Valaki kereste ezt a történetet. A szerző engedélyével került ide ki:)
A minap éppen a szokásos testedzésemet végeztem a város főterén. Aki nem tudná ez mit takar, had mondjam el, hogy megrögzött biciklista vagyok. Imádom a sebességet és a száguldozást. Persze olyan túl nagy száguldozásra még soha nem volt alkalmam, ugyanis mindig van egy-két figyelmetlen gyalogos, akik miatt lassan fékbetétet kell cserélnem. Szoktam is szidni az embereket emiatt.
A 20. km után picit fáradtan és elcsigázott arccal értem vissza az erdőről a főtérre. Délután és hétvége lévén elég sok ember sétált a téren. Az mp3-as lejátszómból épp az egyik kedvenc számom csendült fel és mintha a kisördög bújt volna belém, egy merész gondolat után széles mosoly ült ki az arcomra. A fáradtságom egy szempillantás alatt eltűnt, ugyanis a nagy szenvedélyeimnek hódolhattam újra, vagyis a "ki az ügyesebb" és a "villamos verseny"-nek elkeresztelt játékoknak. Az előbbi annyit takar, hogy a tér egyik végéből el kell jutni a másik végébe viszonylag nagy sebességgel az emberek között szlalomozva, közben az a kérdés lebeg a szemem előtt, hogy ki az ügyesebb? A gyalogosok, hiszen sikerül időben félreugraniuk, vagy én, hogy bonyolult manőverezések mellett szinte hajszálnyira suhanok el a gyanútlan áldozataim mellett. Én nagyon élvezem ezt a játékot, bár a gyalogosok csak egy őrült biciklist látnak bennem.
A „villamos verseny” játék egy picit veszélyesebb, mint az előző és sokkal nagyobb erőfeszítést és koncentrációt igényel. Aki nem rendelkezik a megfelelő erőnléti adottságokkal és nem elég bátor annak nem ajánlom hogy kipróbálja ezt a játékot. Lényegében annyi az egész, hogy a főtéren van két villamos megálló. Mivel a térre nem jöhetnek be az autók, így csak a gyalogosokat kell kerülgetni. A villamos sínpár a tér közepén van, nincs akadály a sín mellett, mint pesten, hogy az autósok ne menjenek a sínre. A játék úgy indul, hogy beállok a villamos megállóval egy vonalba és megvárom, amíg a villamos megérkezik. Figyelem mikor zárja az ajtókat, amikor megmozdul a villamos az jelenti a rajtot. Felgyorsítok annyira, hogy a villamos egy picit lemaradva, de viszonylag közel legyen hozzám, aztán igyekszem minél közelebb menni a sínhez és szinte (már ha a villamos mellém tud érni) súrolja a könyökömet a villamos. Volt már, hogy nem tetszett a vezetőnek és rögtön tövig nyomta a „dudát”. Én ilyenkor lazán hátra fordulok és ránevetek. Ez persze még jobban dühíti, aztán csak azt látom, hogy rázza az öklét. Van, aki viszont benne van a játékban és direkt nagyobb sebességre kapcsol, aztán majd meglátjuk mi lesz a vége.
Így történt ez a mai napon is. Szépen lazán begurultam a rajtvonalhoz és megnéztem az ellenfelem arckifejezését. Mosolygott és ráadásul milyen kis helyes volt. A mosolyát látva a versenyszellem bennem a tetőfokra hágott és már éreztem is, hogy megy feljebb az adrenalin szintem. Záródtak a villamos ajtajai, majd lassan megmozdult a nagy monstrum. Tekertem, mint egy félőrült, de nem kellett megszakadnom, hiszen a villamos messze lemaradt, már a rajtnál. Elengedtem a kormányt és széttártam a karjaimat, a „na mi van?” kérdést feltéve. Amikor hátra néztem a villamos vezetőre csak mosolygott és a fejét csóválta. Megvártam, amíg mellém ér, mondván adok neki egy kis előnyt, de így sem sikerült megelőznie.
Mindez persze a másodpercek tört része alatt zajlottak. A két villamos megálló alig 250-300 méterre van egymástól. Közben észre vettem, hogy a gyalogosok elállják az utat előttem, és mivel elég nagy sebességgel mentem, ráadásul a fékem sem tökéletes már, két választási lehetőségem volt. Az első szerint nagyot fékezek és ha szerencsém van, akkor senkit sem ütök el, vagy csak kis sebességgel, amitől nem lesz baja (remélhetőleg), a másik lehetőség szerint egy óriási kanyarral fölmegyek a főtér egy kieső részébe, ahol kevesebben vannak. Egyik megoldás sem tetszett igazán. Nehezítő tényezőként szemből is jött a villamos.
„Na most mi legyen?” - tettem fel a kérdést magamnak. Fel voltam pörgetve és azonnal döntenem kellett, így hát egy nagyon merész és vakmerő ötlettől vezérelve „Na most figyelj hapsikám!” mondtam magamban és kicsit rákapcsoltam. De csak annyira, hogy éppen megelőzzem a villamosomat, aztán a kormányt balra rántottam pont a már mögöttem száguldó villamos elé, egy újabb gyors kormányváltással már ki is száguldottam a szemből jövő villamos elől, aki úgy nyomta a „dudát”, mint a süket a csengőt. Ami persze érthető is, hiszen ha elszámítom magam, akkor jobb esetben csak a mentő visz el, ha nincs szerencsém, akkor meg a halottas kocsi!
De nem örülhettem a sikeres átérésnek, hiszen a szemből jövő villamos lökhárítója egy picit súrolta a biciklim hátsó részét, ami azt eredményezte, hogy a bringa hátulja kifordult és én nem tudtam már korrigálni a mozgását, így hatalmasat estem. Ott feküdtem a földön picit kábultan. Mozdulni sem bírtam, azt hittem elpusztulok, annyira fájt mindenem. Körülöttem szép számmal összegyűlt a nép nézelődni. Mire feleszméltem, hogy mi is történt egy férfi állt előttem és a kezét nyújtotta. Felnéztem rá, de nem láttam az arcát, mert a nap elvakított. Segített felállni, nagyon kedves volt. Elcipelt a legközelebbi padig és leült mellém. Ránéztem és tudatosult bennem, hogy ki is ő valójában. A kedves villamos vezető, akivel versenyeztem. Meg sem tudtam szólalni, szégyelltem a történteket és, hogy majdnem ottmaradtam egy hülyeség miatt. Csak ültem mellette és lehajtott fejjel, könnyes szemmel csak annyit mondtam neki: „Sajnálom!”
Óvatosan megvizsgált, hogy nem e tört el valamim vagy nem szenvedtem e komolyabb sérülést. „Csak az önbizalmam sérült” – mondtam picit mosolyogva. Körül néztem, a sok ember lassan szétszéledt, de a villamoson ülők türelmetlenkedtek, hogy mikor megy már tovább a jármű. Közben megtudtam, hogy a kedves vezetőt Gábornak hívják. Rögtön el is neveztem: Gabriel az őrangyalnak!
Talán 5 percet ülhettünk ott a padon, amikor megkérdezte:
- Fel tudsz állni?
- Megpróbálom… - mondtam halkan, de tudtam, hogy segítség nélkül nem nagyon fog menni a dolog.
A karomat a nyakába tette s segített felállni, majd így szólt:
- Gyere elmegyünk a végállomásra a villamossal és ellátom a sebeidet.
- Áh nem, köszönöm, már így is sokat segített. – próbáltam kibújni a további kínos pillanatok alól, de nagyon makacs volt!
- Muszáj, jegyzőkönyvet kell írni és különben sem engedhetlek el, mert ha komolyabb sérülésed van, amit nem látok el, akkor később nekem lehet bajom ebből, szóval mindenféle ellenvetés nélkül irány a villamos kisasszony. - Hangja már közel sem volt az a kedves stílusú, inkább, mint egy szigorú rendőré.
Nem volt apelláta, vele kellett mennem. Ellenkezni nem tudtam, hiszen annyira fájt mindenem, hogy nélküle még talán járni sem tudtam volna. Útban a villamos felé felvette a földről a biciklimet is. Mikor a járműhöz értünk egy pillanatra megtorpantam:
- Nekem nincs villamosra jegyem és ráadásul biciklivel nem szállhatok fel.
- Te most a sérült vagy, nem kell jegy. A biciklid meg nem lesz útban senkinek. Szóval mars felfelé! – mondta ellentmondást nem tűrően.
Előbb engem, majd a biciklimet is feltette a villamosra. A vezetőfülke mellett pont volt egy üres hely, oda ültetett engem, hogy szem előtt legyek. Az utasok nagy szemekkel figyelték az eseményt, de szólni senki sem mert. Elindultunk. Próbáltam erőt gyűjteni, hogy a végállomáson már magamtól tudjak menni, ne kelljen támogatni. Kb 10 perc múlva már oda is értünk a végállomáshoz. Az utasok elhagyták a villamost, már csak Gabriel és én voltunk a járműben. Gyorsan lezárta, aztán odajött hozzám. Leguggolt elém és megkérdezte:
- Fel tud állni a kisasszony?
- Azt hiszem…
- Segítsek valamiben?
- Megpróbálok egyedül felállni, muszáj lesz, de azért köszönöm.
- Rendben.
A biciklit már nem bírtam volna magammal cipelni, ezért azt Gabriel hozta. A pihenő pavilon nem volt túl messze, de nekem most mégis óriási távolságnak tűnt. Amikor végre odaértünk Gabriel ajtót nyitott nekem, de nem nagyon tetszett, hogy az a sok ember mind rám szegezi a tekintetét. Gyors körbekémlelés után kb 10 főt számoltam. Gabriel a falhoz támasztotta a biciklimet és megfogta a karomat:
- Erre tessék, kisasszony. – mondta határozottan
- Hova megyünk? – kérdeztem picit rémülten
- Az orvosi szobába.
A többi ember heves suttogásba kezdett, ahogy eltűntünk egy fehér ajtó mögött. Tényleg orvosi szoba volt, egy picit megnyugodtam. De ha most azt hiszi, hogy le fogok vetkőzni neki, akkor nagyon téved. Lassan közelebb jött hozzám. Felültetett a vizsgáló asztalra és megállt előttem. Egy szót sem szólt csak nézett. Én sem tudtam mit mondani neki, de egy kis idő múlva már zavart, hogy olyan szigorúan néz. A fejem feletti szekrényből elővett egy csomag gézt és más kötszert, majd bekötözte a vérző térdemet és a könyökömet.
Közben egy szót sem szólt. Próbáltam pisszenés nélkül tűrni, ahogy bekötöz, de a fájdalom elhatalmasodott rajtam és eleinte csak csendes nyöszörgés, később hangosabb kiabálás hagyta el a számat:
- Auuu ez fáj, óvatosabban, kérem! – kérleltem Gabrielt
- Ha a hajmeresztő mutatványnál nem gondoltál a következményekre, akkor most se nyavalyogj – szidott le miközben az utolsó ragasztó csík is a helyére került.
Segített leszállni, aztán óvatosan megfogta a karomat és kimentünk a többi emberhez a társalgóba. Nem tudtam mit tervez velem egészen addig amíg szónokolni nem kezdett a többieknek!
- Ez a lány ma nagyon rosszat csinált. Eleinte csak játéknak indult a dolog. A villamos mellett biciklizett, versenyezve velem, de aztán, ahogy a megállóhoz közeledtünk túl sok ember sétált a főtéren és a kisasszony ahelyett, hogy lassított volna, inkább megelőzte a villamost, amit vezettem és elém kanyarodott, aztán egy hirtelen mozdulattal át a másik, szemből jövő villamos elé és végül onnan ki ismét a nyílt terepre. A szemből jövő villamos meglökte a kisasszony biciklijét és ő elesett. Nagyon veszélyes mutatvány volt. Elláttam a sebeit és most szavazásra bocsátom köztetek, hogy mi legyen a leány további sorsa. Két választási lehetőség van: 1, Elengedjük és semmi következmény nem lesz, reménykedve, hogy többet nem tesz ilyet. 2, Olyan büntetést adunk neki, ami egy életre emlékeztetni fogja arra, hogy még csak hasonló se forduljon meg a fejecskéjében! Ti döntötök!
- Felismerem őt. Már velem is versenyzett. – mondta egy hang a sorból.
- Igen én is láttam már, sőt olyan közel jött a villamoshoz, hogy már majdnem veszélyes is volt. – hangzott fel hátulról.
- Rendben. Akkor mi legyen a sorsa? Ki szavaz a megtorlás nélküli szabadon bocsátás mellett? – kérdezte Gabriel
Senki nem tette fel a kezét. Kezdtem komolyabban megijedni. Kétségbeesetten néztem a megmentőmre, de ő továbbra is szigorúan nézett rám.
- Ahogy látom ez nem a te napod kisasszony. – fordult felém Gabriel, majd folytatta – mivel gyerekesen viselkedtél, meggondolatlan voltál, így gyerekhez méltó ám, de mégis szigorú és igazságos büntetésben fogunk részesíteni. Nincs komolyabb sérülésed, nem írok jegyzőkönyvet és nem jelentem a rendőrségen sem, ha önként vállalod a rád kiszabott büntetést. Áll az alku?
- Mi lesz a büntetésem? – néztem rá nagy ártatlan szemekkel.
- Elfogadod a feltételeket, vagy hívjam a rendőröket? – kérdezte, miközben picit szorosabbra fonta ujjait a karom körül.
- Elfogadom, bármi is legyen az, csak ne hívja a zsarukat. – mondtam lehajtott fejjel.
Egy széket húzott ki az egyik íróasztal mellől pont a terem közepére, ahonnan mindenki jól láthatta. Nagyon féltem, nem tudtam mire készül. Feltette a bal lábát a székre és egy gyors mozdulattal már a térdére is fektetett. A lábam nem érte a földet. A meglepettségtől szólni sem tudtam. A többi villamos vezetőnek persze nagyon tetszett a látvány és hangos kacagásba kezdtek. Azt hittem elsüllyedek szégyenemben. Aztán Gabriel hangját hallottam:
- A büntetésed 150 fenekes lesz, amiből 100-at kézzel fogsz kapni, a maradék 50-et nadrágszíjjal. Két kollega mondta, hogy velük is versenyeztél, ezért ők is mondanak egy-egy számot, amit persze szintén megkapsz. Annyi engedményt teszek, hogy tőlem kapod meg azt is, nem tőlük, természetesen azt kézzel kapod majd. Megértetted a feltételeket?
- Igen, meg… - mondtam síró hangon.
- Az előbb ketten is jeleztétek, hogy láttátok már a kisasszonyt versenyezni az általatok vezetett villamossal. Mindkettőtöktől kérek egy-egy számot, mennyit kapjon a kisasszony a 150-en felül? – kérdezte a társait Gabriel
- 20-at és akkor nagyon engedékeny voltam. – hallottam a villamos vezető hangját, aki alig tudott megszólalni a nevetéstől.
- Én is megelégszem a 20-al, de keményen csapj oda neki Gabi! – jött a másik válasz.
Nem akartam elhinni. Alig egy órája még vidáman bicikliztem, most meg egy vadidegen villamos vezető térdén hasalok, aki most készül nagyon elverni és mindezt miért? Mert egy verseny rosszul sült el. Ez tényleg nem az én napom. Ráadásul nyilvánosan, itt mindenki előtt fogok kikapni. Ennél már csak az lenne szörnyűbb, ha még a nadrágomat is lehúzná.
Ezt a gondolatot talán nem kellett volna kigondolni, ugyanis a Gabriel szerintem gondolatolvasó volt. Egy határozott mozdulattal a bokámig tolta le a szép kis nyári rövid nadrágomat. Tiszta égés volt. Most már nem titkoltam, hogy sírok. Sőt egyenesen üvöltöttem.
- Még hozzád sem értem kisasszony. Mire fel ez a hiszti? Számoljak fel ezért is plusz fenekeseket? – kérdezte Gabriel
- Nem, nem, kérem neee… - próbáltam picit visszatartani a sírást.
Megfosztott minden méltóságomtól. Teljesen kiszolgáltatva feküdtem a térdén, ráadásul a nadrágom se védte már a fenekemet és még ez a sok ember is mind rajtam nevetett…
- Kezdhetem? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha legalábbis lenne választási lehetőségem.
Nem szóltam semmit csak bólintottam. Szorosan lefogott, hogy levegőt is alig kaptam. Védekezni sem tudtam, hiszen elég instabilan feküdtem. Ha hátra tettem volna a kezemet, akkor vagy orra esek vagy épp a Gabriel lábára lépek rá, ha a másik irányba csúszok le a térdéről, amit szerintem nem nézett volna jó szemmel és mivel már így is nagyon sokat fogok kapni nem mertem kockáztatni a dolgot. Beletörődtem a sorsomba.
Rátette a kezét a fenekemre, még nem ütött csak simogatott. Puha, meleg keze volt. Jó érzés volt, ahogy végig simított. Egy pillanatra teljesen elkalandozott a gondolatom és teljesen elfelejtettem, hogy ez a kéz mely még most simogat hamarosan igen keményen fog csattogni a popsimon. Aztán feszesre húzta a fenekemen a bugyit és már kezdődött is a büntetésem. Gabriel a magasba emelte a kezét, majd lecsapott a popsim jobb oldalára. A következő fenekes a fenekem másik oldalára érkezett. Az első kettő nem volt vészes, így azokat csendben tűrtem. Ám Gabriel nem simogatni akart, hanem azt, hogy fájjon, hogy érezzem milyen súlyos bűnt követtem el, ezért a 3. fenekes már igen csak nagyra sikerült, amit egy hatalmas AUUU-val jeleztem neki. A 4. is nagyon csípett és ez így folytatódott egészen az 50-ig. Kértem, könyörögtem, hogy hagyja abba, mert nagyon fáj, de ő nem hallgatott rám. Amikor az 50. fenekes is elcsattant egy picit megállt. Azt hittem megkönyörült rajtam és elenged.
Valóban elengedte a derekamat, de csak azért, hogy egy kicsit feljebb fektessen, hiszen a nagy ficánkolásban teljesen lecsúsztam a térdéről. Mekkora csalódás volt ez nekem. „Már nem is olyan kedves ember”, gondoltam magamban miközben ismét a megfelelő helyzetbe kerültem.
- Az első harmadán már túl vagy. Ne ficánkolj ennyit, mert ha a következő 50-es adag közben ismét meg kell állnom, hogy a megfelelő helyzetbe fektesselek, akkor újra kezdem a számolást. Világos voltam, kisasszony? – fordult felém szigorú arccal Gabriel.
- Kérem hagyja abba, nagyon fáj, többé nem teszek ilyet, ígérem. – válaszoltam halkan, sírva.
- Óóó tudom én azt, de most nem ezt kérdeztem. – felelt picit elmosolyodva
- Igen megértettem… - mondtam lehajtott fejjel
A nézőközönségből egy hang kiabált Gabriel-nek:
- Ne sajnáld Gabi, csapj oda neki keményen. Had tanulja meg, hogy ilyen marhaságot többé ne csináljon!
- Nyugi, nem simogatom a kisasszonyt. Igazam van? – fordult ismét felém Gabriel
- Igaza van! Kérem engedje el a többit, megtanultam a leckét. – próbáltam ismét hatni rá.
- Fiúk a kishölgy azt kéri, hogy engedjem el a többit. Mit gondoltok hallgassak rá? – kérdezte a többieket Gabriel ravasz mosollyal az arcán.
Persze a tömeg egybehangzó „Neee ne hallgass rá!!” kiáltására, a büntetőm csak megvonta a vállát és újra erősen leszorította a derekamat. A popsim az első 50 fenekestől csak úgy lángolt. A színe olyan volt, mint egy érett paradicsomnak. Összeszorítottam a fogam és vártam mi fog történni. Gabriel most is előbb egy kis simogatással kezdte, ami nagyon jól esett az elgyötört popsimnak. Aztán már lendült is a keze.
CSATT! CSATT! CSATT! CSATT! CSATT!
Nem tudtam eldönteni, hogy nagyobbakat ütött, mint az előbb, vagy csak azért fájt jobban, mert már az előző 50-es adag ott díszelgett a fenekemen. Úgy kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért. Ha valaki a pihenő hely közelébe jött azt hihette, hogy bent ölnek valakit. Gabriel megfontoltan fenekelt, nem kapkodott. Minden fenekes után legalább 2 mp-es szünetet tartott, hogy mindet jól érezzem. Már borzasztóan fájt, de szünetet nem tartott. Az utolsó 6 fenekes előtt balkezével, amivel eddig a derekamat fogta, magasabbra emelte a csípőmet, hogy mindenki jól lássa, a befejező 6 igen csak kemény fenekest! Azt hittem orra esek, annyira felemelt. Az utolsó 6 fenekes maga volt a pokol. Gabriel-nek olyan erős keze volt, mintha egy fa lapáttal porolt volna.
Amikor a második 50-es adagot is megkaptam elengedett. Talpra állított és az orvosi szoba felé húzott a karomnál fogva, majd így kiáltott a többieknek:
- Az 50 fenekest a szíjjal itt fogja megkapni a kisasszony a vizsgáló asztalon.
A sok ember követte Gabriel-t és az asztal köré csoportosultak. Belőlem valami hihetetlen makacsság tört elő, mert félelmemben földbe gyökeredzett a lábam és Gabriel hiába húzott volna nem tudott megmozdítani. Odalépett hozzám és három csípős fenekessel mozgásra kényszerített. Nagyon erős ember volt, meg kell hagyni, ugyanis egy laza mozdulattal előbb ölbe kapott, majd az asztalra fektetett. Két kollegájának meghagyta, hogy fogják meg a kezeimet és a lábaimat. Én küzdöttem, ahogy csak tudtam, harcoltam, akár egy Mustang, amikor be akarják törni. De minden hiába volt. Túl erősek voltak a fogva tartóim, én pedig túl gyenge a sok sérülésemtől és az előbbi 100 fenekes közbeni ficánkolástól. Eközben Gabriel kihúzta a szíját a nadrágjából majd a fülembe súgta:
- Ha makacskodsz és ficánkolsz, kikötözlek az asztalhoz, ami még megalázóbb lesz. Ezt akarod?
- Nem, nem… - kiáltottam.
- Akkor maradj nyugton, már nincs sok hátra és tekintve, hogy már 100-at kaptál a formás kis popsidra, az 50 szíjas fenekes nem lesz olyan nagy, mint az előbbiek.
Szavai némi megnyugvással töltöttek el, de vajon mihez képest lesz mérsékeltebb a büntetésem? Ha szíjjal kapok ki az mindig jobban fáj, mintha csak kézzel porolnak el. Tanakodni nem volt sok időm, mert Gabriel kettéhajtotta a szíjat és a fenekemre tette.
Még nem kezdte el, érdeklődve szemlélte a munkája eredményét. Tegyük hozzá, hogy volt is mit néznie. A fenekem olyan volt, mint egy tűzgolyó, a színe is elég szép volt, ami nem is csoda, hiszen nem sok kíméletre számíthattam Gabrieltől. A következő pillanatban a szíj a magasba emelkedett, majd lesújtott az amúgy is fájó popsimra. Azonnal felkiáltottam és az összes porcikám tiltakozott a további kínzás ellen, de a kiabálásom nem hatotta meg Gabrielt, ugyan olyan erővel jött a következő, majd az azt követő fenekes is. Szünetet nem tartott és a kíméletesség sem volt túlzottan jellemző rá.
CSATT, CSATT, CSATT
Csak ezt lehetett hallani, na meg azt, hogy kiabálok a fájdalomtól. Próbáltam kicsavart testhelyzetbe kerülni, hátha akkor nem tud a fenekemre csapni azzal az átkozott szíjjal, de a kezeimet és a lábaimat, mintha megbilincselték volna, olyan szorosan fogták. Azt hittem sose lesz már vége, amikor Gabriel így szólt:
- Engedjétek el a kisasszonyt!
Mozdulni sem bírtam, miután a két fogva tartóm elengedett. Csak feküdtem hason és zokogtam. Egyik kezem hátra tettem a lángoló fenekemre. A többi ember szépen lassan kivonultak a szobából, csak én és a büntetőm maradtunk még bent. Gabriel visszatette a szíjat a nadrágjába, majd odalépett hozzám. Két kezét a tűzpiros popsimra tette és simogatni kezdte, közben beszélt hozzám:
- Megérte hősködni? – halkan beszélt, hogy a többiek ne hallják – Halljam, fogsz még ilyet csinálni?
- Nem, többé nem teszek ilyet… - mondtam könnyekkel küszködve.
- Remélem is, hogy megtanultad a leckét és többé nem kell megismételnünk.
- Megtanultam, ígérem!
- Rendben van! De ugye nem felejtetted el, hogy még hátra van 40 fenekes?
- Jaj kérem könyörüljön rajtam, nem bírok még ki 40 kemény fenekest!
- Nem rajtam múlik, ha a kollegák megkegyelmeznek, akkor elengedem a maradék büntetést, ha nem, akkor megkapod az utolsó darabig.
Gabriel segített felállni, majd a karomnál fogva ismét a többi ember elé vonszolt. Már nem sokan mutattak érdeklődést a maradék 40 fenekes iránt, így abban reménykedtem, hogy megúszom. De ekkor Gabriel:
- Fiúk, még 40 fenekessel lógunk a kisasszonynak…
Megtörten álltam Gabriel mellett. Már nem volt bennem semmi dac vagy küzdési vágy. Már csak az járt a fejemben, hogy 40 fenekes és vége a szenvedéseimnek, amikor váratlan meglepetés ért. Az egyik villamos vezető, aki 20 fenekest javasolt, felállt és így szólt:
- Szerintem eleget kapott mára a kishölgy és abban is biztos vagyok, hogy többé esze ágában sem lesz még csak hasonlót sem elkövetni. Igaz kisasszony?
- Igen – válaszoltam lehajtott fejjel, könnyes szemmel.
- Akkor részemről semmisnek tekintem a 20 fenekest! – mondta mosolyogva!
Ekkor a másik villamos vezető is megszólalt:
- Én ugyan nem engedem el a büntetést, de hogy lásd kivel van dolgod, csökkentem 10-el a kiszabott büntetést. De a maradék 10 kemény és szigorú legyen ám!
Gabriel nem szólt semmit csak bólintott. A szék ugyan ott állt, mint az előbb, amikor kézzel kaptam. Odalépett és leült. Engem egy határozott ám, de mégis finom mozdulattal a térdére fektetett, aztán felnézett. Még egyszer látni akarta a kollégája arcát, hogy komolyan gondolja e, hogy azt a 10-et nagyon erősen mérje ki?! De sajnos, amikor találkozott a tekintetük, a villamos vezető ugyan olyan komoran bólintott, mint amikor hozzám beszélt.
Gabriel megsimogatta a fájó fenekemet, majd a magasba emelte a kezét. Éreztem rajta, hogy legszívesebben azonnal abba hagyná és inkább vigasztalna, de az elején könnyelműen kérdezte meg a társait, hogy kivel történt hasonló eset, nem gondolva arra, hogy esetleg jelentkező is lesz, arra meg végképp nem számított, hogy elég bátrak lesznek a kollegák, ahhoz, hogy büntetést szabjanak ki rám. De már nincs visszaút. Felé fordulva láttam a szemében, hogy már nem akar többet adni és sajnál. Nem szóltam semmit csak bólintottam. Ekkor lecsapott a jobb oldalamra, pontosabban a fenekem alsó részére. Ott még ugyanis nem volt annyira piros. Igyekezett úgy adni a fenekest, hogy csak nagynak látszódjon, de valójában ne fájjon olyan nagyon. Hátra fordultam tanácstalanul, mintha azt kérdeztem volna: „Ez neked nagy?”, de Gabriel csak kacsintott és már emelte is a kezét. A második fenekes is ugyan akkora volt, mind látványban, mind fájdalomban, mint az első. Úgy tettem, mint akinek borzasztóan fáj. Elég hitelesen játszhattam a szerepemet, mert a büntetésem kiszabója az 5. fenekes után felállt és így szólt:
- Elég lesz… meggondoltam magam! Remélem tanult belőle a kisasszony.
- Igen… köszönöm… - feleltem síró hangon.
Tényleg nagyon fájt a popsim a sok megpróbáltatástól, de végre felállhatok és vége az egésznek. Gabriel segített felállni, felöltöztem és megtöröltem a szemem. Szomorúan néztem rá. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek, aki rosszat tett és megbüntették. Kezét a vállamra tette és így szólt:
- Lejárt a műszakom, gyere hazaviszlek!
- Nem is tudom… - vonakodtam az ötlettől, hiszen mégis csak egy idegen. És ha nem hazafelé visz?
- Na ne kéresd magad, ez a legkevesebb miután ilyen komoly leckében részesítettelek.
- Na jó, rendben! Köszönöm!
- A biciklid itt marad és holnap meló után megjavítom neked. Mit szólsz hozzá?
Nem nagyon tudtam mit mondani, csak álltam és mosolyogtam. Nem is akartam elhinni, ami velem történt. Olyan gyorsan történt minden, hogy alig bírtam követni az eseményeket. Egy órája még bicikliztem, aztán már csak arra emlékszek, hogy hasalok Gabriel térdén és ő kíméletlenül porolja védtelen kis popsimat, most meg a biciklimet is meg akarja javítani. Már nem is foglalkoztam vele, hogy alaposan kiporolta a fenekemet, csak egy kedves, segítőkész embert láttam benne.
Hazavitt. Másnap közös megegyezéssel együtt szereltük meg a biciklimet. Ekkor még fogalma sem volt arról, hogy ha egyszer ismét a nyeregbe pattanok az első dolgom az lesz, hogy próbára tegyem az egyik villamos gyorsaságát. De ez már egy másik történet…
