Blogtali

Eldőlt a következő 2 blogtali időpontja és helyszíne:

- Március 16., Debrecen
- Április 20, Budapest

A blogtalira olyan emberek jöhetnek, akik már voltak ilyen talin. De mindkét talira szívesen várunk 1-2 új embert (de tényleg csak maximum 2 ember jöhet). 

Akit érdekel, írjon nekem: vince18hu@yahoo.com

Lemonrose

Spanking, D/s, BDSM, S/M. Elég sok embert érdekel, és szerencsére egyre több ember vállalja fel valamilyen szinten - ha más nem, akkor olvas ilyen oldalakat. És elég sok ilyen website van, akár magyarul is. Viszont inkább a dom (vagy spanker) oldal kezd el blogot írni, vagy csinál bármi mást (mondjuk ez valahol talán érthető, de azért nem kellene így lennie:) ).

Így most dupla örömmel mutatok be nektek egy olyan blogot, melyet egy sub lány ír. A neve Lemonrose, az oldal címe: http://lemonrose.blog.hu

Én csak azt tudom mondani, hogy jó lenne több ilyen blog is...

Csak egy bejegyzést emelek ki, a címe: A dom hangja.

Ezen a címen érhető el: http://lemonrose.blog.hu/2012/08/13/a_dom_hangja#more4710878

De Lemonrose utólagos engedelmével ide is bemásolom...

"Hogyan írja le az ember a leírhatatlant?
 
Kezdjük azzal hogy egy szub számára domjának a hangja a világ közepe. Az egyensúly, a biztonság, a megnyugvás, a hazatérés. A tudat, hogy pontosan ott van ahol lenni akar. Ha a szub meghallja ezt a hangot, többé semmi másra nem figyel, csak erre koncentrál. Arra amit mond. Arra ahogy mondja. És többé semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy tegye amit mond, mert ettől kerek a világ, ettől él az egyensúly, és mert ez tiszta boldogságesszencia. Ez az ami számít. 

Mert boldog vagyok attól, hogy neki adtam a bizalmam, maradéktalanul, teljesen, úgy hogy nekem nem maradt belőle semmi. Bennem az ő bizalma él. Kicseréltük, s ettől jöhetett létre a kötelék. Gondolj a Jin és Jang szimbólumra. Két fél lehet csak egy egész. Vagy a kirakós játék darabjaira, ahogy tökéletesen illeszkednek egymásba. Van-e ennél szebb és tökéletesebb kapcsolat?
 
A dom hangjában erő és hatalom vibrál. Játék közben ez a hang nem olyan mint a hétköznapokban, megváltozik, olykor teljesen más a rezonanciája, mintha nem is a saját hangja lenne hanem valaki másé. Ellentmondást nem tűrő ez a hang, határozott. Nem parancs, nem utasítás, de mégis benne van azok ereje. Nem kérdez. Nem kér. Csak mond. Néha zord ez a hang, de ettől olyan határtalanul férfias. Néha hideg ez a hang, de ez megborzongatja a bőrt. És az erő, ami benne feszül, az az erő ami láthatatlanul késztet, hogy ne tudjak, ne akarjak mást tenni, mint amit nekem mond. Ha azt mondja „térdelj le” hát megbicsaklik a térdem, s ha azt mondja feküdjek hasra, szinte külső erő gurít odébb. Nem tudok felelni neki. Nem lehet felelni erre a hangra, szóval legalábbis nem. Nem is akarok. Nem természetes. A dom és a szub kommunikációja, egy gyönyörű tánc; a dom mondja, a szub teszi, tökéletes összhangban, egy ritmusra, legalábbis akkor él és vibrál elevenen ez a dolog, amit d/s-nek hívunk. Így van csak értelme.
 
Ez volna a lényege. Soha még annyira nőnek nem éreztem magam, mint mikor a dom hangja szólít. Mindegy, hogy játék közben a hálóban, vagy az utcán fagylalttal sétálgatva, vagy a zöldségesnél, esetleg a moziban sorban állva, amikor hallom, kipenderülök abból a formából, amivé a környezetem formált, amilyennek mindenki lát. Olyankor egy kicsit elmerülök abban, aki nagyon mélyen, sokáig elfeledve, elzárva voltam. Nem léteztem, nem lélegeztem, nem is éreztem igazán. Nem találtam a helyem, a boldogság is más volt. Most minden életre kelt, mint amikor a fekete fehér televíziót felváltja a színes. Mindent másnak, nagyon újnak és sokkal izgalmasabbnak lát az ember. Hát ilyen, a dom hangját hallani. 
 
És még mindig úgy érzem, hogy nem tudtam leírni, érzékeltetni amit szerettem volna. Kevesek a szavak. De keresni fogom őket. A megfelelő szót, amivel leírhatom a leírhatatlant. A boldogságot, az örömet, amit a dom hangja képes csak adni."

Olvassátok Lemonrose blogját, érdemes.

A baleset 1.

1. rész

/Fordította: Zsuzsi/

A baleset okozta káosz mindent felülmúlt, amit valaha is láttam, pedig 1972 óta a Witmore-ok házvezetője voltam. Brittany jött be ittasan, vihogva és rémülten az éjszaka közepén. Nem volt hajlandó beszélni velem, de erősködött, hogy ne keltsem fel az apját. Hamarosan könnyek közt mesélte el a történetet. Az egész épület felébredt, majd felhívták Dr. Scottot, aki rögtön ellátta a fiú sérüléseit.

A stoppos életben volt hála Istennek, de súlyosan megsérült. Dr. Scott és én is igyekeztünk meggyőzni Seymour-t, hogy a fiút kórházba kell vinni, de az öreg ember elhatározta, hogy megvédi a buta lányát. Mi majd gondját viseljük a fiúnak, és senki nem fog rájönni.

Dr. Scott végül megenyhült. Oly régóta volt már a család orvosa, hogy nem tudott nemet mondani. Egész éjjel a fiatal férfivel maradt, bekötözte a sebeit, és adott neki morfiumot, hogy aludjon. A fiúnak eltört a bokája, amit az orvos helyre tett. Kora reggel ment el, mondván, hogy most már életben marad a fiatalember.

Britanny-nak nem igazán volt bűntudata az előző este történtek miatt. Mikor közöltem vele, hogy minden rendben lesz a fiúval, csak megvonta a vállát, és panaszkodni kezdett, hogy fáj a feje.

“Adnál egy kis aszpirint, kedves Charles?”, kérdezte édes, kislányos mosolyával.

“Igen, Miss. Witmore”, mondtam, de arra gondoltam, hogy valami mást adnék neki. Vajon mit csinálna ez a kölyök, ha nem lenne a gazdag apja, hogy megoldja a problémáit?

A sérült fiút Brad Wiley-nek hívták. Legnagyobb megkönnyebbülésünkre nem emlékezett a balesetre, vagy bármi másra, ami ahhoz vezetett. Elment sétálni, és másnap a Witmore házban ébredt.

A fiatalember egyáltalán nem illett a Witmore ház tagjai közé: harsány volt, szemtelen, káromkodott, és közönségesen viselkedett. Mint kiderült, azért stoppolt, mert nem volt se munkája, se otthona, de még elképzelése sem a jövőjét illetően. Elmondása szerint alkalmi munkákat vállalt. Volt már kertész, asztalos, autószerelő, és még sok más. Soha sehol nem maradt sokáig. Mondtam neki, hogy Mr. Witmore ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjon, amíg jobban nem lesz, ami a bokáját tekintve legalább hat hetet jelent. Mr. Wiley nem bánta, bár csodálkozott, hogy miért vagyunk vele ilyen kedvesek.

“Mr. Witmore kedves és nagylelkű ember”, mondtam.

“De miért én? És miért itt, az otthonában? Nem lennék kisebb teher egy kórházban?”

“Mr. Witmore szereti így intézni a dolgokat. Részben ezért is ilyen sikeres az üzleti ügyeiben.“

A fiú evett még egy falatot a lepényhalból, és szemöldök ráncolva így szólt: „Megtalálta a rendőrség, hogy ki ütött el engem?“

„Nem volt nyom. Mikor megtaláltunk téged, addigra a sofőr már rég elhagyta a helyszínt. Tartok tőle, hogy reménytelen helyzet.”

Brad éles pillantást vetett rám, és folytatta az evést. Látszott rajta, hogy gondolkodik. Otthagytam, hogy egyedül fejezze be az ebédet.

Két nappal később nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú tudja. Arrogáns, zsarnokoskodó és magabiztos lett. Nem volt benne biztos, hogy ki volt a tettes, de arra rájött, hogy a háznépből ütötte el valaki. Először Seymour-t gyanúsította. Aztán eszébe jutott Brittany. A szalonban ültek, hideg italt iszogatva, mikor véletlenül hallottam a beszélgetésüket. “Olyan meleg van”, morogta Brittany. Lebiggyesztette tökéletes ajkait, és Brad-re meredt. “Szükségem van még egy pohár italra.” Várakozás teli csönd ült a szalonra, mintha arra várna, hogy a fiú felpattanjon, kisántikáljon a mankójával, és hozzon neki italt. “Szerintem már eleget ittál”, mondta szigorúan. “Mint aznap este.” “Miről beszélsz?” “Az estéről, mikor elütöttél. Részeg voltál.” „Nem voltam!“ „Nem voltál józan. Ha az lettél volna, akkor észreveszel engem.“ “Sötét volt! És sötét ruhákat viseltél.” A hihetetlenül buta lány dacos volt és mérges. Észre sem vette, hogy kijátszották. Brad arcán széles vigyor terült el. “Szóval te voltál…”   “Nem, én…” A lány megállt, elpirult. Sietősen felállt, és elment. Rögtön Mr. Witmore-hoz siettem, és elmondtam mit hallottam. Egy pillanatra elállt a szava. “Mit akar a fiú?” kérdezte. “Nem tudom.” “Pénzt? Ajánljon neki pénzt.” Így lementem a földszintre. Brad még mindig a nappaliban ült. “Jól érzi itt magát?” kérdeztem. “Nem rossz.” “Mr. Witmore meg van róla győződve, hogy boldogtalan.” “Jól vagyok.” “Most igen. De mi van a jövővel? Nem volna jó érzés úgy elmenni innen, hogy tudja, van miből megélnie?” “Pénzt ajánl nekem?” Úgy köpködte a szavakat, mintha undorodna tőle. “Nincs szüksége pénzre?” “Eddig is jól el voltam nélküle. Gyanítom, hogy továbbra is így lesz.” „Biztos van valami, amit szeretne…” A fiú egy pillanatig az arcomat tanulmányozta. „Miért cserébe?” Megvontam a vállamat. „Az együttműködéséért. Csendben távozik, balhé nélkül. Nem akarunk bajt.” „Már így is bajban vannak. Apuci azt hiszi, hogy megint kimoshatja a lányát a bajból a pénzével?” „Ez egy kissé durva megfogalmazás, Mr. Wiley.” „Ez az igazság. És ez ezúttal nem fog menni.” „Mit akar?” „Szeretném, ha ő fizetne meg nekem. Itt az ideje, hogy felnőjön.” Bólintottam. „Neki is van saját pénze. Ez így fairnek tűnik.” „Nem a pénzét akarom, hanem a testét.” „Mr. Wiley!” A fiú elnevette magát a megdöbbent arckifejezésem láttán. „Nem úgy, Charlie fiú. Teljesen másra gondoltam.” „Nem hiszem, hogy Mr. Witmore belemenne.” „Miért ne? Megkérdezem őt.” „Átadhatom az üzenetét.” „Nem, ezt magamnak kell elintéznem.” Ezzel átadta nekem az üres poharat, és elindult Mr. Witmore irodájába. Habár még mindig szolgálatban voltam, nem tehetek róla, öntöttem magamnak is egy italt. A megbeszélése Mr. Witmore-al több, mint fél órán át tartott, és bár olykor kihallatszott egy-két hangosabb szó, semmi különöset nem tudtam kiszűrni belőle. Amikor azonban Brad kisietett, magabiztosnak és elégedettnek tűnt. Sejtettem, hogy elérte, amit akart.  „Hozza ide a lányt”, mondta nyersen. „Elnézést?” kérdeztem a leggőgösebb hangomon. „Hívatja a lányát, most!” „Óh. Igen, uram.” Brittany a medencében volt. Nem válaszolt, pedig többször kopogtattam, így végül be kellett mennem. Épp, mint gondoltam, meztelenül fürdőzött. „Mit csinálsz itt?!” kiáltott rám. „Kifelé innen, de rögtön!” „Kisasszony, az édesapja hívatja az irodájába azonnal.” „Nem érdekel. Nincs joga ahhoz, hogy ide bejöjjön.” Vállat vontam. „Igen, Brittany kisasszony. Megmondom az apjának, hogy nem megy.” „Óh, ne, várjon!” Csobbanás hallatszott, és a szemem sarkából láttam a karcsú, huszonnégy éves lányt, amint kimászik a medencéből. „Dobja ide a törölközőt, kérem.” A törölköző egy fa padon volt mellettem. Óvatosan felemeltem, és hátranyújtottam. Brittany kuncogott. „Zavarban van, mi? Charles? Hát nem maga pelenkázott?” Bizonyos mértékig igaza volt. Bár nem pelenkáztam személyesen soha, de néha figyeltem a műveletet. Éppenséggel kívül-belül ismertem ezt a lányt, mégis kellemetlenül éreztem magam most, hogy már felnőtt. Brittany egyáltalán nem szégyenkezett. Megtörölte az arcát a törölközővel, és meztelenül illegette magát előttem, egész közel nyomva hozzám gyönyörű melleit, miközben előrehajolt, és megpuszilta az arcomat. „Azt akarod, ugye, Charles?” suttogta kéjesen a fülembe. „Ááááá!” Elvesztettem az önuralmamat, és elborzadva kihátráltam. A lány nevetett, és hátat fordított nekem, megmutatva feneke finom vonalait, miközben törölközött. A lány szemérmetlen volt, zavarba ejtve a családját is. Egy régimódi fenekelésre lenne szüksége, az igazgató asztalára hajolva. „Kíváncsi vagyok mennyire lenne pimasz fél tucat csíkkal a fenekén?” gondoltam gonoszan, de abban a pillanatban meggondoltam magam. Szegény lány nem tehet arról, hogy ilyen lett. A szülei kényeztették el ennyire, és soha egyetlen kísérletet sem tettek arra, hogy megneveljék. Brittany felvette a fürdőruháját (egy világoskék darabot), és elhagytuk az uszodát. Egyenesen az apja irodájába mentünk, aki már türelmetlenül várt bennünket. Megfordultam, hogy kimenjek. „Maradhat, Charles”, mondta Mr. Witmore. „Szeretném, ha hallaná. Maga biztosíthatja majd, hogy Brittany betartsa a megállapodást.” „Milyen megállapodást?” kérdezte Brittany, az apjára meredve. „A megállapodást, amit most kötöttem a vendégünkkel az érdekedben.” mondta az apja szigorúan. „És jobban teszed, ha hallgatsz és engedelmeskedsz, hacsak nem akarod a következő évedet a DeYalow női börtönben tölteni.” „Mi?!” kérdezte a lány elhaló hangon. „Pontosan. Mr. Wiley mindent tud a balesetről és úgy tűnik, azt is tudja, hogy próbaidőn vagy. Egy ilyen balesetet attól tartok, már nem nézne el a bíróság.” „De apa…” nyafogta a lány. „Hallgass! Most pedig figyelj. Mr. Wiley visszautasította minden próbálkozásomat, hogy kompenzáljam őt szenvedései miatt. Csakis téged hibáztat a balesetért és szeretné, ha megfizetnél érte.” „Hogy érted?” „Ragaszkodik hozzá, hogy megbüntessen.” „Mi? Mit képzel? Jól meg kéne…” „Hallgatnod kéne!” szólt rá az öreg ember. A lány becsukta a száját, és könnyek öntötték el a szemét. „Együtt fogsz működni vele. Hagyod, hogy megbüntessen. Érted? Nem hagyom, hogy besározd a család nevét ezzel a botránnyal.” „De apa!”  „Csönd legyen. A következő fog történni. Brad és én megvitattuk, és bár még mindig úgy gondolom, hogy ez túl kemény büntetés, mégis belementem.” A lány szemei tágra nyíltak a rémülettől. „Mit akarsz csinálni?” „Ő fogja csinálni, Brittany, nem én. Holnap reggeltől kezdve egy héten keresztül alá kell vetned magad a büntetéseinek” „Miféle büntetéseknek?” Neheztelés és egy kis félelem hallatszott a hangján. „Attól tartok, ragaszkodik a testi fenyítéshez.” Döbbent csend lett. Leírhatatlan volt a megdöbbenés az elkényeztetett lány arcán. A szája tátva maradt, az orrát ráncolta zavarában, szemei pedig szikráztak a dühtől. Szinte hallottam a gondolatait. „Biztos félrehallottam. Ez biztos valami félreértés. Csak az lehet!” Végül így szólt: „T-testi fe-fenyítés?” „Igen. El fog fenekelni. Beleegyeztem.” „Ez nem lehet igaz!” „De bizony, igaz.” „Nem megyek bele.” A lány összefonta a karját a mellei előtt, és az apjára meredt. „Meg fogod tenni”, mondta az öregember, hangja acélosan és hidegen csengett. Brittany a szemeim előtt omlott össze, és könnyek közt tört ki. Térdre rogyott az apja lábai előtt, és átölelte őt, zokogva kérlelve, hogy bocsásson meg, és valahogy mossa ki őt ebből is. Az apja elutasította őt, és kifejezéstelen hanggal elmondta neki, hogy mi fog történni. „A következő hét napban Mr. Wiley azon lesz, hogy megfegyelmezzen. Beleegyeztem a feltételeibe. Íme, mi fog történni. Minden reggel, amikor felkelsz, odamész hozzá, és kapsz egy 10 perces fenekelést a térdére fektetve. Kézzel. A fenekelés alatt teljesen meztelennek kell lenned.” Brittany hangosan zokogott, de Mr. Witmore folytatta. „Az ébresztő fenekelésed után lezuhanyozol és megreggelizel. A nap folyamán három fenekelést kapsz a régi fa paddle-mel. Az ütések erejét Mr. Wiley határozza meg. Minden fenekelés során 10-30 ütést kapsz, de nem többet, mint 60-t egy nap folyamán. Az első fenekelés közvetlenül ebéd előtt lesz, a második pedig vacsora előtt. A harmadikat akkor kapod meg, amikor akarod, de kérned kell, és még az előtt kell megkapnod, hogy lefekszel, este 10-kor. „Ezek alatt a fenekelések alatt bármilyen ruhát felvehetsz, de minden egyes fenekeléskor mást kell viselned, és csak egy alkalommal lehet rajtad farmer. Eddig érthető?” „Apa, kérlek…” könyörgött a lány. „Jó. Minden büntetéssel kapcsolatos engedetlenséget és ellenállást plusz fenekesekkel honorálhat Mr. Wiley. „Minden este, mielőtt lefekszel, Mr. Wiley kioszt egy utolsó büntetést: egy alapos pálcázást. Megválaszthatod, hogyan öltözöl. Ha meztelen vagy, hat ütést kapsz. Ha bugyi van rajtad, nyolcat. Ha pedig fel vagy öltözve, és plusz egy réteg ruhán át kapod a büntetést, akkor tíz ütést kapsz.” Elhallgatott a férfi. „Megértetted?” „Nem, egyáltalán nem”, sírta Brittany, szipogva, és a szemét törölgetve. „Sose fenekeltél el ezelőtt. Azt mondtad, nem hiszel a fenekelésben.” „Én nem is. Szerintem túl durva. De a börtön még durvább. Egy hétnyi fenekelés a töredéke annak, amit a börtönben kéne elviselned. És talán egy kis fenekelés még a javadra is válik.”  „Apaaaaaaa!” sírt Brittany, megdöbbenve azon, hogy bánik vele az apja. „Ez nem fair!” „Sajnálom Brittany, de az élet nem fair. Csak túl kell esned ezen. Hacsak nem akarsz börtönbe menni. És ha börtönbe mész, akkor számíthatsz rá, hogy soha többet nem beszélek veled. A Witmore-ok nem bűnözők.” Brittany még vitatkozott egy darabig, de végül levonta a következtetést. El kell viselnie a büntetést, amit Mr. Wiley kiszabott. És én, uram parancsára végignézem mindezt, hogy biztosítsam, Mr. Wiley annak rendje és módja szerint intézi a büntetést, és az egyezség egyetlen részét sem szegi meg.

Fenekeléssel gyógyítják a függőséget

Alkohol, drog vagy szex addikció? Verjük ki a kedves páciensből! Valódi náspángolással.

A módszer művelői állítják, az ütlegelős terápia azokon is képes segíteni, akik már minden mást megpróbáltak, de hiába.

Mondjuk elég messzire kell utazni, egészen Szibériáig, ha valaki úgy érzi, már csak így szabadulhat meg a függőségétől. Itt azonban már képzett pszichológusok veszik kezelésbe.

„Én vagyok rá az élő példa, hogy ez a bizarr terápia működik, és bátran ajánlom bárkinek, aki függőségben vagy depresszióban szenved.” – mondja a már a gyógyulás útjára lépett Natasa. „Kegyetlenül fáj – de visszaadta az életem. Biztos vagyok benne, hogy e nélkül már nem élnék.” – teszi még hozzá a 22 éves novoszibirszki lány.

A formabontó módszer kiagyalói, Dr. German Pilipenko és Prof. Marina Chukhrova állítják, hogy a náspángolás tudományos alapokon nyugszik.

„Egyértelmű orvosi céllal fenekeljük el a pácienseinket – ez nem bújtatott szadomazoizmus.” – mondja Chukhrova.

A szakemberek állítása szerint a kezeltjeik szervezetében nem termelődik elég endorfin, más néven „boldogság hormon”. Az ütlegelés azonban arra ösztönzi az agyat, hogy többet bocsásson ki ebből a hormonból, aminek a következtében javul az általános közérzet.

„A fenekelés ellensúlyozza az élet iránti lelkesedés hiányát, ami a vezető okok között szerepel a függőségek, a szuicid hajlamok és a pszichoszomatikus betegségek kialakulásánál.” – magyarázza Dr. Pilipenko.

A már említett Natasa a Times szibériai kiadásának adott interjújában elmondta, hogy egy korábbi fiúja szoktatta rá a drogokra, akit azóta már bele is halt a szenvedélyébe.

„Olyan sokan haltak meg a környezetemben. Én is majdnem rámentem – egyszerűen nem láttam a kiutat. Aztán az édesanyám hallott erről az újfajta kezelésről, és én beleegyeztem, hogy kipróbálom.”

A már gyógyulófélben lévő lány alkalmanként 60 ütleget kap fűzfavesszővel, melyet pszichoterápia előz meg. Mindez nagyjából 20 ezer forintba kerül.

„Nem vagyok mazochista. A szüleim sose vertek, de még csak egy pofon se csattant el, azaz életemben most éltem át  először igazi fizikai fájdalmat, és nagyon megdöbbentett az élmény. Senki se gondolja, hogy ennek az egésznek bármi köze van a szexualitáshoz, ez butaság.”

„Amikor lesújt a vessző, sikítok, és szorosan markolom az ágy végét. Érzem, ahogy belém nyilall a fájdalom, gyötrődöm, az egész testem beleremeg. Sírni is szoktam, a doktor pedig időnként megkérdezi, mit érzek, hogy rendben vagyok-e.”

 „A testem felforrósodik, a tenyereim izzadni kezdenek. Nagyon rossz érzés – ám mindegyik alkalom után érzem, hogy hatásos. Tulajdonképpen ez az egyetlen terápia, ami bevált.”

„Az ütések közben az orvos el szokta magyarázni, milyen veszélyekkel jár a drogozás, de ennek ellenére ez a kezelés nem arról szól, hogy megbüntetnek a heroinozásért. A testemre gyakorolt hatása miatt működik – az endorfin kibocsátás miatt – ami segít megszabadulni a függőségtől.”

„A fájdalom segít, hogy megértsem, milyen veszélyeknek tettem ki magam, hogyan robogtam a végzetem felé.”

A beszámolónak azonban itt még nincs vége, Natasa nyomatékosan hangsúlyozva folytatja. „Tudom, hogy a barátaim hülyének néznek, amiért megbízom ezekben a dokikban. De én élni akarok. Most először azóta, hogy 5 éve rákaptam az anyagra érzem azt, hogy van esélyem.”

„Egy akarok lenni a több ezer normális életet élő lány közül – találni egy férfit, megházasodni, gyereket szülni, a párommal együtt nézni szembe az élet nehézségeivel.”

„Ilyen életre vágyom – és végre úgy érzem, hogy visszatértem az oda vezető ösvényre.”

Néhány hónappal azután, hogy elkezdett a náspángolós kezelésekre járni, Natasa munkát kapott egy taxi társaság diszpécsereként, és – a várakozásokkal ellentétben – meg is tartotta azt.

Chukhrova professzor szerint a kezelésnek nem a verés a lényege. „Az ütlegelés a kezelés lezáró része. Először pszichológiai tanácsadást végzünk, vagy he kell, akkor detoxikálást.”

 „Csak megfelelő mennyiségű pszichológiai kezelés, a szív egészségi állapotának a felmérése és a fájdalomküszöb megállapítása után kezdjük a náspángolást.” – hangsúlyozza ki.

„Fűzfavesszőket használunk, mivel azok rugalmasak, nem törnek el, és nem fakasztanak vérző sebeket. Csakis és kizárólag a feneket ütjük. A tapasztalataink alapján elmondhatjuk, hogy ez a testnek egy nagyon érzékeny része, ami a fájdalom hatására olyan folyamatokat indít el az emberi szervezetben, melyek annak a hasznára válnak.”

A professzornő hozzáteszi, hogy amennyiben észreveszik, hogy az ütlegek a páciensnél szexuális izgalmat váltanak ki, azonnal abbahagyják a kezelést.

„A módszerünknek semmi köze a szexualitáshoz. Ha valaki erre vágyik, akkor számos olyan helyet találhat, ahol kiszolgálják ezeket a vágyait.”

Az orvostársadalom nem tartja komolynak a kezelést, azt mondják, hogy a mozgás, az akupunktúra, a masszázs, a csokoládé evés és természetesen a szex is sokkal, de sokkal több endorfint szabadít fel a szervezetben, mint a fenekelés.

„A fájdalom stressz elleni injekcióként hat.” – mondja Dr. Pilipenko, aki nem rejti véka alá, hogy a kollégáik szkeptikusan fogadják a módszerüket.

„A fájdalom mintegy figyelmeztetésként hat, és így az egyén nem engedi a sértődöttséget, a dühöt, a haragot, a lustaságot, a magányt vagy a kilátástalanságot az útjába állni a következő célja felé.”

„A pszichoszomatikus betegségek jelentős része kezelhető ezzel a fantasztikus módszerrel. Sok olyan betegünk van, aki utálja magát, a világot, akit gyenge, aki befásult, sír és fáradt.”

„Segítünk nekik megváltoztatni a stresszre adott reakcióikat, hogy hogyan legyenek túl az aggasztó helyzeteken a jövőben.”



Eredeti cikk: http://donna.hu/cikk/Egeszseg/Fenekelessel-gyogyitjak-a-fuggoseget/10078