Pages

2010. május 26.

Főzőcske, de okosan

Az ötlet persze – mint általában – remekül hangzott, csak a kivitelezés futott vakvágányra szörnyen. Tény, hogy van még mit csiszolni a konyhajártasságomon, de a tiramisut végtelenül egyszerű összerakni, volt már úgy, hogy még nekem is sikerült. Hát ez nem az az alkalom volt…

Mikor kitaláltam, hogy meglepem Andrást, még nem is sejtettem ezt, de aztán egymást érték a tragikus végkifejlet felé mutató ómenek. Merő nagyzásból nem vettem babapiskótát. Mit nekem előre gyártott tészta, majd én sütök jobbat! A masszát pengén összeállítottam, és dagadó kebellel csúsztattam a sütőbe, aztán nekiálltam a krémnek. Ezek az olaszok se komplettek, hogy lehet ilyesmit sajtnak nevezni?- jutott eszembe, nem először, ahogy a mutatóujjam hegyével kóstolgattam a fóliára ragadt fehér, selyemsima mascarponét. 

Aztán minden szétfutott: megfolyósodott a krém, megtört a tojáshab, összeesett és megégett a piskóta. Percek alatt dugába dőltem, berúgtam a sütőajtót, de erre meg leugrott a keverőtál a tűzhely tetejéről, és végiglocsolta halványsárga ragaccsal a járólapot.

- A jó kurva életbe, kurva sütő, kurva tepsi, a rohadt életbe, mért nem szakadsz meg te mocsodék, hogy vesztél volna meg, mikor kitaláltak, ez is kiborult, de szét is rúglak, hogy a holdig repülsz, a rohadt életbe…

Most őszintén, lehet, hogy túlreagáltam, de ki vetheti a szememre, hogy maga alá temetett az önsajnálat? Mikor a tetejébe az ujjamat is megégettem a tűzforró sütőformával, végképp eltörött a mécses. Csapkodtam, rugdostam és folyt belőlem a szó megállás nélkül. András talán percekig is ott állhatott az ajtókeretbe fagyva, mire a könnyeimen át észrevettem.

***

Itt lakom. Nem nehéz hazatalálni, csatazaj szűrődik ki az ajtó mögül. Ha Ildi nem tévét néz, akkor éppen öli valaki, nem is túl finoman. Diszkrétebben is lehet ezt csinálni, miért nekem kell mindent megmutatnom? Azért kicsit idegesebben keresgéltem a kulcslyukat, mert irtózatos döndülések rázták a lépcsőházat. Godzilla táncleckét vesz a konyhában? Szezám tárult, és én belecsöppentem egy számumként süvítő szitokáradatba; a kalapomat is lesodorta volna, ha hordok. Ildi, a csendesen mosolygó, szívélyes Ildi épp edényeket rugdalt a konyhakövön, valami sápadt kulimásszal borítva tapicskolt a fiókból kiborult evőeszközökön, és minden egyéb lehetséges módon rongálta a berendezést. Rémálom az Elm utcában… Meglepetésemben nekidőltem az ajtófélfának, és egy darabig csak szótlanul vártam, mikor vesz észre.

- Meg tudnád mondani, legalább körülbelül, hogy mi az ördögöt művelsz?

- Én csak sütit akartam neked csinálni…

- Nekem sokkal jobban tetszett a konyha süti nélkül.

- Ne csináld már te is! Itt minden összeesküdött ellenem, és még rád se számíthatok?! A rohadt életbe az összes sütivel, meg a drágalátos konyháddal is! Tudod mit?! Fújd fel a konyhádat meg a kurva süteményt is! - toporzékolt is hozzá, mint egy négyéves, ha vattacukrot akar. Nagyjából annyira is ragad, test szerte. 

Tudtam én persze, hogy infantilis a drága, de ez akkor is egy pokoli jó érv volt amellett, hogy a legkézenfekvőbb kezelés mellett döntsek.

Mert bizony ez hiszti, akkora, hogy tán még a Geiger-számláló is mutatná. Megkockáztattam, hogy hátat fordítok neki, amíg leteszem a táskát meg a kabátot a kezemből, aztán a maszatfoltokat kerülgetve becserkésztem a mosogatótálcát, ami csodamód háborítatlan maradt a földindulás során, és ráérősen patikaszer után kezdtem kutatni benne. 

Aha, itt a lapos fakanál. Nem az unalomig ismert klasszikus fajta, hanem igazi modern, formatervezett - egybeszabott spatulaszerű jószág, a vége felé szélesedő, finoman hajlított célszerszám. Még a görbülete is olyan, mintha direkt hisztiző lányok fenekéhez találták volna ki. Ildi elkerekedett szemekkel figyelte a kezem, és fürgén a kamraajtóhoz hátrált, mikor meglátta, mit találtam. Mindkét kezét a hátuljára szorította, és úgy tapadt a nyomorú nyílászáróhoz, mintha össze lennének nőve.

- Nem verhetsz meg, amikor éppen egy világ dőlt össze bennem! Egyszerűen nem tehetsz ilyet!

- Meglátjuk. Gyere csak ide!

Szaporán rázta a fejét, a száját összeharapta, a világért se vette volna el a kezeit, egy pillanatra sem, a stratégiailag leginkább védelemre szoruló területről. Felé nyúltam, erre még inkább hátradőlt, kifeszült, hogy ellentartson, ha megpróbálnám elhúzni. Így hát nem is a vállát kaptam el, inkább a fülét. Nem vagyok én barlanglakó, nem csavartam meg, nem szaggattam le, épp csak annyira szorítottam, hogy ne akarja rángatni a fejét. 

Menten megragadta a karomat, nyilván neki is kellett még az a fül, úgy tűnt pillanatnyilag jobban félti, mint a fenekét. Meggyőzőnek szánt hangon kezdte ecsetelni, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül a házias serénykedés során, csakis az én kedvemért, miközben óvatosan masíroztunk kifelé a romokon keresztül. 

Nem mentünk messzire, legfeljebb öt-hat méternyit. Ildit még vitte volna a lendület, a magyarázkodásra koncentrált, meg is lepte, mikor sorompóként az útjába került a jobb lábam. Félig fölléptem az előszobában körbefutó harminc centis szegélyre, de a markomba kaparintott fület tovább vezettem – a többi úgyis engedelmesen jött utána. 

Nagyon helyes! Figyeltem mikor billen meg – amint a csuklómról támasztékot keresve átfogott a bokámra, én is elvettem a kezem, és ahogy egy szusszanással elterült a combomon, ballal átkaroltam a hátát, szorosan a hóna alatt. Két lábbal állt a földön, ha nem is a szó átvitt értelmében, de legalább azt sikerrel megakadályoztam, hogy lekuporodva elrejthesse az ülepét a kitüntetett figyelem elől. A másik kezemmel macsósan a farzsebembe tűztem a fakanalat, amíg kisebb igazítást hajtottam végre a ruházatán. Hála az égnek, a tébolygáshoz játszóruhát vett: a körgumis pamutnadrág a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította, amikor a bugyival együtt lehámoztam a kiszemelt célterületről – a gazdájától meg éppenséggel nemigen futotta többre a verbális agressziónál. 

A fújtatásból ítélve Ildi ugyan hamar taktikát váltott, szívesen felegyenesedett volna, de momentán nem volt abban a helyzetben. Eszemben sem volt ismét szabadjára ereszteni, ez a lakás mára már eleget látott a rapszodikus lakberendezési ötleteiből. Megmarkoltam a gyógyhatású konyhaeszközt (könnyű darab, nyugodtan odasomhat vele az ember) és nekiláttam, hogy interpretáljak egy nyugtató ritmusú dobszólót hisztéria ellen. 

A rosszindulatú süteményekről szóló monológ nyomban új elemekkel tarkult, majd végképp elenyészett. Ildi eleinte olyasformán billegett, mint a hortobágyi gémeskutak, csak sokkal hangosabban nyekergett hozzá, később, ahogy kezdett egy kis színt kapni a hátsó fele, népitánc-bemutatót improvizált. Egyelőre maradtunk a sebes csárdásnál – az ütemet én diktáltam: egyet jobbra, egyet balra, még nóta is volt hozzá. Talán a pentaton bicegett itt-ott, viszont rafinált hajlításokkal cifrázta. 

Aztán, mikor belejöttem, pergőbb latin ritmusra váltottunk. Lássuk, hogy megy a lambada! Nem lehetett okom panaszra, egy jóval filigránabb lány is megirigyelhette volna ezeket a figurákat. A dallam is változott, a csujogatósra vett apróbb sikkantások helyét átvették a hosszan kitartott ÁÁÁÁÁÁ-k és ÓÓÓÓÓÓÓÓ-k, de én nem bántam, egész addig, míg egy szusszanásnyi szünetben el nem hangzott a kőszívű mocsokláda titulus. 

Komolyan a lelkemre vettem a megjegyzést, a fakanalat megperdítve a hátlapjával meg is egyengettem válaszul a popsiján az ülőpárnácskáknak becézett érzékenyebb részt kissé. Az eredmény legalábbis meglepőnek volt mondható. A szomszéd papa, ha ezt hallotta, nyilván ész nélkül söpört a légópincébe…

A tiltakozó hangok lassan panaszossá szelídültek, elérkezettnek láttam az időt, hogy megérdeklődjem, ami leginkább foglalkoztatott:

- Na, kiment már a gőz a fejedből?

- Igen… igen…

Pazar. Dolgos kezem megpihenhet. Könnyed mozdulattal – amúgy dzsémszbondosan - a hátára könyököltem.

- Volna itt még valami. Kötöttünk egy egyezséget. Ugye még emlékszel rá?

- Milyen egyezséget…?

- Olyasmi állt benne, hogy nem minden szót muszáj használni a magyar nyelvben, amit ismersz.

- Nem fordul elő többször, csak ne üss tovább! Kérlek!

- Én szeretnék hinni neked, csakhogy ezt már legutóbb is ígérted. Akkor állapodtunk meg abban, hogy minden csúnya szóért ötöt kapsz a fenekedre. Így volt?

- Neee… nem birok ki többet!

- Tudod egyáltalán, hányszor mondtad ki csak azt, hogy kurva?

- Nem.

- Nézd, nekem is van szívem, még ha nem is hiszed. Nagyvonalú leszek, megszámítom neked az egész dolgot húszban.

- De nagyon fáj! Nem lehetne legalább később…?

- Mindenkinek jobb az, ha előbb túl vagyunk rajta. Az ajánlat csakis most áll. Egyébként legalább tizenötször ötöt kéne kiosztanom, a legóvatosabb becslés szerint is. Nem így van? Válaszolj szépen.

- De igen…

- És mit döntesz?

Rövid csend.

- Inkább a húszat.

- Jó kislány.

Így hát átvettük az intenzív Grétsy-porgramot is. Magamban számláltam az újabb dózist, Ildi közben serényen emelgette a lábait, időről időre hátrarúgott, még a kezével is kaszált párat a kidüllesztett feneke irányába, de mivel pont a hóna alatt fogtam, ez eleve reménytelen kísérletnek bizonyult. Talán nem volt felhőtlenül boldog, már csak az előszobát betöltő, keserves jajdulásokkal kombinált siránkozásból ítélve sem, de nekem se volt már igazán kényelmes fél lábon ácsorogni, szóval nem nyújtottam túl hosszúra az anyanyelvi kurzust. 

Mikor kitelt az alku, szemügyre vettem a szélesvásznú hátsót. Színpompás volt, akár egy trópusi naplemente. 

A válla alá nyúlva talpra segítettem a bűnbánóan hüppögő garázdát, aki nyomban meg is ragadta az alkalmat, hogy megtapogassa a fenekén végbevitt dúlás nyomait. Elősimogattam az arcát a hanyagul felkötött konty romjai alól. A sírdogálástól kivörösödött szemét és orrát mintha divattervező álmodta volna meg direkt a pecsenye pirosra vert alfeléhez. Nyomtam egy puszit a homlokára, hogy láthassa, részemről nincs harag, pedig összeszipogta a kedvenc pulcsim vállát közben, aztán a szavát vettem, hogy katonás rendet vág a széttombolt konyhában.

Az esti filmet a szőnyegen hasalva nézte, közben piskótakockákat mártogattunk vaníliás krémsodóba, amit Ildi választékosan csak repedtsarkú süteményként emlegetett a továbbiakban. De büszkén mondhatom, hogy legalább megemlegette…

2010. május 16.

HIDEG, MELEG

Francfrancfranc! FRANCBA! Nem kellett volna. Látom a szemeiben. Nem is én tehetek róla, igazán nem! Nem csináltam semmit! Fürödni próbáltam, mi ebben a rossz?! Ő is szokott, naponta, mégse bántja senki. Nem, nem, nem...

- NEEE!!!

Álltam békén a zuhany alatt, ő tekerte meg a hideg csapot.

- Anyád!

Kicsúszott a számon, na és? Ébredne fel, mielőtt kibotorkál a fürdőszobába... Erre bezzeg rögtön kinyílt a szeme.

- Ööö... bocs.

Túl komolyan nézett, tudtam, hogy gáz van.

- Nem ezt akartam mondani, véletlen volt... Nem is neked mondtam, hanem a víznek...

Határozott mozdulattal elzárta a csapokat, és olyan halkan szólalt meg, hogy alig értettem:

- Gyere ki a kádból Ildi.

Előrehúztam a hajam, hogy kicsavarjam belőle a vizet, de megfogta a csuklóm, és maga felé húzott. A másik kezemmel a törölköző után nyúltam, de azt is elkapta:

- Arra se lesz szükséged.

Kezdtem megijedni. Mentünk kifelé a csempéken, fázott a talpam, a bőrömről gőz szállt fel, csorgott rólam a gyorsan hülő víz. Könnybe lábadt a szemem:

- Ne csináld lécci! Tényleg nem direkt mondtam.

Kimasíroztunk a nappaliba, egyenest a kanapé mellé. Úgy hagyott ott csöpögve, mint a világ legormótlanabb esernyőjét, a talpam alatt tócsába gyűlt a szappanhab és az a pár hektó fürdővíz, ami még sugárban dőlt a hajamból. Szerencsétlenül toporogtam benne, borzongtam a szoba hűvösebb levegőjében, de csak a tekintetemmel mertem követni a szekrényig. Beharapott szájjal fixíroztam a hátát: nevesd már el magad, az Istenért!

Volt is eszében! Ujjnyi széles bőrszijakat markolva fordult meg. Óvatosan hátrálni kezdtem, de miért is hagyta volna?! A könyökömnél fogva perdített vissza a kanapéhoz, a másik keze, benne a két szíjal, a nyakamat fogta meg hátulról.

- Hasalj a karfára.

- Engedj el, kérlek! Bocsánatot kérek!

Nem volt merszem ellenállni, hajoltam ahogy a tarkómat leszorította.

- Vizes lesz a huzat...

- Nem baj.

Oké, kikapok. Semmi vész, játszottunk már ilyet, azt is túléltem. Azért szemétség, hogy szíjjal akar ütni, tudja hogy utálom, eddig csak kézzel vert el. Elfészkelődtem a kipárnázott karfán, a paskolás a csípőmön jelezte, hogy előrébb kell csúsznom. Feltámaszkodtam az alkaromra, addig húzódzkodtam, amíg a lábaim egyenesen nem álltak, a sarkam felemelkedett a padlóról. Megpróbáltam fejben felmérni a bőrszalagokat: nem túl vastag, alig ujjnyi széles, könnyű darabok, simán ki lehet bírni, legfeljebb kicsit csíphet. Nem figyeltem mikor előrelépett, és kirántotta mindkét kezemet alólam. Persze pofára estem, ahogy kötelező, a hasam, mellem kilapult a kárpiton, a fenekem kifeszült és szétnyílt. Még javában levegő után kapkodtam, mikor az egyik szíjat a csuklóimra kezdte tekerni, aztán a másikkal könyök fölött is összekötötte a karjaimat. Naná, hogy csak hápogni tudtam, de megjött a hangom, mikor az ajtó felé indult.

- Mit akarsz csinálni??? Bocsánatot kértem már. Kérjem mégegyszer? Hallod...?

Nem tudtam igazán utánnafordítani a fejem, a vállaim így is cefetül húzódtak. A karomat próbálgattam: hajlítani bírtam egy kicsit, de újra magam alá húzni nem. Igyekeztem nagyon, hátha legördülhetek a kanapéról, de kiszaladt alólam a lábam, a gerincem ívbe hajolt, hallani véltem a csigolyáim recsegését.

- Maradj veszteg!

Újra hátrasandítottam, és meghűlt bennem a vér, mikor megláttam nála a lekvárkeverőt.

- NEEE!!!

Az a rohadt fakanál akkora mint egy teniszütő! Van vagy negyven centis a nyele, a feje meg akkora, mint a fél tenyerem. Nem üthet meg vele, az ki van zárva!

- András, drágaaranyosandrás, ne csináld ezt kérlek szépen! Tedd le azt a szart, engedj el lécci, jóó? Oké, rosszat szóltam, igazad van. Találj ki valami mást, kérlek szépen. Kérlek!

Fütyül rám, a fenekemhez méri a fakanalat, valamit csinálnom kell, mert mindjárt elkezdi! Riszálom a seggem, mintha az segítene, mintha attól nem tudná becélozni a távolságot.

- Ne csináld!!!

SUTTY

- Aaaarghh! Ne bánts!

Jézusmáriaszentjózsef, segíts! Ez iszonyú! A piszok a domború felével üt, egy pillanat után olyan, mintha a vasalót nyomná a csupasz bőrömhöz.

SUTTY

- Éééííííí! Nagyon fááj!

A fenekemről még nem száradt fel a víz, csíp akár a sav. Megugrok, ahogy a következő csattanás elér.

SUTTY

- Jauuuugh! Nem akarom! Fel akarok kelni!

Kicsit se érdekli mit akarok! Ez nem igazság, haza akarok menni, ne...

SUTTY

- Neheheeeee...!

Ez lentre ment, alig a combtövem fölé, máris úgy érzem, mintha egy falka sündisznón ücsörögve töltöttem volna az éjszakát.

SUTTY

- Auauauuh! Andrááás...!

Könnny szökik a szemembe, minden fenekes helye külön ég. Ha esetleg kisebb lenne a hátsóm, gyorsabban betelne, de így bőven van hely, hogy egy darabig csak szűzfehér területet érjen minden új csapás.

SUTTY

- Óóóóóh!!!

Felkapom a jobb lábam - nem segít, de muszáj mozdulnom, kiállhatatlan a fájdalom és az, hogy nem tehetek ellene. Istenem, engedd hogy orrba gyűrjem, csak egyszer!

SUTTY

- ÁÁÁÁÁÁÁ!

A levegőt rugdalom, a fejem hátrafeszül. Néhány csuromvizes hajtincs alámszorult a vergődésben, alaposan megtépem, mialatt a csípőmet igyekszem elfordítani, hogy meneküljek a fakanál elől.

SUUTTTY

- ÁÁÁLJ! Elééég!

Eddig lazán lendítette a karját, de ebben már izom is volt. Megpróbálok átmászni ezen a nyavalyás karfán, vagy itt pusztulok. Nem érdekel, mit láthat belőlem, azon küzdök, hogy a térdemmel átnyomakodjak a támla mellett.

SUUTTTY

- Jjíííííííííáááágh!!!

Visítok, mint az újévi malac. Hogy teheti ezt velem?! Az ütés halálpontosan középre célozva belemart a fenekem mindkét belső oldalába - önkéntelenül lekapom a lábam, hogy védhessem valamennyire az érzékeny részt az ilyen alattomos támadásoktól. Közelebb lép, bal kezétvel leszorítja a derekamat.

SUTTY SUTTY SUTTY

- Áááá-auauau! Neeee!!!

Pattogok, mint kecskeszar a deszkán - vajon mit kapnék, ha ezt is kimondanám?

SUTTYSUTTY SUUTTTY

Már nem vár ki a csapások közt, elönti a tűz a fenekemet. Két lábam kétségbeesetten csúszkál a vizes parkettán támasztékot keresve, a szemem majd kiugrik, olyan szívhezszólóan jajgatok, amennyire csak telik tőlem, hátha megszán. Összekötött kezeimmel ütemesen verem a kárpitot, a fenekem veszett táncot jár a fakanál alatt.

SUTTYSUTTYSUTTYSUTTYSUTTYSUTTY

- András nee! Kérlek neee! JÓLESZEK! Jóóó leszeeeek!

SUTTYSUTTYSUTTYSUTTYSUTTYSUTTY

- Elégelégelééééhééég!

- Ezt azért kapod...

SUTTY

- ...mert nem vigyáztál...

SUTTY

- ...a szádra.

SUTTY

- Ááááh! Más is így beszél!

SUTTY SUTTY

- De te nem fogsz!

- Auuuauu! Nem fogok! Igéreeem!

SUTTYSUTTYSUTTY

- Mi a tanulság?

Mi van?! Tojd össze magad!

- Hogy legközelebb magamra zárom az ajtót! ÁÁÁÁÁ!

SUTTYSUTTYSUTTYSUTTY SUUTTTY

- Mi a tanulság?

- Hogy nehehem beszélek csu-húnyáán?

- Hogy gondolkodsz, mielőtt megszólalsz. Nem illik hozzád az anyázás, egyetértesz?

- Igen...

- Akkor most mit kell mondani?

- Mit?

SUUTTTY

- Jaauuuu! Nem tudom!!!

- Segítek. Meg kell köszönni szépen amit kaptál. Vagy ennek az illemszabálynak is szenteljünk pár percet?

- NE! Köszönöm szépen a büntetést!

- És még?

- Többet ilyet nem csinálok...?

- Ugye hogy megy ez.

Végigsímitja a hátam ahogy előrejön kioldozni a kezem. Nehézkesen kászálódok le a karfáról, tétován hátranyúlok a pocsékká vert hátsómhoz. Olyan mint egy hősugárzó, pokolként izzik és sajog, mintha két acélkemény kéz markolná. Ahol a legtöbb ütés érte mindkét oldalon megkeményedett, érzékennyé vált a hús. Vidám lesz végigülni a munkanapot.

- Indíts vissza fürödni - mondja, és most először kajánul csillan a szeme. Ahogy megfordulok búcsúzóul még tenyérrel rásóz az ülőkémre, nem igazán nagyot, de csillagokat látok. Szirénázva-homorítva startolok az ajtó felé. A mosdó feletti tükör túl magasan van, nem látom, de azért sejtem, hogy festhetek hátulról. Kézfejjel próbálom hűsíteni kicsit a lángokat, sziszegek hozzá, mint egy selejtes gázcsap. Tisztán emlékszem, milyen kegyetlenül fájt minden pillanat - mégis ahogy léptem, éreztem, hogy kissé síkos a combom belső oldala. Rámfér az a zuhany.

Az ülepem szinte sistereg a víz alatt.

Mire köntösben, gyümölcsillatot lehelő, csöpögő hajjal a konyhába érek, az asztalon vár a teám és egy díszpárna, figyelmesen a székre készítve. Hiába vigyorogsz. Pukkadj meg! Holnap én csinálom a reggelit, és ne is lepődj meg, ha tiszta véletlenül só kerül a tejeskávédba, mókamester!