John Merlin - A szexfarm kancái és szukái

Felicita megrázkódott, összeszedte magát, a bőrtáskából elővett két újabb bársonybélésű bilincset, az egyiket rákattintotta Catalina bokájára, aztán hirtelen kirántotta a térdelő nő alól a lábát, s mielőtt az rúgkapálni kezdett volna, a bilincs másik karikáját rákattintotta az ágyoszlopra.


Mire a másik bilincset Catalina lábára tette, a nő ráeszmélt, hogy mit akarnak vele, s vadul rugdalózni kezdett, úgyhogy Felicita egyedül képtelen volt a másik lábat az ellenkező ágyvégen magasodó oszlophoz kötözni. Isabella azonban már kibocsátotta a térde közül Catalina nyakát, hiszen összebilincselt kezével, ágyoszlophoz húzott bal lábával épp eléggé rögzítették ahhoz, hogy ne szabadulhasson. Így aztán Isabella kényelmesen megkerülte az ágyat, s Felicitával együttes erővel feszítették ki Catalina másik lábát is, s bilincselték hozzá a másik ágyoszlophoz.


Catalina hason feküdt, két lába pattanásig széthúzva; mivel csuklója elöl volt megbilincselve, most, hogy a feje kiszabadult Isabella rákulcsolódó térdei közül, üggyel-bajjal felkönyökölt, s ezzel önkéntelenül fölpúposította ülepét, valósággal odakínálta a két nő tekintetének a lába közt húzódó, a kifeszített testtartástól enyhén megnyíló szemérmét.


Egyikük sem szólt. Az előbb még sikoltozó Catalina már csak halkan nyöszörgött, szepegett; Felicita karja lehanyatlott, ő maga hátradőlt, a falnak támaszkodott, lába remegett, arca falnál is fehérebb volt; Isabella dús keble úgy emelkedett, süllyedt mint a vihar után megcsituló tenger.


Catalina hófehér, makulátlan bőrén vörös hurkák húzódtak. Mivel Felicita mögötte állt fenyítés közben, a korbácsnyomok a fenék vágásával párhuzamosan szabdalták végig az ülepet; de jutott belőlük jócskán a combokra és a csípőre is.


Catalina egész teste megfeszült, mintegy felkészülve a további ütésekre. A meg-gör¬csö¬sö-dő izmok előbb csak meg-megrándúltak, aztán remegni kezdtek, s miközben halkan, s valamiképpen kéjesen búgni kezdte azt az egyetlen szót, hogy ne, ne, ne, mint szélfújta vízfelület, megborzongott a bőre. Aztán az ágyéka megnyílt, s a meszelt fal fehéréről visszaverődő napfényben megcsillant a lábközötti hosszanti vágás, s a vöröses-ezüstös fényben kibukkant a csikló miniatűr tornya is. A fenék izmainak ösztönösen védekező megfeszülése megnyitotta a két nő részint sóvár, részint diadalmas pillantása előtt a fenék kerek lyukát is: előbb csak a két félgömb nyílt meg még jobban, mintha valóban labdák lettek volna, melyekbe még több levegőt fújnak; ekkor láthatóvá vált egy rövid, cikcakkos vonal, s ahogy az izmok görcsös feszülése remegésbe ment át, úgy nyílt szét e vonal, s nyílt meg a kis barnásrózsaszínű lyuk.


A lassított filmszerű mozgás látványa szinte önkívületi állapotba hozta Felicitát. Kiejtette kezéből a korbácsot, térde megroggyant, ő maga lágyan előreesett, puhán, mint magasból földre hullajtott muszlinsál.


– Édes, drága Catalina, nagyon megkínoztalak, ó szegénykém, drágám... – susogta önkéntelenül, s keze, arca lágyan lecsapott a remegő seggre; arca, szempillája végigsiklott a forró korbácsnyomokon, s az érintésre Catalina előbb halkan fölsikoltott fájdalmában, de kisvártatva kéjes sóhaj hagyta el ajkát.


Felicita ajka apró csókokban futott, kúszott, tapogatózott fölfelé, a szájának magát mintegy odakínáló, kibomló szeméremajkak irányába; a nyelv már elhullajtotta első csöp¬pecs-ké¬it a bársonypuha combokon, melyeken keményen domborodott immár a korbács hagyta domborzat – de a száj, a nyelv nem érhette el célját.


Súlyos kéz hullt Felicita vállára, s olyan durván rántotta el, hogy a lány hátratántorodott.


Ugyanakkor a megfeszüléstől remegő fenekű Catalina ellazult, egész hosszúságában kinyúlt az ágyon, karját előrenyújtotta; puha rongyként hevert a szétdúlt ágyneműben, csak szétfeszített lába belső felén rajzolódott ki a kényszeredett testtartás által kinyújtott izom.


– Fékezd magad, te kis nyalánk! – sziszegte Isabella; hangja azonban rekedtes, erőltetett volt, mintha nehezen törne föl torkából. – Megkapod, neked adom, de előbb...


A kijelentésbe foglalt ígéret, illetve fenyegetés új erőt öntött Isabellába, aki maga is ellágyult, átnedvesedett részint a viaskodástól, de főleg a szétfeszítve kiszolgáltatott, farán korbácsnyomokat viselő, az imént még sikoltozó, most épp halkan pityergő vetélytársnője láttán. Amikor Felicita ráborult a gömbölyű, fehér seggre, féltékenység hasított belé, s mindjárt utána tán azért akarta volna félrelökni a kipirult arcú, szőke hóhérleányt, hogy maga bújjon a helyére, nem is Catalina lába közé, hanem mellé, az ágyba, s tán már a keze is mozdult a blúzához, hogy kigombolkozzék.


De aztán megkeményítette magát, eszébe idézte, amit erre a napra tervezett; azt, amit Catalinának szánt, s amit magának tartogatott. Úgyhogy, amikor félretolta Felicitát, inkább az eljövendő biztos gyönyör halogatásának gyönyörűsége járta át; s ezt még csak tovább ízesítette a bosszú – a kettős bosszú – fanyar friss, forró zamata.


Tehát kihúzta magát, megvető pillantást vetett a fal tövében kuporgó, combját összeszorító, bőrnadrágos, nyersselyem blúzos, ziháló Felicitára, megkerülte az ágyat, megállt Catalina kinyújtott, bilinccsel egybefűzött kezénél, melynek ujjai most ernyedt fürtökként konyultak le.


Catalina hallotta a lépéseket, érzékelte, hogy ismét a fejénl áll meg valaki, úgyhogy fölemelte arcát a gyűrött takaróból. Haja borzasan hullt előre, egy pár vékony tincs beletapadt könnyeibe, s keretbe foglalta szemét; ajka duzzadt volt, részint a alvástól, részint a sírástól, sikoltozástól.


Gyönyörű nő! Ezt az egyet nem lehet elvenni ettől az aljas kígyótól! Ez jutott eszébe Isabellának, amint ott állt, lábát szétvetve, vetélytársnője fölött.


Catalina megpróbált Isabella szemébe nézni; de az olyan közel állt hozzá, hogy képtelen volt annyira fölszegni a fejét.


Hangja sírós, fátyolos volt, amikor megszólalt:


– Mit akarsz még tőlem?


– Ó semmi olyat, amit ne tudnál könnyen, ha nem is szívesen teljesíteni. Különben már mondtam: a rabszolganőm leszel. S mint ilyen, a kutyám. S az engedetlen eb természetesen a legkisebb vétségért is megkapja a korbácsot.


– Ezt nem gondolhatod komolyan.


Isabella fölényes mosolya a semmibe veszett, hiszen csak a szoba túlsó sarkában kuporgó, a beszélgetés hatására éledező Felicita láthatta.


– Hogy mennyire gondolom komolyan, azt az imént tapasztalhattad – mondta Isabella, s nevetve folytatta: – A seggeden lévő jelekből ítélve pedig még mindig érzed.


Catalina fölnyögött; a hang nem hatott valami őszintének.


Isabella folytatta:


– Most mindjárt megkapod az öltözéket, amiben járni fogsz. Ha nem kimondottan tetszik, vigasztalódj azzal, hogy nagyon csinos leszel benne... És kívánatos... Egyelőre azonban csak nekem lehetnek óhajaim, s biztos lehetsz benne, hogy lesznek is. És mostantól fogva, ahogyan az egy luxuskutyushoz illik, négykézláb fogsz járni a jelenlétemben...


– Ezt nem kívánhatod tőlem!


– Felicita! – csattant föl Isabella. – Még egy engedetlenség, és megtáncoltatod ezt a hitvány szukát. A testtartása éppen megfelelő!


– Igenis, úrnőm! – húzta ki magát a szőke Felicita, s arca újfent kigyúlt, szemében ádáz fény csillant.


– Négykézláb fogsz járni, s csak akkor szólsz, ha megengedem. Felicita, tépd le ezt az inget erről az ebről!


Felicita megkerülte az ágyat, szembe került egykori úrnőjével. Áthúzta Catalina fején a rövid éjszakai ingecskét, s lehúzta a csuklójáig. Ott aztán egyetlen mozdulattal kettéhasította a könnyű anyagot. Catalina Fuentes – az esemény olyan váratlanul ment végbe, hogy legnagyobb meglepetésükre mind Felicitát, mind pedig Isabellát meglepte – anyaszült meztelenül feküdt az ágyon.


Micsoda különbség! Catalina már addig is jóformán meztelen volt. Az ing csupán a derekáig takarta, s vonaglás közben az is fölcsúszott a háta közepéig. Mindamellett nem volt teljesen pőre! Mivel hason feküdt, melléből csak annyi látszott, amennyi kidomborodott kétoldalt a ránehezedő felsőtest súlya alatt. S jóllehet ágyéka teljesen szabadon volt, az ajkak mellett kétoldalt selymes szőrzet dús erdeje húzódott... Nem is erdő, csupán csak liget! Hiszen az erdő, az igazi erdő, a háromszögletű, a dús, a szövevényes, az indákkal át- meg átszőtt – az nem látszott.


És mégis akkor lett igazán meztelen, s mint ilyen, fenségesen szép Catalina Fuentes, amikor Felicita keze nyomán lefoszlott róla az a ruhadarabocska, ami már jóformán semmit sem takart.


Isabella nem is tudta megállni szó nélkül:


– Szép vagy, Catalina! Hát megadatott, hogy én is lássam azt, amit olyan szívesen mutattál meg... neki is...


– Ne bánts, Isa, bocsáss meg – nyöszörgött a szép meztelen Catalina. – Én nem akartam, ő akarta...


– De megtettétek!


– Bevallom, beismerem. Bocsáss meg, hűséges leszek hozzád, szolgálni foglak... Tudom, hogy kiforgattál mindenemből... De te jószívű vagy. És már megbüntettél, megverettél. A cselédemmel vesszőztettél meg, nem elég, még nem volt elég?


Isabella testét forróság járta át e szavakra, s Catalina bizonyára a nyelvét is leharapja, ha tudja, hogy könyörgésével csak még jobban fölizzítja vetélytársnője, egykori ba¬rát¬né¬ja bosszúszomját.


– Öltöztesd föl, Felicita – parancsolta Isabella, aztán a meztelen Catalinához fordult: – Térdre!


Catalina üggyel-bajjal maga alá húzta a könyökét, s föltámaszkodott.


Felicita fölvette a padlóra ejtett, fehér-fekete foltos ruhadarabot. Fűzőféleség volt, mely elöl zárt volt, hátul pedig végig lyuggatott; a lyukakban vékony szíj volt, amivel az egészet tetszőleges szorosságúra lehetett összehúzni. A lyukakat és szíjazatot eltakarta egy hosszú, az egész ruhadarabon végighúzódó, a jelmez anyagából készült hajtóka.


A fűző maga bőrből volt, s a külsejét rövid szálú, agárfoltos prém borította. Hátul derékig ért, szabadon hagyta, sőt, amint Felicita szorosra húzta a fűzőket, kidomborította Catalina hátsó felét. A hason mélyebben nyúlt le, egészen a fanszőrzet hasi pereméig, mintegy nyílszerűen. Az ebruha peremébe fűzött, halcsont tartotta mereven a lágy hasat részben beborító elülső lebenyt.


Az ebkosztüm beborította az egész hátat, s széles vállpántok formájában bukott át a mellekre; de a melleket kikerülte, teljesen pőrén hagyta.


– Olyan szorosra, ahogyan csak lehet!


Felicita a hason fekvő Catalina hátára térdelve húzta pattanásig a szíjakat, s ahogy Catalina dereka egyre karcsúbbá, a szó szoros értelmében darázsderékká változott, úgy domborodott egyre nagyobbra, kerekebbre a feneke. Catalina halkan nyöszörgött, jajgatott a fűző szorításában, de vagy azért, mert méltóságán alulinak tartotta, vagy azért, mert félt a büntetéstől, annyi bizonyos, hogy nem tiltakozott fennhangon. Csak derekának vonaglásából, széthúzott lábának megfeszüléséből, ülepének körkörös mozgásából látszott, hogy nincs ínyére ez az öltöztetés.


– A nyakörvet!


Felicita fémveretes bőr nyakörvet vett elő a táskából, s Catalina nyakára csatolta. A nyakörv bőségét úgyszintén fűzőkkel lehetett szabályozni; belseje sárga selyemmel volt kibélelve, úgyhogy a legkisebb mértékben sem sértette a nyak finom bőrét; úgyszintén sárga volt a hosszú – több méteres! – póráz, amit Felicita a nyakörv csatjára kattintott rá.


– Az álarcot hagyd egyelőre. Látni akarom az arcát, amikor átsétálunk vele az arénába.


– Hogyan!? Ki akarsz vinni innen! Ezt nem teheted...!


– Ötöt!


Catalina fel sem foghatta, mit akar mondani Isabella azzal hogy ötöt, már el is csattant a fenekén az első korbácsütés. Felüvöltött.


– Ne siess vele – intette Isabella Felicitát. – Úgy túl könnyen túl lesz rajta. Nézd, hogy tornászik, terpeszkedik... Most!


A korbács süvítve szelte át a levegőt, s épp akkor csapott le Catalinára, amikor az feldomborította az ülepét.


– Ne, könyörgök, elég volt. Jaaaj! Ne, az égre kérlek. Irgalom...


– S mivel mostantól fogva az én kis ölebem lesz, kutyanevet fog kapni... Mit szólnál ahhoz, édes Felicitám, ha... mondjuk… – Isabella eltűnődött, szórakozottan elbámult, mint aki valóban valami kedves kutyanéven gondolkozik; aztán hirtelen: – És három!


A korbács újra lecsapott, Catalina üvöltve hányta-vetette magát az ágyon.


– Legyen Kitty a neve! Milyennek találod?


– Kitűnőnek! – pihegte, lihegte Felicita, aki alig várta, hogy elhangozzék a következő vezényszó.


Isabella azonban nem látszott sietni.


– Ugye engedelmes leszel, Kitty? Szófogadó, ahogyan illik... Most válaszolhatsz, sőt ajánlom, hogy válaszolj, mert még nem értük el az ötöt, de könnyen megtoldhatjuk még öttel...


– Engedelmeskedem, Isabella, minden úgy lesz, ahogy akarod. És bocsáss meg, könyörgöm, bocsáss meg...


– De hiszen én most már nem haragszom, édesem... Négy!


– Neee! Júúúj! – visított fel Kitty. – Nem lehetsz ilyen kegyetlen... Ne, jaj ne... Mindent megteszek, mindent, amit csak kívánsz...


– Engedelmes leszel, Kitty?


– Igen.


– Es engedelmeskedsz Felicitának is?


– Neki miért?


– Öt!


A lecsapó korbács alatt Catalina-Kitty szinte a levegőbe emelkedett, aztán visszahullt az ágyra, s egy darabig ide-oda vetette magát a gombóccá gyúrt párnán, a hurkává sodródott takarón.


– Engedelmeskedem! – zokogta.


– Akkor most szépen átsétálunk az arénába. Rendben? Hozzád beszélek, Kitty!


– Rendben, rendben!


– Téged Felicita fog vezetni pórázon, s hogy megszokd a négykézláb járást, s nehogy véletlenül föl merj egyenesedni, össze fogja kötni a csuklódat és a bokádat... Hallod, Kitty?


– lgen.


– És mit szólsz hozzá?


– Úgy lesz, ahogy te akarod.


– Ezt már szeretem... Hallod, Felicita, minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk... Erre igazán nem számítottam... Hogy ilyen készséges legyen, az szinte túlzás! No persze, útban az arénába, át kell mennünk az udvaron, s bizony megeshet, hogy Phil valamelyik barátja éppen kint jár. De az is lehetséges, hogy a személyzetből van éppen valaki az udvaron... Ezt bizony számításba kell venni...


– Csak nem akarsz ilyen helyzetben idegeneknek megmutogatni!


– Pontosan ezt akarom. Te, Felicita, ez a Kitty megint kérdezetlenül szól. Mit érdemel ez az engedetlen?


– Korbácsot! – kiáltotta lelkesen Felicita, s kifújta az arcába hullt szőke hajtincset.


– Neee! Megígértétek! Minden úgy lesz, ahogy akarod, csak ne bántsatok!


– Hármat! Erősebben! És gyorsabban! Rajta!

John Merlin - A szexfarm kancái és szukái

A könyvet 1990-ben adták ki. Akkoriban még nem volt Internet, nem nagyon lehetett fenekeléssel kapcsolatos dolgokhoz jutni, így nagy kincsnek számított egy-egy ilyen kiadvány. A története eléggé banális: egy gazdag nő, Isabella Capellina, Mexikó elhagyott területére, a senki földjére csalja vetélytársnőjét, Catalina Fuentest, hogy megbüntesse, amiért elcsábította a szeretőjét.

Amikor Catalina megérkezik, Isabella korán reggel meglátogatja, Felicita társaságában, aki amúgy Catalina társalkodónője. Catalinát még az ágyban találják....

* * * * *

Lerángatta felcsúszott hálóingét, a bugyogója után tapogatózott a takaró alatt; de aztán megpillantotta az éjszaka könnyelműen lerúgott ruhadarabot a fürdőszoba ajtajában. Már a nyelvén volt az utasítás Felicitának, hogy vigye oda neki; vagy hogy inkább vegye elő a kitárt bőröndből a fésülködőköpenyét, de valamiért benne rekedt a szó. S miközben Isabella immár feltartóztathatalanul, zavartalanul beszélni kezdett, addig még sose tapasztalt élességgel érzékelte, hogy a takaró alatt derékig meztelen. Ösztönösen összehúzta magát, összeszorította a combját; két karja eltűnt a takaró alatt; csak a sötét hajkorona omlott szét a könnyű, éjszakától elgyötört párnán.

– Örvendek, hogy elfogadtad a meghívásomat, drága barátném; ámbátor magam sem tudom, mi mást tehettél volna. Szép összeggel tartozol nekem, s ha a hitelező magához hívja adósát, nincs az az adós, aki ne vállalná a legfárasztóbb utat is...

– Ami az adósságaimat illeti, utasítást adok a bankomnak, s azonnal utalnak!

– Igazán? – kérdezte gúnyosan Isabella, s első ízben mosolyodott el. – Az utóbbi időben mintha túl gyakran adtál volna utasítást a bankodnak! Illetve adtál volna. Mivel azonban a bankok nem szoktak nem létező számlákról nagyon is létező összegeket folyósítani, a régi műfajhoz folyamodtál: csekkeket hamisítottál.

– Ez nem igaz!

– Be fogom bizonyítani! De előbb hadd kérdezem meg: nem találtad furcsának, hogy a számládról, amelyen annyi pénz sincs, amennyi ruha most rajtad a takaró alatt van – nevette el magát a szép Isabella, s a padlón heverő nadrágocskára mutatott –, nos, hogy erről a számláról újabb és újabb összegek kerülnek hozzád? Természeti csoda, mi!?... Nem, ne válaszolj, sosem voltál, s most már nem is leszel valami nagy pénzügyi zseni. A férfiakhoz, nos, azokhoz értettél, de erre itt senki sem kíváncsi... A fedezetlen csekkeiddel pedig az történt, hogy bankod, az én szavamra, Isabella Capellina utasítására elfogadta ezeket, fizetett értük, s most valamennyi az én birtokomban van, itt, a szomszédos hacienda bombabiztos páncélszekrényében. Te pedig, drága barátném, fizetni fogsz!

– Igazán nem értem ezt a fennhéjázó modort, Isabella, az csak természetes, hogy fizetni fogok. Vannak más forrásaim is; lehet, hogy pillanatnyi szorultságomban...

– Nincs neked semmid a gömbölyű fenekeden kívül, kedvesem. Azzal pedig itt, hangsúlyozom, itt!, semmit sem tudsz kezdeni. Legalábbis nem tudod pénzzé tenni.

– Ezt kikérem magamnak!

– Mert hát néhány marcona hajcsáron kívül, akik nemhogy adnának neked, de még azt is szétmarcangolnák, amid van, s akiket Philiberto gondos válogatás után tartott itt...

– Phil itt van? Azonnal beszélni akarok vele!

– Találkozni fogtok, ne félj, de hogy beszélni fogsz vele, azt kétlem... Na és itt van még az én néhány emberem, akik a tenyeremből esznek. – A felsorolás lendületében már-már don Philiberto küldöncét, a sápadt képű Rodrigót is megemlítette, aki bizonyára őrá vár, róla ábrándozik a Mostardason; de még idejében észbe kapott. – Nos, itt meglehetősen magadra vagy hagyva, kedvesem!

– Azonnal beszélni akarok a bankommal! Az ékszereimet letétbe helyeztem náluk, bármikor felszabadíthatom... S különben is, azonnal távozni akarok erről a hitvány helyről. Nem ilyen fogadtatásra számítottam.

– Az igazi fogadtatás még hátravan – mondta első ízben fenyegető hangsúllyal Isabella Capellina. – Ezek még csak a bevezető gesztusok, egyelőre még csak a játékszabályokban állapodunk meg, akarom mondani, én megmondom, hogy mik a já¬ték-sza¬bá-lyok, te pedig kénytelen-kelletlen elfogadod őket.

– Azt már nem!

– Csak föl ne pattanj. Gondolj arra, hogy deréktól lefele meztelen vagy, s jogosnak hitt felháborodásodban meglehetősen szánalmasan mutatnál két nő előtt. Mert ha férfi is volna jelen, az más, férfival azonban egyelőre nem szolgálhatunk!

– Te hitvány perszóna, alávaló ringyó! – tört ki Catalina.

– Ezt örömmel hallom, drágám. Ha valami megfékezhetett volna abban, hogy végrehajtsam, amit elterveztem, akkor az az, hogy egy finom lelkű, előkelő neveltetésű úrhölggyel mégsem tehetem meg, hogy... Nos, ez immár nem tarthat vissza, bájos, pucér farú barátném.

– Te szuka!

– Ó, köszönöm! De hogy a dologra térjek: ékszereid valóban vannak, de azokat a bank már rég zárolta. Ezt magad is tudtad, ezért vállalkoztál készségesen erre az utazásra. Hogy itt tán majd megalkuszol velem. Rendben van, megalkudhatunk.

– Veled soha!

– Én nem nyilatkoznék ilyen elhamarkodottan. Ez itt Mexikó, ahol kissé nyers a rendőrség stílusa, különösen akkor, ha több magas rangú rendőrtisztviselő ismerősömet tudom rávenni arra, hogy ne tegyenek veled kivételt, sőt... A börtönök pedig nedvesek, sötétek, s úgy hallottam, hogy bizonyos helyeken az őrszemélyzet kiárusítja a szemrevaló rabnőket... Ó, ez a rettenetes korrupció!... A hátsó ajtón csempészik be éjszakánként a klienseket, bizony, itt még ilyen elmaradottak a viszonyok.

Miközben Isabella beszélt, Catalina szeme egyre kerekebbre nyílt, az utolsó szavakra összeharapta a fogát, beszívta az ajkát.

Isabella folytatta:

– De hát eszem ágában sem volt, hogy téged ilyen szörnyűségeknek tegyelek ki. Ugyan miért hívtalak volna meg, Phil segítségével... Nem, nem, neked luxus körülményeket szántam... bizonyos értelemben. De előbb szeretném, ha meghallgatnál.

Catalina morcosan hallgatott, arca szemlátomást megenyhült. Isabella fel-alá sétált a szobában, s rövid lovagló pálcájával bele-belesuhintott a levegőbe. Végül megállt az ágy lábánál, néhányszor lábujjhegyre emelkedett, visszazöttyent a talpára, aztán belevágott:

– Úgy döntöttem, hogy a rabszolganőm leszel...

– Teljesen elment az eszed! Azonnal követelem...!

– A helyedben nem követelőznék. Sok kellemetlenségtől óvod meg magad, ha végighallgatsz, s utána gondolkodás nélkül engedelmeskedsz...

– Megőrültél?! A civilizáció kellős közepén... rabszolganő... nevetnem kell...! Ha-ha-ha!

– Hát még mindig nem érted? Először is, itt nem a civilizáció kellős közepén tartózkodsz, hanem épp ellenkezőleg, a tiszta, a vad őstermészetben. Ezen a fennsíkon, még ha tudnád is, hogy merre kell menned, képtelenség gyalogszerrel átkelni. Kocsik, azok vannak, de soha nincs bennük annyi üzemanyag, hogy megtegyék az utat egyhuzamban. Van egy helikopterünk is, de vezetni csak én tudom, na és Philiberto... Az út lóháton lehetséges... egy darabig... Lehet, hogy idejövet láttál a porban állati csontvázakat. Nos, azokat dögevő madarak csupaszították le olyan simára, s a nap fakította ki őket fehérre. S a szomjhalál egyike a legkínosabb halálnemeknek... Nagy ritkán persze előfordul, hogy látogatóm érkezik; de arról jó előre értesülünk; s különben is, lesznek szívesen látott vendégeink. Akiket nem látunk szívesen, föltéve, hogy előfordulnak ilyenek egyáltalán, azokkal te, na és a többiek... – Isabella beharapta az ajkát, ezt igazán fölösleges volt kifecsegnie; de végül is teljesen mindegy – ...azokkal te sose fogsz találkozni.

– Csak nem képzeled, hogy bármire is kényszeríthetsz! Nevetséges!

– Még csak nem is én foglak kényszeríteni! Miért gondolod, hogy személyesen mocskolom be veled a kezem, drága, egyetlen barátnőm...! Nos, ha már a többieket, bevallom, akaratlanul megemlítettem, hadd oltom ki a szemedben felcsillanó kíváncsiságot. Miután berendeztem ezen az elhagyatott helyen a haciendámat, a Mostardast, s Phil nevére írattam ezt, ahol most vagyunk, mégpedig olyan módon, hogy Phil ki legyen nekem szolgáltatva minden módon, kedvesem, legfőképpen akkor, ha történetesen nem természetes halállal halnék meg, vagy ha a halálom körül a legcsekélyebb gyanús körülmény is felmerül... nos, ez nem fontos... de annál fontosabb az, hogy ha don Philiberto de Sylva minden óhajtásomnak eleget tesz egy bizonyos időhatárig, akkor nemcsak hogy nincs mitől tartania, de egy életre dúsgazdag embernek tudhatja magát...

Isabella hangja annyira felgyorsult, hogy kifogyott a levegője, s épp a tiráda közepén kellett elhallgatnia, hogy mélyet lélegezzen. Ezt a szünetet használta ki Catalina, hogy közbevesse, nem különösebb meggyőződéssel:

– Hallod, Felicita, kész téboly, amit ez a nőszemély mond.

Felicita azonban nem válaszolt. Úgy állt a háttérben, a fehér fal előtt, fekete bőrruhában, kutyakorbáccsal az övén, csípőre tett kézzel, mint maga a megtestesült végzet.

– Don Philibertóra tehát ne számíts, kedvesem. Köztünk legyen szólva, de tőlem akár meg is mondhatod neki: gyáva, jellemtelen fráter. Úgy hajlik, mint a nádszál. Ám ha karóhoz köti az ember...! Ó, ha láttad volna, hogy tevékenykedett az utóbbi egy évben, amióta, nem egészen az ő akaratából megkötöttük a megállapodásunkat. Nincs nagyobb ösztönző erő, mint a félelem és a gazdagság ígérete együttvéve. Márpedig Phil sem kíván börtönbe kerülni, élete virágjában...

– Valamikor szeretted.

– Lehet, hogy most is szeretem, édes egyetlen vetélytársnőm, hamis barátném a bajban... Don Philiberto de Sylva tehát beutazta a fél világot mint egy rendkívül tőkeerős cég bőkezű képviselője, s olyan fiatal lányokat kutatott fel Európában, Dél-Afrikában, akik hajlandók elszerződni, álom-javadalmazás fejében a cégéhez. Phil, utasításaimnak megfelelően gondosan utánanézett az alanyok családi körülményeinek; megtudakolta, hogy van-e vőlegényük, vagy más, közelálló férfi a környezetükben, s csak azokat válogatta ki, akik teljesen magányosak minden szempontból...

– Azt képzeled, hogy csak úgy eltüntetheted ezeket, velem együtt, a föld színéről?!

– Ki mondta azt, hogy akár a hajuk szála is meggörbül. Ha okosak lesznek, olyan jó dolguk lesz, amilyet még csak nem is álmodtak. Ha nem hajlanak a jó szóra, kétségkívül kellemetlenségeik támadhatnak... de hát el tudod képzelni, hogy ha egyszer elmennek innen, bárki is elhiszi nekik, amit erről a helyről mesélnek...? Azt hiszed, hogy ha te egyszer visszatérsz innen oda, ahonnan jöttél, adósságod jó részét letörlesztve, de arra lesz gondom, hogy ne az egészet, valaki is el fogja neked hinni, ami itt történt veled... Nem, drágaságom, ez a színjáték, amit én elképzeltem, s amit meg is fogok valósítani, ez olyan valószínűtlen lesz mindenki előtt, mint amennyire a saját bőrödön tapasztalod, hogy nagyon is igaz...

– Te őrült, csak nem gondolod komolyan...

– A Phil által szerződtetett lányok már útban vannak ide hozzánk. Szándékosan nem siettettem érkezésüket, azt akartam, hogy minden idegszálammal arra összpontosítsak, hogy végre a karmaim közt vagy, Catalina.

– Azt te csak képzeled, hogy bármit is megvalósíthatsz agyrémeidből.

– Nem is tudod, milyen közel vagyunk ahhoz, hogy az első már meg is valósuljon. Itt, ebben a szobában... De még nem fejeztem be. Van itt néhány megbízható emberem, említettem már, hogy marcona fickó valamennyi, úgyszólván nem jellemző rájuk a kifinomult lelkiállapot. Azt csinálnak, amit én mondok, s ha véletlenül nem azt csinálnák, akkor isten irgalmazzon neked... Kiéhezett társaság, s te csak azért imádkozz magadban, hogy ne veled kívánják csillapítani éhségüket... Mert végül is lesz kivel... Ezenkívül itt van Phil néhány barátja... Phil kedveli a barátokat, esetenként jobban, mint a barátnékat... Csukd be a szád, hát nem tudtad? Még csak nem is sejtetted, hogy a drága Philiberto néha mindkettőnket megcsal... Igaz, csak az utóbbi időben kapott rá, amióta pénze van. És én adtam neki pénzt, mint már említettem...

Isabella gúnyosan mosolygott az ágyban kuporgó Catalinára, aztán elfordította a fejét, tekintete ráesett a borjúbőr bőröndre, mely ott állt a szoba sarkában, alacsony állványon. Lassan, ringatózva odasétált, s lovaglópálcájára szúrva sorra kiemelgette, földre hullajtotta a ruhákat, fehérneműket.

– Ó, hiszen egy egész ruhatárral utaztál ide! Nem, drágám, ezekre itt nem lesz szükséged – mondta, s lábánál közben halomba gyűltek a pólók, farmerok, farmerszoknyák, a két könnyű kisestélyi, aztán a fehérneműk végtelen sora: trikók, blúzok, bugyik, kombinék, melltartók, harisnyatartók, temérdek harisnya és harisnyanadrág... – Én már előkészítettem a ruhát, amit viselni fogsz. Megmutatnád, Felicita!

Catalina eddig nem láthatta az ágyból, hogy Felicita kezében könnyű bőrtáska van. A lány olyan aggályos arccal tette le a kerek asztalkára, mintha szokásos komornai tisztét teljesítené szeszélyes, kegyetlen úrnője, Catalina Fuentes körűi. A táska kinyílt, s Felicita fura, fürdőtrikóhoz hasonlatos, fehér-fekete foltos holmit emelt ki belőle.

– Sok mesélnivalóm volna még, drága barátném és vetélytársnőm, de sürget az idő. Térjünk hát rá arra, hogy mit követelek tőled – mondta gúnyosan Isabella. – Te, Catalina Fuentes nem csupán rabszolganőm leszel itten, aki teljesíti minden elképzelhető kívánságomat, s akit, ha engedetlenségen kapok, egyszerűen a szolgákkal korbácsoltatok meg, meztelenül...! Nem csupán ez a kívánságom, Catalina Fuentes. Te itt luxuslény leszel. Becézni foglak, s persze büntetni is, ha rászolgálsz. Mert te, Catalina Fuentes, a luxus-kutyám leszel...

– Te megbolondultál!

– Ez egy kutyajelmez! Mindjárt fel is fogod venni. S mostantól fogva négykézláb fogsz járni. Pórázon foglak vezetni, s a földre tett tányérból fogod föllefetyelni az ételt... Nem tudod, el sem tudod képzelni, megértem, megértem... Nos, megtanítunk rá...

– Olyat te nem tudsz kitalálni, hogy én...

– Igaz is, azt meg kell még tanuld, hogy csak akkor beszélj, ha kérdezlek. Felicita majd megtanít rá!

– Ez a penészvirág! – tört ki harsányan Catalina, aki ugyancsak meg volt ijedve a látszat-magabiztossága ellenére. – Mit képzelsz, te hitvány kis féreg, ha kiöltöztél itt műlovarnőnek, már azt mondhatsz, amit akarsz...!

– De hiszen egy szót sem szólt – nevetett Isabella.

– Nem is ajánlom! Most azonnal követelem, hogy hívjátok ide Philt, s legyen vége ennek az ízetlen tréfának. Menjetek ki, fel akarok öltözni!

Ami azután történt, olyan gyorsan ment végbe, hogy Catalina jóformán rá sem eszmélhetett, hogy mi is történik vele. Isabella és Felicita olyan egybehangoltan cselekedett, mintha összebeszéltek volna, amiképpen úgy is volt. Az egyik jobbról, a másik balról lépett az ágy mellé. Felicita lerántotta a takarót Catalináról, mire az ösztönösen az öléhez kapta a kezét. Az így egymás mellé kerülő csuklókra pedig Isabella egyetlen mozdulattal kattintotta rá a bársonnyal kibélelt acélbilincset.

Aztán Isabella megragadta a hajánál fogva a védekezésre még csak gondolni sem tudó Catalinát. Nem volt nehéz előrehúznia, majd oldalra, az ágy szélére döntenie oly módon, hogy arca, válla egy pillanatra az ágyon kívülre kerüljön, mintegy a levegőbe nyúljon. Az összebilincselt csukló Catalina teste alá szorult, Isabella a lába közé kapta a kinyúló nyakat, miközben Catalina, kifordított felsőtestéhez igazítva egész testét, kínosan, gyötrelmesen a hasára fordult, s tiltakozva felkiáltott.

– Azt hiszem, kedves Felicitám – mondta Isabella, akinek a térde szétnyithatatlan kalodaként szorította Catalina nyakát –, azt hiszem, mielőbb meg kell fegyelmeznünk ezt az engedetlen szukát. Ha emlékezetem nem csal, a fenekére a legbüszkébb. Elő azt a korbácsot, hadd lássuk tánc közben!

Catalina tiltakozni akart, de mielőtt egyetlen hangot is kinyöghetett volna, sivítást hallott, majd Felicita piros-fekete szíjakból font kutyakorbácsa lecsapott az ülepére. Catalina felsikokott. Felicita előbb félénken, mintegy kóstolgatva korbácsolta volt úrnője fehér fenekét, de ahogy a sikolyok kíséretében a fehér félgömbök megemelkedtek, s ahogy Catalina kínjában behúzta lábait, s ezzel térdre emelkedett, még jobban odakínálva hátsó felét a csípős korbácsnak, Felicita egyre lelkesebben, szaporábban vesszőzött.

Felicita voltaképpen némán hallgatta végig Isabella és Catalina beszélgetését, s bár – saját jól fölfogott érdekében – mindenbe beleegyezett, vagyis abba, hogy részt vegyen gyűlölt úrnője megfenyítésében, bizonyos lámpalázzal várta a beszélgetés végét. De ahogy telt az idő, s elképzelte a takaró alatt meztelenkedő Catalinát, amint az ő korbácsa alatt rúgkapál, vonaglik, sikoltozik, lassan-lassan átjárta a forróság, úgyhogy érezte, amint öle átnedvesedik a ráfeszülő bőrnadrág alatt; s adott pillanatban hallotta tulajdon fölgyorsult lélegzését is.

Aztán amikor Isabella – a megbeszélt módon – megbéklyózta Catalinát (Felicita addig el sem tudta képzelni, hogy ez lehetséges, de úgy döntött, hogy nem foglalkozik azzal, ami nem az ő dolga), s előtte szabadon domborodott fel úrnője gömbölyű fara, olyan gyönyörteljes gyengeség fogta el, hogy alig bírta ráemelni a korbácsot.

De minthogy ez mégis csak sikerült neki, Catalina pedig részint sikoltozni, másrészt vonaglani kezdett, Felicita egyre erősebbeket sújtott, mindamellett nem akkorákat, hogy elviselhetetlen fájdalmat okozzon. Ebben már csak az is megakadályozta, hogy medencéje lüktetni kezdett, teste alsó nyílása megnyílt mint valami csap, érezte, hogy Isabella tekintete rá szegeződik, s ezért úgy gondolta, erőt vesz magán. De már nem volt hozzá ereje: nyíltan élvezett Catalina fenekének vesszőzése közben, s a le-lecsapó korbács csattogásaira ő maga is megrándult, mintha őt fenyítették volna. Nyögéseit elfedték Catalina sikolyai, s azt már végképp nem vette észre, hogy a kettejük látványának a hatására Isabella is elélvez.

Hogyne töltötte volna el gyönyörűséggel a szép Isabellát, amikor gyűlölt vetélytársnője szenvedésében gyönyörködhetett, egyszersmind láthatta, amint egy bőrruhás, karcsú, szőke lány nem túl szép arcát nemesíti meg a gyönyör. S mivel ő odafigyelt, hallotta is Felicita nyögéseit.

Isabellának azonban nem ez volt a terve mára, különben is zavarta az önfeledt gyönyörűségben az, hogy két lábával tartania kellett a vonagló Catalinát. S az egyensúlyát többször is szinte elvesztette. Ezért intett Felicitának, aki szinte önkívületben leengedte a kezét, s megtántorodott.

– A béklyót! – kiáltotta Isabella, miközben a vonagló Catalina feneke ide-oda fordult a levegőben, kitérni akarván a következő csapás elől.

* * * * *

Ha valakit érdekel a teljes könyv, írjon, és elküldöm.