne.
– A rohadt életbe, Nikki!
Mocorgok az ülésen, és az ölébe hasalok, úgy, hogy a csipőm a combján legyen. Megfontolt lassúsággal fölemelem a szoknyámat. A gyöngysor a farpofáim között van, a csipkés harisnyatartót lejjebb húztam a combomon. Egyébként pucér a fenekem.
– Kezdd! – suttogom. – Büntess meg!
Még nedvesebb vagyok, a csiklóm lüktet a várakozástól. Nem bírom elhinni, hogy én csinálom ezt.
Tenyerével megdörgöli a faromat. Behunyom a szememet. Szédületes az érintése.
– Nikki – mondja –, erre van szükséged?
Kinyitom a szememet, és meglátok a vágy mögött egy csepp szorongást. A forradásaimra gondolok. Az ígéretemre, amit neki tettem, hogy nincs több szükségem a fájdalomra.
– Nem – mondom -, de ezt akarom.
Figyelem, hogy hogyan változik át a szorongás színtiszta érzéki forrósággá.
– Maga rossz kislány volt, Ms. Fairchild – mondja. Hangja lökéshullámokat indít el bennem.
– Igen, uram. Igenis, Mr. Stark.
Tenyere megsimogatja a fenekemet, utána hűvös széllökést érzek, mielőtt megütne. Felkiáltok, inkább a meglepetéstől, mint a fájdalomtól. Ismét megdörgöli a fenekemet, ujjai lesiklanak a farpofák között arra a pontra, ahol nedvesen tüzelek érte. Felnyög, amikor a hüvelyem rátapad, miután durván belém nyomta két ujját.
– Ó, Nikki. – Kihúzza a kezét, ismét rácsap a fenekemre.
Ezúttal nem ugrok meg, csak levegő után kapok, hangosan, amikor elképzelem a fehér hátsómat, ahogy halvány rózsaszínre változik a büntetéstől, amelyet ő mér rám.
– Jólesik?
– Igen – vallom be.
– Aligha büntetés, ami jólesik. – Csatt. – De nekem is jólesik. – Csitt, csatt.
Mostanra annyira kikészültem, nem a fájdalomtól, hanem a gerjedelemtől, hogy ha Damien nem basz meg azonnal, valószínűleg megőrülök.
Még egy ütés, ami után feljajdulok, hogy hagyja abba. Habozik, valószínűleg azt találgatja, hogy a menekülőszavamat akarom-e kimondani. Én pedig kihasználom az alkalmat, átfordulok, meglovagolom, és matatni kezdek a sliccén.
– Basszál meg – követelem –, basszál meg azonnal, vagy örökre elbúcsúzhatsz a baszásomtól.



Julie Kenner - Stark-trilógia 2 - Édes rabság


Az ágy masszív fejrésze fából készült, középen a tetejébe nagy fémgyűrű van befúrva. Már korábban is észrevettem, de nem sokat törődtem vele. Most utasít, hogy feküdjek hanyatt az ágyon, és a kezem emeljem a fejem fölé. Megteszem, ő pedig átfűzi a sálat a fémgyűrűn, aztán a szabad végét a másik csuklómra kötözi. A karjaim háromszöget formáznak a fejem fölött. Arra számítok, hogy a lábamat is biztos kiköti, de nem, és kíváncsi pillantásom láttán megragad, és a csípőmnél fogva hasra fordít. Ez a manőver meglep, de egyben magyarázattal is szolgál, hogy miért hagyta szabadon a lábam.
Hátrahőkölök, amikor tudatosul bennem, hogy nyilván nem én vagyok az első nő, aki megismerkedett ezzel a fémgyűrűvel. Nem bánt a dolog, két okból sem. Egyrészt tudom, hogy én vagyok az első, akit Damien elvitt a malibui házába. Másrészt, és ez még fontosabb, a csontomban érzem a bizonyosságot, hogy én vagyok az utolsó.
– Térdelj fel – mondja.
Engedelmeskedem, ő pedig otthagy, égnek meredő seggel, a karom előrenyújtva, a fejem pedig lelógatom, és oldalra nézek, hogy lássam, mit csinál.
Az ágy mellett van, kinyitja az éjjeliszekrénynek használt díszes kis alkalmatosságot. Elővesz egy tokot: hasonló ahhoz, amelyre a nálam együtt töltött fincsi éjszakáról emlékszem. De ez nagyobb. Kinyitja, és ebből a szögből jól rá is látok, hogy mi van benne. Fémbilincs. Gyertyák. Valami ostorféleség. Kendő, amivel be lehet kötni az ember szemét. Análfüzér. És még néhány más holmi, amiket nem ismerek fel.
– Bilincs? – cukkolom. – Le akarsz tartóztatni?
– Talán. – Előveszi a kisostort, vagy talán inkább korbácsot, amelynek az egyik végén szétágazó bőrfonat van. – De egyelőre még nem az jön.
Mögém lép, úgyhogy nem látom az arcát. Csak a lábszárát, és a duzzadó, kemény farkát. Aztán, amikor lelógatom a fejem, a saját lábam közé nézek. De nem nézegetem sokáig, mert himbálni kezdi a puha bőrben végződő korbácsot a vállam és hátam fölött.
– Kérsz? – kérdi. – Vágysz rá?
– Igen – felelem, ahogy újra leperegnek előttem a ma esti szörnyűségek. Ki akarom rekeszteni a fejemből azokat az emlékeket és érzelmeket.
Rabságba akarom taszítani, hogy aztán elpusztítsam őket. Túl akarom élni őket. És igen, azt akarom, hogy Damien segítségével sikerüljön ezt megtennem. – Igen – ismétlem, de máris bennem reked a szó, mert a játékszer csípősen landol fenekemen, ahol érzékeny a bőr.
Csíp; feljajdulok, lehunyom a szemem, és beiszom a fájdalmat. Igen, kívánom. Vágyom is rá. De így, hogy Damien üt, tagadhatatlanul izgat is a verés.
– Még – kérem, miközben simogatja a csapás helyét. – Kérlek, Damien, üss még.
Szót fogad, újra és újra keményen lesújt, aztán dörzsöli selymes bőröm, amely már biztos teljesen kivörösödött. Ez jobb, mint a kés. Igen, biztonságosabb, de valóságszerűbb is. Az iszonyatosból valahogyan jó lesz. Valahogy pusztán attól, hogy Damiennel vagyok, az egész a visszájára fordul.
– Tedd szét a lábad – parancsol rám. Engedelmeskedem. A korbács vége a szeméremajkaim fölött lengedez. Életemben nem voltam még ilyen nedves, Damien felnyög a kéjtől, és ettől még inkább beizgulok. – Most elverem a pinádat is – mondja. – Aztán pedig megbaszlak, Nikki, mert már nem tudom türtőztetni magam, a fene egye meg.
A korbács finoman lesújt a lábam közé, és ahogy a csiklómhoz ér, összerándulok. Nemrég, Damiennel vettem észre, hogy mennyire élvezem konkrétan ezt, és ez az érzés jottányit sem halványodott. Újra és újra lecsap, én pedig jajgatok, olyan erős, olyan látványos a kéj. Perzsel a vágy.


A könyvek megtalálhatóak a könyvtáramban.