Kendall behunyta a szemét egy szédítő pillanatra.
– Ne légy ostoba! – intette a férfi maróan gúnyos hangon, halálos csendesen. – Nincs hova menned.
Kendall kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi arca megfeszül. Megfordult, hogy a mangrovefa mögé pillantson. A folyó majdnem eltűnt. Semmi más nem látszott előtte, csak a derékmagas fű.
– Maradj, ahol vagy! – a férfi hangjában lágy fenyegetés bujkált. – Érted megyek.
Kendall hallotta, hogy tesz egy lépést; úgy tűnt, a sár nyög egyet, amikor elszakad a férfi csizmájától. Kendall vadul nézte, ahogy közeledik, aztán felzokogott, és inkább a mögötte sorakozó éles fűszálak veszélyét választotta, mint azokat a halálosan szürke szemeket.
De alig tett egy lépést, máris rémülten fedezte fel, hogy nem tud tovább menni. A sár nem eresztette. Őrülten, reménytelenül küzdött, hogy kiszabadítsa a lábfejét és lábszárát, de csak még mélyebbre süllyedt. Úgy tűnt, mintha a föld valóban át akarná ölelni. Szorosan tartotta, egyre mélyebbre húzta. Hiába harcolt, egyre biztosabban süllyedt. Megragadott egy közeli fűcsomót, de csak azt érte el, hogy jól elvágta a kezét. A szívóhatás még jobban megnövekedett, s páni rémületében úgy érezte, hogy láthatatlan kezek húzzák le a föld mélyébe. A fekete, nedves sár már a derekáig ért, és minden mozdulatától csak magasabbra emelkedett… még magasabbra…
– Mondtam, hogy ne csinálj őrültséget! – A lágy hang a mangrovefa felől érkezett.
Brent megtámasztotta egyik csizmás lábát egy gyökéren, és könnyedén rákönyökölt egy vastag ágra. A derű szikrája villant fel szürke szemében, és fogai fehéren ragyogtak napbarnított arcában, amint elragadó mosolyt küldött a lány felé. De a feszültség még mindig ott vibrált körülötte; a lány érezte a veszélyes indulat lobbanásait, amelyek úgy áradtak belőle, mint a száraz villám nehéz, fenyegető hullámai, és átlépték a köztük levő távolságot.
Néhány iszonyú pillanatig Kendall biztosra vette, hogy a férfi hátra akar dőlni azzal a kegyetlenül elégedett mosollyal az ajka körül, és végignézi, ahogy ő folyamatosan lesüllyed, míg a sár teljesen el nem nyeli, megfojtja, s tüdejét száraz taplóvá sajtolja.
– Tudja, hölgyem – elnézést –, Mrs. Moore, igazán rémes látványt nyújt. Kíváncsi vagyok, vajon akkor is ilyen könnyen bedőlök, ha önt inkább sárba burkolva látom, mint abban a csodálatos, ezüstszínű estélyi ruhában. Igen, jól emlékszem. Túl jól… Persze azt sem felejtettem el, amikor lehúztam magáról. Maga volt a tökéletes csábítás! És milyen furfangos csapdát állított. Bár ami azt illeti, egy kissé veszélyeset. A férje helyében én nem hagytam volna idáig fajulni a dolgokat – még akkor sem, ha azt remélem, hogy személyesen McClellan tábornoktól szabadíthatom meg a Konföderációt!
Kendall megrémült a férfi keserűségétől, és attól a szilárd meggyőződésétől, hogy aljas cselszövés áldozata lett. Egy pillanatra még azt is elfeledte, hogy a sár mind magasabbra emelkedik körülötte. Nem, nem is a sár emelkedett, ő süllyedt lefelé, a halál torkába. A férfi még mindig azt hitte, Kendall azzal a céllal csábította el, hogy orgyilkosok kezére adja…
Hagyni fogja, hogy meghaljon. Még csak a kisujját sem kell megmozdítania. Békés élvezettel szemlélheti, ahogy a természet bevégzi azt, amit ő a legméltányosabb igazságtételnek tart.
Hirtelen fehéren izzó dühhullám árasztotta el a lányt. Hogy lehet Brent ennyire gőgös és biztos a saját igazában? Ha most így viselkedik, akkor nyilván azon a régvolt éjjelen is csak egy öntelt gazember lehetett.
– Maga egy felfuvalkodott hólyag, McClain kapitány! – robbant ki, aztán rémülten abbahagyta. Ebben a pillanatban a férfi az egyetlen esélye a menekülésre. Gyorsan meglágyította a hangját, felfigyelve a férfi szarkasztikus szemöldökfelvonására, amint hangja egy jól nevelt charlestoni lány stílusává szelídült.
– Én nem szedtem rá magát, kapitány. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy elmenekülhessek…
– A saját férjétől? – hangzott a megvető kérdés.
Kendall vett egy mély lélegzetet, és megpróbált nem reszketni. A sár már a melléig ért, és a legapróbb mozgástól is mintha még gyorsabban emelkedett volna a szintje.
– McClain kapitány – könyörgött a leglágyabb hangján. – Megesküszöm magának, hogy ártatlan vagyok. Én…
– Kíméljen meg ettől, hölgyem! – nyújtotta el a szavakat a parancsnok, gúnyos lovagiassága mögött kemény, acélos mellékzöngével. – Nézze, drága, feltételezem, hogy bármelyik nő, akinek egy hangyányi kis esze van, megesküszik az ártatlanságára, ha éppen nyakig merül a mocsár sarába. És, Mrs. Moore, én igazán soha nem tartottam magát bolondnak!
– Nos, ugyanilyen okból jenkinek sem nagyon tarthat! – tört ki Kendall.
– Szó sincs róla, Mrs. Moore. Túlságosan is jól ért a déli nők praktikáihoz, hogy ilyen tévedésbe eshessek. Mindazonáltal maga feleségül ment az egyik legmegszállottabb jenki őrnagyhoz…
Hangja elhalkult, ahogy ledobta a kabátját, és felgyűrte az ingujját. Kendall visszatartotta a lélegzetét, amint a férfi leguggolt, és megtámasztotta magát a sarkán. A lány izgatottan leste, hogy vajon ki akarja húzni, vagy lenyomni a fejét a sár alá.
– Mit fog tenni? – suttogta elvékonyult hangon.
A férfi rámosolygott, de Kendallnek nem tetszett a férfi arcának feszült grimasza, és a fény, ami keskenyre szűkült szemében lobogott.
– Vajon engedjem elsüllyedni magát? – kérdezte lágyan. – Az élete árán sem, Mrs. Moore. Van egy adósságom, amit rendeznünk kell. Nem fogom engedni egy homoklyuknak, hogy elvegye tőlem az édes bosszú lehetőségét!
Hirtelen végignyúlt a gyökerek felett, s csizmájának orrát belevéste a talajba. Kinyújtotta a két karját a lány felé, széles, erős kezei satut alkottak a lány karjai felett. Kendall ösztönösen átfogta a karját, hálásan a kegyelemért, mégis reszketve, ahogy megérintette a férfit. Érezte bicepszének megfeszülését és kidomborodását, a benne lüktető rémisztő, forró energiát. Belenézett a szemébe, közelről, nagyon közelről, és beharapta a száját, hogy ne sikoltson fel. A férfi olyan higgadtan, önuralommal viselkedett, és mégis olyan kegyetlenséget árasztott, hogy épp ez az önfegyelem késztette Kendallt újbóli remegésre.
– Kapaszkodj! – parancsolta feszülten a férfi.
Kendall kapaszkodott. A férfi ujjai olyan erővel mélyedtek a lány gyenge karjába, hogy pokoli fájdalmat okoztak, de a sár mégis ellenállt az erőnek. A férfi arca tovább feszült az erőlködéstől; foga összecsikordult, majd újból rászólt:
– Kapaszkodj!
Kendall hátravetette a fejét, és felsikoltott a fájdalomtól, mivel a láp nem akarta elengedni biztosnak vélt zsákmányát. A lány már alig tudta elviselni a testével folyó kötélhúzást. Már azon volt, hogy könyörögni kezd, hagyják meghalni, amikor hirtelen – olyan hirtelen, hogy úgy érezte, mintha üldözője karjaiba repülne –, a mocsár engedett a húzásnak, és kilökte a lányt a földből. Együtt gurultak át a mangrovefa gyökerei felett, egészen a metsző levelű fűmezőre.
Perceken keresztül mindketten csak zihálva feküdtek az égető nap alatt. Kendall behunyta a szemét, és ügyet sem vetett a beszerzett horzsolásokra és karcolásokra, akkora hálát érzett, hogy megszabadult a kapaszkodó, fojtogató fekete iszapból.
De mindenhol beborította az iszap. Teljesen körbevette lemeztelenített lábfejétől kezdve egészen a mellkasáig. Fekete sárpettyek piszkították be az arcát, és tapadtak a hajába; még a szempillájába is beleragadtak.
Aztán feladta az állapota feletti töprengést, és felemelkedett. Ekkor meghallotta, hogy Brent megmozdul, és villámgyors, macskaszerű ugrással lábra vetődik. Két lépéssel megközelítette, mire Kendall kimerülten megpróbált arrébb csúszni a fenekén, de ez teljesen hiábavaló kísérletnek bizonyult. A férfi, nem törődve a lányt borító sárral, lehajolt, megragadta a karját, egy mordulás kíséretében felrántotta a földről, és durván a vállára hajította. Kemény csont és izom ütődött Kendall hasának, mire ő rémült tiltakozással, méltatlankodva kapkodott levegő után, s mérgesen püfölte a férfi hátát összeszorított öklével.
– Engedjen el! Engedjen élni! – nyöszörgött. – Ez emberrablás. Vannak még törvények!
A férfi egy pillanatra megtorpant, s nyitott tenyérrel fájdalmasat csapott a lány fenekére.
– Mrs. Moore, nincs olyan törvény a világon, ami most megmenthetné magát. Őszintén azt javaslom, hogy szorítsa össze azt az édes kis déli szájacskáját, bár esetleg halkan imádkozhat, ha akar.
Újból megindult, olyan gyors és céltudatos léptekkel, hogy a lány lelógó feje kíméletlenül nekiütődött a férfi hátának. Kendall erőt vett magán, összeszorította a fogát, és szorosra zárta a szemét, nehogy megalázó könnyzáporban törjön ki.
– Én nem ezt érdemlem! – sziszegte dacosan.
– Ezt? Kedves, még felét sem kapta annak, amit érdemel!
– Maga egy érzéketlen fatuskó! – siránkozott Kendall, mert ereje visszatért a férfi hangjának fenyegető élétől.
Viharosan, tombolva küzdött ellene, tekeregve, rugdosva, püfölve, karmolászva. A férfi hirtelen mindkét kezével átnyalábolta a derekát, és letette a földre. Kendall vadul meredt rá, aztán rájött, hogy elérték a tisztást. Egész közönség várt rájuk. Mint egy színpadi attrakciót, szeminolok lestek őket tátott szájjal – és a déliek.
Kendall tudta, hogy az indiánoktól nem számíthat segítségre. De vajon Brent McClain déli tengerészei segítenének? Bizonyosan nem engednék még a szentként tisztelt kapitányuknak sem, hogy megtámadjon egy fiatal, fehér, jó családból származó nőt. Körbefordult, fehér arcok után kutatva.
– Segítsenek! – kiáltotta. – Jóságos isten, segítsenek! Ez az ember megőrült!
A hangja elhalkult, amint rájött, hogy szoborszerű arcokba és rezzenéstelen szemekbe tekint. Hát persze! – gondolta erőtlenül. Ezek az emberek McClainnel voltak tavaly decemberben Charlestonban. Néhányukat a hajón támadták meg, és ott hagyták őket leütve.
McClain nagy tenyere ráborult a lány vállára. Már megint sarokba szorították, és ő mint egy dühöngő, bezárt állat, kitört, vadul használva a körmét, ahogy nekiugrott. Sikerült végigmarnia a férfi arcát, olyan kíméletlenül, hogy vércsíkot húzott a barnára sült arcon a szemétől az álláig.
– A fene vigyen el, te kis boszorkány! – átkozódott a kapitány, állkapcsa összeszorult a heves indulattól, és szeme résnyire szűkült.
Kendall megtorpant a férfi harsány hangja hallatán, és úgy vélte, hogy most be kell érnie a hősiességnek egy okosabb formájával, a visszavonulással. Megfordult, hogy elmeneküljön, de csak egy sikolyra tellett tőle, mert a férfi ujjai belekapaszkodtak a hajába, és visszarántották. Nem volt tudatában annak, aminek Brent McClain igen, hogy egy férfinak tudnia kell gyorsan és ügyesen kezelni egy ilyen szituációt, vagy a szeminol harcosokkal kerül szembe. A lány csak azt tudta, hogy veszélyes helyzetbe került, és annyira megrémült, hogy akár a folyóhomokba is szívesen visszament volna.
A férfi fél térdre ereszkedett, és a lány felsikoltott, ahogy még egyszer megrántotta a haját, és magához húzta a földre. Kendall vadul hadonászott a karjával, de nem sokra ment vele. A férfi elengedte a haját, és csendes vigyorral elkapta a csuklóit; aztán, mielőtt Kendall még felfogta volna, mi is történt, máris a térdén hevert. Harcolt, de küzdelme hasztalannak bizonyult a férfi erős szorításával szemben. McClain felrántotta a lány szoknyáját, hogy semmit sem látott tőle. Aztán megalázottságában és puszta fájdalmában felsikoltott, ahogy a férfi tenyere lecsapott rá; ütései keményen, határozottan és fájdalmasan csattantak, és csak alsóneműjének vékony anyaga védte meztelen, gömbölyű testét…
Mennyi ideig tartott? Kilenc erőteljes csapás? Vagy tíz? Kendall már ötnél abbahagyta a számolást, annyira meggyötörtnek és megalázottnak érezte magát. De ez még nem volt elég. Éppen olyan finoman és gyorsan, mint ahogy elkezdte, abba is hagyta, és olyan hirtelen emelkedett fel, hogy a lány teljes hosszában végignyúlt a földön, saját ruhájába csavarodva, haja ragacsosan és sárral bemázolva csüngött az arca körül. Nem láthatta a kapitány gyűlöletes arcát, aki pogány uralkodóként tornyosult fölötte; csak öntelt hangját hallotta, amint az néhány szeminol asszonyt szólít. Angolul beszélt, de nyilván értették, mert Kendall felé siettek.
– Mossátok meg, jó? Nagyon koszos.
Kendall látta, amint csizmás lábai elegánsan megpördülnek, és ellépkednek. Aztán behunyta a szemét, amint az indián asszonyok letérdeltek mellé, felajánlva segítségüket.
Nem volt menekvés.
* * * * * *
Soha nem fenekelték el még életében, és bár elviselt már rosszabb bánásmódot is, az, hogy egy férfi a térdére fektette, mint egy gyereket, megalázóbbnak tűnt, mintha dühből verte volna meg. Soha nem tapasztalt még semmi ilyesmit, mint ezt a fortyogó haragot a férfi iránt, aki így megszégyenítette. Mást se akart, csak kikaparni a szemét. De csapdába esett, tudta jól. Nem tudott elmenekülni, nem tudott hova menni. Mást nem tehetett, csak lépkedett és szorongott, egyre nagyobb fokú izgalomba lovalta magát, míg a férfit várta, aki úgy hitte, hogy ő készítette elő a terepet a meggyilkolására.
