Pages

2010. december 23.

Karácsony


A következő mesében nincs fenekelés. De az élet nem csak a fenekelésről szól, bármilyen izgató és fontos is:)) Néha meg kell állnunk egy pillanatra, el kell szakadni a mindennapok problémáitól, le kell tenni a kalapácsot - és egymásra gondolni.

Én nem vagyok Coelho, hogy szépeket tudjak írni, de már nem vagyok 7 éves kisgyerek sem, aki még a gyermeki egyszerűséggel, őszinteséggel fogalmaz: 

"A szeretet az, ami Karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatra abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani."

Mindenkinek békés Karácsonyt kívánok, és azt, hogy nagyon sok szeretetet halljon, amikor egy-egy pillanatra megáll az ajándékok kicsomagolása közben.


A zene, ami a házból szólt

Miként minden Szentestén szokása volt, a király elhívta sétálni a főtanácsosát. Szerette megnézni, hogyan díszítik fel az emberek az utcákat – de nem akarta, hogy az alattvalói túl sokat költekezzenek, csak azért, hogy az ő kedvében járjanak, ezért a főtanácsossal együtt mindig messziről jött kereskedőnek álcázta magát.

A város központjában megcsodálták a világító girlandokat, a karácsonyfákat, a házak lépcsőin meggyújtott gyertyákat, az ajándékárus bódékat, a férfiakat, nőket és gyermekeket, akik sietve készülődtek, hogy csatlakozzanak a rokonaikhoz, és együtt ünnepeljék meg az estét egy bőségtől roskadozó asztal körül.

Visszafelé a legszegényebb negyeden mentek keresztül: itt egészen más volt a környezet. Se fény, se gyertyák, se a készülő ünnepi vacsorák ínycsiklandó illata. Szinte senki nem volt az utcákon, és mint minden évben, a király most is közölte a főtanácsosával, hogy több figyelmet kell szentelni a birodalmában élő szegényeknek. A tanácsos bólintott, tudván, hogy nemsokára úgyis ismét feledésbe merül ez az ügy: elsüllyed a mindennapi bürokrácia, a költségvetések jóváhagyása, a külföldi tisztségviselőkkel való tárgyalások közepette.

Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy az egyik legszegényebb házból muzsika hangjai szűrődnek ki. Az összetákolt bódé, amelynek rothadó fadeszkái között sok rés tátongott, lehetővé tette, hogy bekukucskáljanak, és lássák, mi történik odabent. Igen különös jelenet tárult a szemük elé: egy sírdogáló tolószékes öregember, egy táncoló kopasz lány és egy szomorú tekintetű fiú, aki tamburinon játszott és egy népdalt énekelt.

– Kiderítem, mi történik itt – mondta a király.

Bekopogtatott. A fiú abbahagyta a zenélést, és kinyitotta az ajtót.

– Kereskedők vagyunk, és szállást keresünk. Meghallottuk a zenét, láttuk, hogy még ébren vannak, és szeretném megkérdezni, hogy itt tölthetjük-e az éjszakát.

– Találhatnak szállást a város valamelyik szállodájában. Mi sajnos nem tudunk segíteni: ez a ház a zene ellenére tele van bánattal és szenvedéssel.

– Megtudhatjuk, miért?

– Miattam – szólalt meg a tolószékes öregember. – Egész életemben arra ösztökéltem a fiamat, hogy tanulja meg a kalligráfiát, hogy udvari írnok lehessen belőle. De teltek az évek, és többet már nem hirdették meg ezt az állást. Múlt éjjel pedig volt egy buta álmom: megjelent egy angyal, és azt mondta, vásároljak egy ezüst serleget, mert idelátogat a király, iszik egy kicsit, és állást ad a fiamnak. Az angyal jelenléte olyan meggyőző volt, hogy úgy döntöttem, engedelmeskedem a szavainak. Mivel pénzünk nincs, a menyem ma reggel elment a piacra, eladta a haját, és az árából megvettük ezt a serleget. Most pedig azzal próbálnak felvidítani, hogy énekelnek és táncolnak, hiszen karácsony van, de igyekezetük hasztalan.

A király látta az ezüst serleget, kért egy kis vizet, mert szomjas volt, és mielőtt elment, azt mondta a családnak:

– Micsoda véletlen! Éppen ma beszéltünk a tanácsosommal, és azt mondta, hogy a jövő héten nyilvánosan meghirdetjük az írnoki állást.

Az öregember bólintott, de nem nagyon hitte el a hallottakat, és elbúcsúzott az idegenektől. Másnap azonban városszerte kihirdették a király felhívását, amelyben az állt, hogy új írnokot keresnek az udvarba. A kijelölt időpontban az előadótermek megteltek emberekkel, akik izgatottan várták, hogy elkezdődjék a vetélkedés a hőn áhított állásért. Belépett a főtanácsos, és kérte, hogy mindenki vegyen elő papírt és tollat:

– Íme a dolgozat témája: miért sír egy öregember, táncol egy kopasz lány és énekel egy szomorú fiú?

A döbbenet moraja futott végig a termen: senki nem tudott ilyen történetet mesélni! Kivéve azt a szegényes ruházatú fiút, aki a terem egyik sarkában ült, és széles mosollyal az arcán elkezdett írni.

(egy indiai mese alapján)

2010. december 21.

Szerelem

 
 
"Mindig van a világon egy ember, aki a párjára vár, akár a sivatag, akár egy nagyváros közepén. Amikor pedig ezek az emberek találkoznak, és tekintetük egymásra talál, minden múlt és jövő teljesen elveszíti a jelentőségét, s csak az a pillanat és a hihetetlen bizonyosság létezik, hogy ugyanaz a Kéz írt meg mindent a nap alatt. A Kéz, amely fölébreszti a Szerelmet, s amely mindenki számára, aki ebben a világban dolgozik, pihen és kincsét keresi, alkotott egy vele rokon lelket is."
Paulo Coelho

2010. november 21.

Szöveg

"Faste lehunyta a szemét, és visszaemlékezett, amikor egyszer a szabadságán meglátogatta a görög rendőrséget. Ha ez az ifjú hölgy Görögországban próbálkozik ugyanezzel a viselkedéssel, akkor ráparancsolhatott volna, hogy hajoljon előre, és ráhúzhatott volna hármat a gumibottal."

/Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik (Millennium trilógia második része)/

2010. november 7.

Anonymous: Gyönyörre gyönyör


- Jó reggelt, Mr. Bonner. Bevihetem a kávéját?

Bob az íróasztalán álló órára pillantott. Az ég szerelmére, tíz percet késett!

- Reggel hatkor már behoztam magamnak a kávét. Megkérdezhetem, hogy hol a pokolban volt eddig? Nálunk hétkor kezdődik a munkaidő. Nem 7.02-kor, nem 7.03-kor és holtbiztos, hogy nem 7.10-kor!

A kirohanás hatására Nina Moran arca szemmel láthatóan megrándult, és zavarában lassan elpirult.

- Elnézést, Mr. Bonner. Forgalmi dugóba kerültem. Sajnálom - dadogta, s úgy nézett Bobra, mintha éppen el akarna szaladni.

- Az biztos, hogy fenemód sajnálhatja is. Hol van a negyedéves jelentés vázlata? - förmedt rá.

Nina visszament az irodájába, s egy perc múlva megint a küszöbön állt.

- Nem tudom, Mr. Bonner. Nincs az iratgyűjtőmben. Nyitva találtam az aktát az íróasztalomon, s a jelentés hiányzik belőle.

- Tudom, Miss Moran. Mit gondolt, ki a csoda vette ki a szekrényből az aktát? Egy gonosz boszorkány? Mertem remélni, hogy volt annyi esze, hogy eldugjon valahová egy példányt, s gyorsan rendbe hozhatjuk ezt a katasztrofális helyzetet. Bár azt hiszem, ez a csodával lenne határos. - morgott Bob. - Pusztán kíváncsiságból, mi a büdös francra gondolt, miközben ezt a szemetet gépelte? Gondolkodott egyáltalán?

- Nem tudom, miről beszél. Semmiféle szemetet sem gépeltem le. Fogalmam sincs, mire gondol - mondta szomorúan Nina.

- Hát akkor hadd mutassam meg magának, mi hozott ki a béketűrésből ma reggel - mondta mogorván Bob, miközben kezében az összegyűrt papírokkal az ijedt lány felé közeledett. - olvassa el ezt a zagyvaságot - vágta Ninához a papírokat. A lány védekezően maga elé tartotta a kezét, mintha a férfi meg akarta volna ütni. - Miben hasonlít ez arra a vázlatra, amit én adtam magának?

Nina fogta a papírnyalábot, alaposan átnézte, s megpróbálta megfejteni azokat a jeleket és firkálmányokat, melyeket Bob írt alapokra.

- Igen, uram, ez az a jelentés, amit legépeltem. - mondta csendesen Nina, s Bobra tekintett.

- Az lehet, hogy ez az a szemét, amit legépelt, de az holt biztos, hogy nem az a jelentés, amit én írtam. - tört ki Bob. - Nézze a helyesírást, a hiányzó szavakat! Az ég szerelmére, teljes mondatokat hagyott ki. Egész adatcsoportokat rakott arrébb! Még olvasni sem tud?

Nina vonásai eltorzultak, s a tenyerébe temette az arcát. A férfi kirohanása teljesen megrémítette, s Bob szavainak ütemére össze-összerándult, mintha fizikailag vernék.

- Maga, hölgyem, újra le fogja gépelni, amit sikerült helyrehoznom. Még akkor is, ha az egész hétvégéje rámegy. Választhat, vagy ezt teszi, vagy eltűnik az irodából, én pedig szerzek magamnak egy igazi titkárnőt.

- Igen, értem. Meg fogom csinálni. Bármit megteszek, amit csak akar, Mr. Bonner. Kérem, ne haragudjon rám - szipogott Nina, miközben a szemét törölgette és egyik kezét Bob felé nyújtotta.

- Az biztos, hogy meg is fog tenni mindent. El kellene nadrágolnom, amíg csak úgy ki nem pirosítom a fenekét, hogy rá sem tud ülni! Pár perc múlva itt lesz a lista azokról az aktákról, amelyekre szükségem van. Aztán értük megy, behozza őket nekem ide, és nem tűnik el valahol fél úton a forgalmi dugóban - morogta Bob. - Közben hívja fel Angelót, Felicát és Wongot, és mondja meg nekik, hogy húsz perc múlva itt akarom látni őket.

Később, mikor Bob a jelentés vázlatát írta újra, folyton azon járt az esze, amit Ninának mondott. Tényleg azt mondta volna, hogy el kellene fenekelnie őt? Pedig időben figyelmeztette magát, hogy vigyázzon, mert ma elszabadulhatnak az indulatai. Hát most megtörtént. Ha a lány hallotta a szavait, márpedig ki van zárva, hogy ne hallotta volna, akkor Bob most elég ronda testi sértési perre számíthat, vagy legalábbis egy szexuális megfélemlítési beadványra. Módot kell találnia arra, hogy enyhítse a helyzetet Ninával. Lehet, hogy a lány megérti majd, miért viselkedett így, ha elmagyarázza neki a helyzet súlyát.


* * * * *


Nina elnézést kért, s elment az elülső kabinba, melyről Bob korábban azt mondta, a lány szálláshelye lesz. Néhány percig ott maradt, majd visszatért, s megállt Bob széke mellett.

- Kérdezhetek valamit?

- Huh, mi az, Nina? - kérdezte Bob, s felnézett a lányra. Észrevette, hogy Nina a kezében szorongatja maga előtt a kezeslábast.

Nina a fedélzet deszkáit bámulta a lábainál, arca elpirult.

- Azt mondta, úgy el fog náspángolni, hogy nem tudok majd a fenekemre ülni, s csak azt szeretném tudni, mikorra tervezi majd a verést?

Bob rámeredt az előtte álló lányra, fel sem tudta fogni, amit hallott.

- Mi? - mondta értetlenül.

- Tudja, ez volt az egyik feltétele annak, hogy a titkárnője maradhassak, s nem tudom, mikor akar megbüntetni. - mondta csendesen, szemében könnyek csillogtak.

- Ó, Nina, sajnálom, hogy ilyet mondtam. Nem gondoltam én azt olyan komolyan, ahogy hangzott. Én nem tennék... képtelen lennék... - hebegte Bob.

- Ó, nem, kérem, Mr. Bonner. Tudom, hogy rászolgáltam - mondta Nina szipogva. - és ez volt az egyik feltétele annak, hogy továbbra is megtarthassam az állásomat, s én értem is, hogy miért, s önnél szeretnék dolgozni.

Ahogy befejezte a mondatot, Nina az asztalhoz lépett, Bob elé. Elengedte a kezeslábast, s az a földre esett. Combját az asztal széléhez nyomta, s felemelte magán az inget, épp a melle aljáig. Ráfeküdt az asztalra, alsó karjára fektetve fejét.

Bob döbbenten ült, s a lányra bámult.

- Nina... mi az ördög folyik itt? - mondta levegőért kapva.

- Verjen meg alaposan és gyorsan, úgy, ahogy a nagybátyám szokta. Akkor tudom, hogy a fájdalommal elmúlik majd a vétkem is - mondta a lány halkan szipogva.

Abból, ahogyan beszélt, Bob biztosan érezte, hogy valaha sokszor mondhatták ezt Ninának. Most mi az ördögöt csináljon?

- Nem, Nina. Nem fogom elnáspángolni. Nem... Szó sem lehet róla! - sikerült végül összeszednie magát.


Bob megfordult, és körbejárt a szinte csupasz lány körül, aki az asztalon hasalt előtte.

- Kérem, meg kell tennie. Azt mondta, rászolgáltam, s meg kell tennie, hogy megmaradjon az állásom önnél. Kérem, kérem, Mr. Bonner, könyörgök!

- Nem, nem lenne helyes, Nina. Ez... ez egyszerűen nem való... - Maga a gondolat, hogy ez a fiatal lány levetkőzik előtte, s aztán felajánlja magát neki... hogy verje meg... a fenekét!

Tudatában volt az ágyékában feszülő, kényelmetlen érzésnek. A látvány és a lány közelsége megtette a hatását.

Nézte az asztalon fekvő, szipogó kis alakot, a lány bőre aranyszínben csillogott a kerozén lámpák fényében, s miközben arra gondolt, hogy sajnálnia kellene őt, s átéreznie a helyzetét, egyre erősödő késztetést érzett, hogy kinyújtsa a kezét, s megüsse a lány hátsó felét... majd megsimogassa... és ha ő is akarja...

Istenem, gyönyörű ez a lány! - gondolta, amint elnézte a tehetetlenül és kiszolgáltatottan fekvő alakot. Fehér, sima bőrét, izmos fenek gömbölyűségét, mely combjai kecses oszlopaiban folytatódott.

A férfi jobb keze szinte magától mozdult meg, s pihent meg Nina derekán, valamivel a lány bal csípője fölött. Ujjai érezték a hús simaságát, s a telt csípő kezdetét. Tenyerével érzékelte a lány melegét. Hüvelykujját lassan mozgatva a lány puha fenekének bal oldalát simogatta, s érezte, hogy a bársonyos bőr alatt, érintésére, az izmok játékba kezdenek.

Bob keze lassan lecsúszott a lány hátsó felén, majd fel, fenekének gömbjére. Ujjai gyengéden megmasszírozták az érett testrészt, hüvelykujja a dombocskák közötti vágatba tévedt. A melegséget, a selymes simaságot, a lány formáját és vonalait tapintotta és ízlelgette, amint keze a lány testén siklott.

Nina megmozdult Bob keze alatt, s ezzel megtört a varázs. A férfi elkapta a kezét, mintha forró szénhez ért volna. Úr Isten, mit csinálok? - gondolta.

A lány felsóhajtott, és mocorgott egy kicsit, hogy testsúlyát áthelyezze.

- Meg kell büntetnie azért a sok bajért, amit okoztam. Rászolgáltam arra a beígért alapos fenekelésre.

- Nina...

- Szépen kérem, annyira szükségem van rá - jött a panaszos válasz.

Egy hosszú percre mindketten mozdulatlanná váltak. Csak a tenger hangja hallatszott a hajótest mellől, meg a vitorlázat szüntelen nyikorgása, a kronométer tiktakolása a válaszfalon, s a két ember lélegzése.

Bob az előtte lévő dús alakra bámult. Keze megint lassan a lány felé nyúlt, majd megállt a bal fenék fölött, s egy villanásnyi idő alatt felemelkedett, s éles csattanással belecsapódott a párnás puhaságba.

- Ahhhhh... - kiáltott fel a lány, s mivel az ütéstől összerándult, most újra elhelyezkedett az asztalon.

Bob elragadtatással bámult a tejfehér húsra, mely sápadt fehérségével azonnal kiadta kezének körvonalait, hogy egy pillanat múlva sötét rózsaszínűvé piruljon, amint a vér visszaáramlott az érintett területre.

Csitt-csatt, CUPP, hallatszott, amint Bob keze a lány kitárt fenekét csapkodta, s az utolsó hangot az okozta, hogy a húsos halom koronáját érte az ütés.

Bob érezte, hogy emelkedik benne a szenvedélyes tűz, miközben a lányt fenekeli. Óriásira nőtt pénisze nyomta a nadrágját, sátorszerűen kitolva az anyagot. Annyi időre, míg kényelmesebb helyzetbe rakta ezt a keménységet, abbahagyta a ténykedését, majd újból felemelte a kezét.

A gömbölyű popó belső oldala volt a sorozatos paskolás célpontja, s Nina mocorogni kezdett a kellemetlen érzéstől, amit a célba ért csapások okoztak.

Bob szünetet tartott, s elhatározta, hogy áttér a fenék másik oldalára, mely jobban kezére esett. Rátette kezét Nina fenekének jobboldali félgömbjére, s ahogy a lány mögött mozgolódott, azon kapta magát, hogy a lány nemi szervének fügéjét nézi. Keze gyorsan lejjebb csúszott, és ujjai megsimogatták az alsó ajkakat. Meglepetten érezte, hogy az ajkak nedvesek voltak, s Bob ujjai végigsiklottak rajtuk, egészen a kiálló kis gombig, mely kidugta fejét az ajkak közül. Nina levegőért kapott, mikor a férfi ujjai klitoriszához értek, s a lány hátsó fele önkéntelenül felemelkedett.

- Kérem - nyögte halkan.

Bob összeszorította a fogait, bal kezét a lány hátuljára helyezte, s jobb kezét újra felemelte.

- Maga akarta - és már kezdte is az újabb sorozatot a lány fenekének jobb oldalára.

Váltogatni kezdte az ütések közötti szünetek hosszúságát, s a művelet célpontját úgy nézte ki, hogy a domborulat legfelső pontjától a felé eső húsos terület felé haladjon. Néhány perc múlva rájött, hogy megfájdult a keze és a karja az ütésektől és a megerőltetéstől.

Mikor abbahagyta, hogy felmérje művét, látta, hogy Nina fenekének két oldala vörösen izzik, a legélénkebb színe a félgömbök koronájának volt. A lány mocorgott a fájdalmas ütésektől, de nem volt lehangolt. Ágyéka az asztal pereméhez dörgölődött, amit az is tanúsított, hogy fenekének izmai ritmikusan feszültek meg.

Bob lihegve nézte, mint aki hosszú futásból érkezett, s elfogta a vágy, szinte kéjsóváran, hogy lássa, amint Nina a fenekelés miatt úgy sír, mint egy kislány.

Tudta, hogy keze már nem engedelmeskedne, ezért valami jobb eszköz után nézett. Talált is egy háromlábnyi hosszú, félhüvelyknyi széles nejlon horgonykötelet. Tökéletes volt. Annak idején úgy választotta meg a kötél méreteit, és úgy csavarta össze a két véget, hogy a horgonyzat fékköteleként használhassa szükség esetén. Ez lesz az igazi.

Kettéhajtotta a kötelet, s a jobb keze köré csavarta, s körülbelül tizenkét hüvelyknyi kiálló hurkot hagyott. Bal kezét Nina hátára helyezte, hogy megtartsa a lányt, s nyújtott karral lecsapott az elé tárulkozó fenékre.

A hatás nem váratott magára, olyan volt, mintha áramütés érte volna a lányt. Nina boltívszerűen felemelkedett az asztaltól, levegő után kapott, lábai felcsapódtak, úgy, hogy teste hosszú másodpercekig az asztal szélén lebegett, míg a korbácsütés perzselő tüze át nem járta a testét.

- Aaaaaaaaaa... - hallatszott a sikoly, melyet a fájdalom szakított fel a lány torkából.

Karjai hátracsapódtak, kezei a megbüntetett húst keresték, hogy megvédhessék a további ütésektől, de sohasem érték el egészen. Nyilvánvalóan a gyerekkori neveltetése gátolta meg, hogy azt tegye, amit a vak ösztön követelt.

Nina feje visszahanyatlott az asztal tetejére, kezei a feje felett megkeresték, és megmarkolták az asztal szélét, térde körül a bőr fehér volt a ránehezedő nyomástól. Lába visszazuhant a fedélzet deszkáira, lábfeje, mely bokájánál a kezeslábasba gabalyodott, támaszt keresve küszködött. Combjai hullámzottak, ahogy az egyik lábáról a másikra nehezedett, hogy megpróbálja csillapítani az égő fájdalmat.

Bob nagyon meg volt elégedve az ütés hatásával, s újból rácsapott a lány gömbölyű fenekére, hasonló eredménnyel.

- Ennnnyyy... - nyögött fel Nina.

Bob egy kicsit balra húzódott, s rézsútosan sok kis ütést záporoztatott Nina popsijának alsó és combja felső részére.

- Óóó... Kérem, ne... ott ne... kérem - zihált Nina, fenekét dobálva. Bob ügyet sem vetett a könyörgésre, s áttért a lány felkínálkozó hátsó felének másik oldalára, s visszakézből korbácsolni kezdte az előbbiekhez hasonló és az azokat keresztező átlós csapásokkal.

- Ujjujj - sikította megint az elgyötört lány, teste ívben megfeszült a fájdalomtól, s szinte hisztérikus zokogásban és sírásban tört ki. - Au... au... au... aa... aaa... au... - szipogta, levegő után kapkodva, szeméből patakzottak a könnyek. Erőtlenül feküdt az asztalon, arcát karjaiba temette, úgy szipogott.

Bob megdermedt a lány sikításától, kezéből lógott a zsinór, s elragadtatott rémülettel figyelte a síró lányt és a bántalmazás nyomait. Nina fenekét skarlátvörös csíkok barázdálták ott, ahol a nejlonkötél a lány húsába mart.

Bob gondolkodás nélkül eldobta a fékkötelet, s vállánál fogva felemelte a szipogó teremtést, átölelte, magához szorította. Nina karjai önkéntelenül Bob nyakára fonódtak, s ahogy a férfihoz simult, lábát és combját fájdalmában a másikéhoz dörgölte. Ziháló szipogása sírásba fordult, ahogy megszabadult a gyötrelemtől és a fájdalomtól. Miközben zokogott, felső teste a férfiéhoz ért.

Bob magához ölelte, bal keze lesiklott a lány hátán, a megsimogatta a popsiján a felsértett húst. Keze végigsiklott rajta, tenyerébe fogta, s közelebb nyomta magához a lányt.

Nina első reakciója az volt, hogy elhúzódott a kéztől, melynek érintése fájdalommal járt, s ahogy teste Bobéhoz közeledett, újból a kéz felé mozdult, mintha menekülne az érintések elől.

Bob ráébredt, hogy szorongó érzés fogja el, amikor a lány az ágyékához simul. Ráadásul már szinte elviselhetetlenné vált testében a nyomás, melyet a fiatal lány elfenekelésének élménye váltott ki belőle. Mikor a férfi megpróbálta elmozdítani alsótestét a lányétól, Nina ágyékával újból hozzásimult, mintha nem engedné, hogy kiszakítsák abból a biztonságból, melyet Bob közelsége jelentett számára.

Amint a lány abbahagyta a sírást, és testében feloldódott a feszültség, Bob finoman megfordította, és gyengéden a székre eresztette.

A lány megfeszítette a testét, és visszatartotta a lélegzetét, amint az ülés anyaga a bőréhez ért, majd lassan teljes súlyával ráereszkedett. Bob lágyan kezébe fogta a lány arcát, s Nina odafordította a fejét, megfogta a férfi kezét, nehogy Bob elvegye az arcáról.

- Nina... Nina, én... úgy... s... - kezdte Bob.

Nina megint elfordította az arcát a férfi kezében, és csókolgatni kezdte az ujjait és a tenyerét.

- Köszönöm, hogy megbüntetett, hogy megbocsát a hibákért - mondta lágyan, szinte szeretettel a férfinak, s közben tovább csókolgatta a tenyerét, s arcát a férfi tenyeréhez dörgölte.

Mikor Nina kinyitotta a szemét, azon kapta magát, hogy a férfi nadrágjának jól látható dudorodását bámulja.

- Ó, Mr. Bonner... bocsásson meg. Csak magamra gondoltam. Engedje, hogy... - mondta, s közben elengedte Bob kezét, és a férfi nadrágjának zipzárja felé nyúlt. Lassan lehúzta a zipzárt, s másik kezével megragadta a lüktető férfiasságot, gyengéden kiszabadította a ruha alól, és előhúzta.

- Megengedi? - kérdezte Nina, a lüktető, csillogó férfiasságra meredve.

Bob tehetetlenül és megbabonázva nézte, ahogy Nina előrehajol, és ajkaival és nyelvével csókolgatni és mosdatni kezdte a péniszét. Teljes hosszában végigcsókolta, majd nyelvével körbeszaladt a merev testrészen, végül kinyitotta a száját, s olyan mélyen az ajkai közé vette, amennyire csak tudta.

Bob önkéntelenül megrázkódott a heves érzés hatására, melyet a lány nyelvének érintése keltett benne. Kéjes nyögés tört fel belőle. Egyik kezét a lány tarkójára helyezte, s finoman ki-be mozgott Nina szájában.

Érezte, hogyan mozgatja a lány a nyelvét a testén, hogyan nyalja és simogatja, hogyan öleli és dédelgeti a húsát, mikor szájával szívja... és érezte, hogy kitörni készül belőle a spermium, a megkönnyebbülést hozó robbanással.

- Nina... Nina, jobb lenne, ha... jobb lenne, ha már abbahagyná. Mindjárt... mindjárt... jön... engedjen...

Miközben Bob beszélt, Nina levette kezét a férfi nadrágja elejéről, és a lábaira fonta a karjait, hogy az ágaskodó dákóhoz szoríthassa magát. Bob csípője mozgatásával megpróbálta kihúzni magát a lány szájából, de Nina rátapadt, ajkai és nyelve szüntelenül dolgoztak.

- Ó, Istenem... jön... aaaa... - kiáltott fel Bob, s teste vad lökéseket diktált a lány meleg szájába, közben a lány hajába markolt, és magához szorította őt.

Amint ondója a lányba lövellt, érezte a magömlés szinte fájdalmas összerándulásait, egyszer... kétszer... újra meg újra, lábai remegtek a megerőltetéstől és a megkönnyebbülés tomboló mámorától, szaggatottan és zihálva lélegzett, fejét hátravetette, s szája hátrahúzódott a gyönyör grimaszával.

2010. október 24.

Vallomás


De most már tudom te jelented nekem az életet
Hisz levegő nélkül vajon tud valaki élni
Mert én nem tudnék

(Váradi Roma Café)

2010. szeptember 28.

Napi dolgok


Sajnos még elég kevés időm van, a munkahely az első.... Remélem most pénteken már tényleg megtörténik az átállás, és azt követően talán egy kicsivel több időm marad a fenekelésre is:)

Ebben a témában (spanking) nem is olyan egyszerű dolog blogolni. Egyrészt nem nagyon lehet kitenni a kedvenc képeket, filmeket a blogra, mivel ott van a copyright dolog.... Másrészt a saját élmények esetében is oda kell figyelni, hogy mit is oszt meg az ember a nyilvánossággal. A fenekelés társas-játék (jobb esetben:))) ), és ha én szívesen el is dicsekednék egy-egy porolásommal, az adott kislány nem biztos, hogy szívesen olvasna itt róla....

Persze a dolog megoldható úgy, hogy a kislány kap egy "álnevet" tőlem:), más lesz a helyszín, vagy minden olyan dolog, ami alapján bárki felismerhető lehetne. Ezt eddig is alkalmaztam, néha túlzottan is:) Az egyik kislány egyből két álnevet is kapott tőlem: Bogi és Dorka. Sajnos öregszem, és elfelejtettem, hogy már Boginak neveztem el, így később Dorka is lett....:)

A történeteimben keveredni fog a valóság a fantáziával. Ha bárki magára ismerne, az tényleg csak a véletlen műve lesz, és nem biztos, hogy valóban ő lesz a főszereplő:)

Még egy dolog mára: aki szeretne letölteni fenekelős filmeket, ingyen, az írjon nekem, és elmesélem, én hogyan csinálom:) Ez is olyan dolog, amit először ide akartam kiírni, de később eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy jó ötlet.... De levélben szívesen segítek:)

2010. szeptember 15.

Könyvek


Én szeretem, amikor irodalmi művekben, romantikus regényekben történik fenekelés. A blogon sok ilyen részletet találtok. Az utóbbi időben sikerült egy csomó könyvet megszereznem elektronikus formában, így ha valakit érdekel a teljes könyv, akkor írjon, és elküldöm neki - persze csak akkor, ha nekem is megvan:))

A címemet ismeritek: vince18hu@yahoo.com

Amúgy egyszer kölcsönadtam egy csomó hasonló nyomtatott könyvet egy kislánynak (őt Bogi vagy Dorka néven ismerhetitek a blogon), aki azóta is olvassa a könyveket:) Jó párszor már elfenekeltem érte (igaz?), de úgy látszik, nem voltam elég hatékony:))) Szerencsére ezeket a könyveket is sikerült pótolnom digitalizált formában, így már nála is maradhatnak:)

2010. szeptember 13.

Heather Graham: A holnap dicsősége


Kendall behunyta a szemét egy szédítő pillanatra.

– Ne légy ostoba! – intette a férfi maróan gúnyos hangon, halálos csendesen. – Nincs hova menned.

Kendall kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi arca megfeszül. Megfordult, hogy a mangrovefa mögé pillantson. A folyó majdnem eltűnt. Semmi más nem látszott előtte, csak a derékmagas fű.

– Maradj, ahol vagy! – a férfi hangjában lágy fenyegetés bujkált. – Érted megyek.

Kendall hallotta, hogy tesz egy lépést; úgy tűnt, a sár nyög egyet, amikor elszakad a férfi csizmájától. Kendall vadul nézte, ahogy közeledik, aztán felzokogott, és inkább a mögötte sorakozó éles fűszálak veszélyét választotta, mint azokat a halálosan szürke szemeket.

De alig tett egy lépést, máris rémülten fedezte fel, hogy nem tud tovább menni. A sár nem eresztette. Őrülten, reménytelenül küzdött, hogy kiszabadítsa a lábfejét és lábszárát, de csak még mélyebbre süllyedt. Úgy tűnt, mintha a föld valóban át akarná ölelni. Szorosan tartotta, egyre mélyebbre húzta. Hiába harcolt, egyre biztosabban süllyedt. Megragadott egy közeli fűcsomót, de csak azt érte el, hogy jól elvágta a kezét. A szívóhatás még jobban megnövekedett, s páni rémületében úgy érezte, hogy láthatatlan kezek húzzák le a föld mélyébe. A fekete, nedves sár már a derekáig ért, és minden mozdulatától csak magasabbra emelkedett… még magasabbra…

– Mondtam, hogy ne csinálj őrültséget! – A lágy hang a mangrovefa felől érkezett.

Brent megtámasztotta egyik csizmás lábát egy gyökéren, és könnyedén rákönyökölt egy vastag ágra. A derű szikrája villant fel szürke szemében, és fogai fehéren ragyogtak napbarnított arcában, amint elragadó mosolyt küldött a lány felé. De a feszültség még mindig ott vibrált körülötte; a lány érezte a veszélyes indulat lobbanásait, amelyek úgy áradtak belőle, mint a száraz villám nehéz, fenyegető hullámai, és átlépték a köztük levő távolságot.

Néhány iszonyú pillanatig Kendall biztosra vette, hogy a férfi hátra akar dőlni azzal a kegyetlenül elégedett mosollyal az ajka körül, és végignézi, ahogy ő folyamatosan lesüllyed, míg a sár teljesen el nem nyeli, megfojtja, s tüdejét száraz taplóvá sajtolja.

– Tudja, hölgyem – elnézést –, Mrs. Moore, igazán rémes látványt nyújt. Kíváncsi vagyok, vajon akkor is ilyen könnyen bedőlök, ha önt inkább sárba burkolva látom, mint abban a csodálatos, ezüstszínű estélyi ruhában. Igen, jól emlékszem. Túl jól… Persze azt sem felejtettem el, amikor lehúztam magáról. Maga volt a tökéletes csábítás! És milyen furfangos csapdát állított. Bár ami azt illeti, egy kissé veszélyeset. A férje helyében én nem hagytam volna idáig fajulni a dolgokat – még akkor sem, ha azt remélem, hogy személyesen McClellan tábornoktól szabadíthatom meg a Konföderációt!

Kendall megrémült a férfi keserűségétől, és attól a szilárd meggyőződésétől, hogy aljas cselszövés áldozata lett. Egy pillanatra még azt is elfeledte, hogy a sár mind magasabbra emelkedik körülötte. Nem, nem is a sár emelkedett, ő süllyedt lefelé, a halál torkába. A férfi még mindig azt hitte, Kendall azzal a céllal csábította el, hogy orgyilkosok kezére adja…

Hagyni fogja, hogy meghaljon. Még csak a kisujját sem kell megmozdítania. Békés élvezettel szemlélheti, ahogy a természet bevégzi azt, amit ő a legméltányosabb igazságtételnek tart.

Hirtelen fehéren izzó dühhullám árasztotta el a lányt. Hogy lehet Brent ennyire gőgös és biztos a saját igazában? Ha most így viselkedik, akkor nyilván azon a régvolt éjjelen is csak egy öntelt gazember lehetett.

– Maga egy felfuvalkodott hólyag, McClain kapitány! – robbant ki, aztán rémülten abbahagyta. Ebben a pillanatban a férfi az egyetlen esélye a menekülésre. Gyorsan meglágyította a hangját, felfigyelve a férfi szarkasztikus szemöldökfelvonására, amint hangja egy jól nevelt charlestoni lány stílusává szelídült.

– Én nem szedtem rá magát, kapitány. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy elmenekülhessek…

– A saját férjétől? – hangzott a megvető kérdés.

Kendall vett egy mély lélegzetet, és megpróbált nem reszketni. A sár már a melléig ért, és a legapróbb mozgástól is mintha még gyorsabban emelkedett volna a szintje.

– McClain kapitány – könyörgött a leglágyabb hangján. – Megesküszöm magának, hogy ártatlan vagyok. Én…

– Kíméljen meg ettől, hölgyem! – nyújtotta el a szavakat a parancsnok, gúnyos lovagiassága mögött kemény, acélos mellékzöngével. – Nézze, drága, feltételezem, hogy bármelyik nő, akinek egy hangyányi kis esze van, megesküszik az ártatlanságára, ha éppen nyakig merül a mocsár sarába. És, Mrs. Moore, én igazán soha nem tartottam magát bolondnak!

– Nos, ugyanilyen okból jenkinek sem nagyon tarthat! – tört ki Kendall.

– Szó sincs róla, Mrs. Moore. Túlságosan is jól ért a déli nők praktikáihoz, hogy ilyen tévedésbe eshessek. Mindazonáltal maga feleségül ment az egyik legmegszállottabb jenki őrnagyhoz…

Hangja elhalkult, ahogy ledobta a kabátját, és felgyűrte az ingujját. Kendall visszatartotta a lélegzetét, amint a férfi leguggolt, és megtámasztotta magát a sarkán. A lány izgatottan leste, hogy vajon ki akarja húzni, vagy lenyomni a fejét a sár alá.

– Mit fog tenni? – suttogta elvékonyult hangon.

A férfi rámosolygott, de Kendallnek nem tetszett a férfi arcának feszült grimasza, és a fény, ami keskenyre szűkült szemében lobogott.

– Vajon engedjem elsüllyedni magát? – kérdezte lágyan. – Az élete árán sem, Mrs. Moore. Van egy adósságom, amit rendeznünk kell. Nem fogom engedni egy homoklyuknak, hogy elvegye tőlem az édes bosszú lehetőségét!

Hirtelen végignyúlt a gyökerek felett, s csizmájának orrát belevéste a talajba. Kinyújtotta a két karját a lány felé, széles, erős kezei satut alkottak a lány karjai felett. Kendall ösztönösen átfogta a karját, hálásan a kegyelemért, mégis reszketve, ahogy megérintette a férfit. Érezte bicepszének megfeszülését és kidomborodását, a benne lüktető rémisztő, forró energiát. Belenézett a szemébe, közelről, nagyon közelről, és beharapta a száját, hogy ne sikoltson fel. A férfi olyan higgadtan, önuralommal viselkedett, és mégis olyan kegyetlenséget árasztott, hogy épp ez az önfegyelem késztette Kendallt újbóli remegésre.

– Kapaszkodj! – parancsolta feszülten a férfi.

Kendall kapaszkodott. A férfi ujjai olyan erővel mélyedtek a lány gyenge karjába, hogy pokoli fájdalmat okoztak, de a sár mégis ellenállt az erőnek. A férfi arca tovább feszült az erőlködéstől; foga összecsikordult, majd újból rászólt:

– Kapaszkodj!

Kendall hátravetette a fejét, és felsikoltott a fájdalomtól, mivel a láp nem akarta elengedni biztosnak vélt zsákmányát. A lány már alig tudta elviselni a testével folyó kötélhúzást. Már azon volt, hogy könyörögni kezd, hagyják meghalni, amikor hirtelen – olyan hirtelen, hogy úgy érezte, mintha üldözője karjaiba repülne –, a mocsár engedett a húzásnak, és kilökte a lányt a földből. Együtt gurultak át a mangrovefa gyökerei felett, egészen a metsző levelű fűmezőre.

Perceken keresztül mindketten csak zihálva feküdtek az égető nap alatt. Kendall behunyta a szemét, és ügyet sem vetett a beszerzett horzsolásokra és karcolásokra, akkora hálát érzett, hogy megszabadult a kapaszkodó, fojtogató fekete iszapból.

De mindenhol beborította az iszap. Teljesen körbevette lemeztelenített lábfejétől kezdve egészen a mellkasáig. Fekete sárpettyek piszkították be az arcát, és tapadtak a hajába; még a szempillájába is beleragadtak.

Aztán feladta az állapota feletti töprengést, és felemelkedett. Ekkor meghallotta, hogy Brent megmozdul, és villámgyors, macskaszerű ugrással lábra vetődik. Két lépéssel megközelítette, mire Kendall kimerülten megpróbált arrébb csúszni a fenekén, de ez teljesen hiábavaló kísérletnek bizonyult. A férfi, nem törődve a lányt borító sárral, lehajolt, megragadta a karját, egy mordulás kíséretében felrántotta a földről, és durván a vállára hajította. Kemény csont és izom ütődött Kendall hasának, mire ő rémült tiltakozással, méltatlankodva kapkodott levegő után, s mérgesen püfölte a férfi hátát összeszorított öklével.

– Engedjen el! Engedjen élni! – nyöszörgött. – Ez emberrablás. Vannak még törvények!

A férfi egy pillanatra megtorpant, s nyitott tenyérrel fájdalmasat csapott a lány fenekére.

– Mrs. Moore, nincs olyan törvény a világon, ami most megmenthetné magát. Őszintén azt javaslom, hogy szorítsa össze azt az édes kis déli szájacskáját, bár esetleg halkan imádkozhat, ha akar.

Újból megindult, olyan gyors és céltudatos léptekkel, hogy a lány lelógó feje kíméletlenül nekiütődött a férfi hátának. Kendall erőt vett magán, összeszorította a fogát, és szorosra zárta a szemét, nehogy megalázó könnyzáporban törjön ki.

– Én nem ezt érdemlem! – sziszegte dacosan.

– Ezt? Kedves, még felét sem kapta annak, amit érdemel!

– Maga egy érzéketlen fatuskó! – siránkozott Kendall, mert ereje visszatért a férfi hangjának fenyegető élétől. 

Viharosan, tombolva küzdött ellene, tekeregve, rugdosva, püfölve, karmolászva. A férfi hirtelen mindkét kezével átnyalábolta a derekát, és letette a földre. Kendall vadul meredt rá, aztán rájött, hogy elérték a tisztást. Egész közönség várt rájuk. Mint egy színpadi attrakciót, szeminolok lestek őket tátott szájjal – és a déliek.

Kendall tudta, hogy az indiánoktól nem számíthat segítségre. De vajon Brent McClain déli tengerészei segítenének? Bizonyosan nem engednék még a szentként tisztelt kapitányuknak sem, hogy megtámadjon egy fiatal, fehér, jó családból származó nőt. Körbefordult, fehér arcok után kutatva.

– Segítsenek! – kiáltotta. – Jóságos isten, segítsenek! Ez az ember megőrült!

A hangja elhalkult, amint rájött, hogy szoborszerű arcokba és rezzenéstelen szemekbe tekint. Hát persze! – gondolta erőtlenül. Ezek az emberek McClainnel voltak tavaly decemberben Charlestonban. Néhányukat a hajón támadták meg, és ott hagyták őket leütve.

McClain nagy tenyere ráborult a lány vállára. Már megint sarokba szorították, és ő mint egy dühöngő, bezárt állat, kitört, vadul használva a körmét, ahogy nekiugrott. Sikerült végigmarnia a férfi arcát, olyan kíméletlenül, hogy vércsíkot húzott a barnára sült arcon a szemétől az álláig.

– A fene vigyen el, te kis boszorkány! – átkozódott a kapitány, állkapcsa összeszorult a heves indulattól, és szeme résnyire szűkült.

Kendall megtorpant a férfi harsány hangja hallatán, és úgy vélte, hogy most be kell érnie a hősiességnek egy okosabb formájával, a visszavonulással. Megfordult, hogy elmeneküljön, de csak egy sikolyra tellett tőle, mert a férfi ujjai belekapaszkodtak a hajába, és visszarántották. Nem volt tudatában annak, aminek Brent McClain igen, hogy egy férfinak tudnia kell gyorsan és ügyesen kezelni egy ilyen szituációt, vagy a szeminol harcosokkal kerül szembe. A lány csak azt tudta, hogy veszélyes helyzetbe került, és annyira megrémült, hogy akár a folyóhomokba is szívesen visszament volna.

A férfi fél térdre ereszkedett, és a lány felsikoltott, ahogy még egyszer megrántotta a haját, és magához húzta a földre. Kendall vadul hadonászott a karjával, de nem sokra ment vele. A férfi elengedte a haját, és csendes vigyorral elkapta a csuklóit; aztán, mielőtt Kendall még felfogta volna, mi is történt, máris a térdén hevert. Harcolt, de küzdelme hasztalannak bizonyult a férfi erős szorításával szemben. McClain felrántotta a lány szoknyáját, hogy semmit sem látott tőle. Aztán megalázottságában és puszta fájdalmában felsikoltott, ahogy a férfi tenyere lecsapott rá; ütései keményen, határozottan és fájdalmasan csattantak, és csak alsóneműjének vékony anyaga védte meztelen, gömbölyű testét…

Mennyi ideig tartott? Kilenc erőteljes csapás? Vagy tíz? Kendall már ötnél abbahagyta a számolást, annyira meggyötörtnek és megalázottnak érezte magát. De ez még nem volt elég. Éppen olyan finoman és gyorsan, mint ahogy elkezdte, abba is hagyta, és olyan hirtelen emelkedett fel, hogy a lány teljes hosszában végignyúlt a földön, saját ruhájába csavarodva, haja ragacsosan és sárral bemázolva csüngött az arca körül. Nem láthatta a kapitány gyűlöletes arcát, aki pogány uralkodóként tornyosult fölötte; csak öntelt hangját hallotta, amint az néhány szeminol asszonyt szólít. Angolul beszélt, de nyilván értették, mert Kendall felé siettek.

– Mossátok meg, jó? Nagyon koszos.

Kendall látta, amint csizmás lábai elegánsan megpördülnek, és ellépkednek. Aztán behunyta a szemét, amint az indián asszonyok letérdeltek mellé, felajánlva segítségüket.

Nem volt menekvés.

* * * * * * 

Soha nem fenekelték el még életében, és bár elviselt már rosszabb bánásmódot is, az, hogy egy férfi a térdére fektette, mint egy gyereket, megalázóbbnak tűnt, mintha dühből verte volna meg. Soha nem tapasztalt még semmi ilyesmit, mint ezt a fortyogó haragot a férfi iránt, aki így megszégyenítette. Mást se akart, csak kikaparni a szemét. De csapdába esett, tudta jól. Nem tudott elmenekülni, nem tudott hova menni. Mást nem tehetett, csak lépkedett és szorongott, egyre nagyobb fokú izgalomba lovalta magát, míg a férfit várta, aki úgy hitte, hogy ő készítette elő a terepet a meggyilkolására.

2010. július 1.

BDSM: a szexuális használtatás?

Egy érdekes cikket találtam a neten. Nem a fenekelésről szól, hanem a BDSM-ről, de azért érinti a mi témánkat is....

Talán jó lesz vitaindítónak:)

 * * * * * *

Élvezet vagy erőszak? Vagy a kettő csak tovább fokozza egymást? Mi is a BDSM valójában?
Legalább annyira megosztja és borzolja a kedélyeket, mint a szvingerezés. Hívei vallják, hogy a BDSM kiegészíti az általánosan elfogadott szexuális szokásokat, és igenis összeegyeztethető a szerelemmel. Sőt! az ilyen párkapcsolat még sokkal hevesebb és szenvedélyesebb is lehet, mint a „normális”, megszokott.

Fantáziálni mindenki szeret – sok nő álmodozott már olyan mesebeli hercegről, aki észvesztően férfias, erős és kicsit „erőszakos” – elveszi azt, ami neki kell: kiszemelt nője először ellenkezik, majd ahogy elmélyül a kapcsolatuk, szép lassan behódol urának. Valahogy így kell elképzelni a BDSM-ben az úr és alattvalója közötti szerepet, de ez még csak a kezdet.


A BDSM?
Olyan szexet jelent, melybe a felek bevonják a dominanciát és az alárendeltséget. Lehet szó megkötözésről, fenyítésről (bondage & discipline = BD) dominanciáról és behódolásról, illetve szadizmusról és mazochizmusról (S & M) = SM
 
Természetesen rengeteg módozat létezik – szembekötözősdi, csiklandozás, korbácsolás, elfenekelés, stb.) Mindenki saját maga beszéli meg a partnerével, hogy mit szeretne, és meddig menne el.

De marad-e még hely az izgalomnak, ha kívül-belül ismered partnered és a határokat? A BDSM-esek szerint, igen. A nyitottság és az őszinteség megnyitja az utat a vágyak kiélése előtt – ez önmagában növeli a meghittséget, a szenvedélyt és a gyönyört.


A szép kötözés művészet

A szép kötözés esztétikai élmény, valódi testművészet – vallja a huszonkét éves Jonathan. – Kiskamaszként szerettem az emberrablós, megkötözős filmeket – emlékszik. – Akkoriban lett internetünk, belevetettem magam a témába: megismerkedtem a különböző technikákkal. Majd tizenhat esztendősen összejöttem egy nálam idősebb nővel. Kapcsolatunk abban a tudatban indult, hogy ő a domináns, én vagyok az alávetett.

A kötözések alapjait tőle tanultam meg. Később kialakult a saját stílusom: a tradicionális japán shibari lett a kedvencem. Magas szintre fejlesztettem. Túl azon, hogy a megkötözött személyben fokozódik a kiszolgáltatottság érzése, a látvány sem elhanyagolható. Amikor az említett kapcsolatomba belebonyolódtam, felhoztam a többes játékokat. De partnerem a nyitott kapcsolat híve volt, és amikor később, egy közös játék alkalmával megkért: büntessek meg valakit, teljesen extázisba jöttem. Ez volt a fordulópont az életemben. Alárendeltből domináns szadistává váltam, bár ha megfelelő partnert találok, a másik oldalt sem utasítom el.


Pórázon tartva

– Jönnek a cowboyok vagy a vad indiánok és megkötöznek. Egy klassz férfi valamilyen módon hatalmába kerít, birtokba vesz, ilyeneket fantáziáltam bakfisként – kezdi a harmincöt éves Nelli. – Az első szerelmem több mint húsz évvel volt idősebb nálam. Én szőke copfos, törékeny kislány voltam, ő robusztus, kemény férfi. A fájdalmas együttlétek arra szocializáltak, hogy nem is az erőszak, hanem a szenvedély a lényeg. Próbáltam másképp élni, hagyományos kapcsolatban azonban nem találtam örömet. Erőtlen volt. Férjhez mentem, de férjemet úgy nevelték, hogy nem bántjuk a nőket. Szerettük egymást, de nem tudtunk dűlőre jutni. Hiányzott a szenvedély. Internetes oldalakon próbáltam domináns, szadista partnert találni.

Egy igazi szadista nem erőszakos. Csak az pálcázhat meg, aki máskor tisztelettel kezet csókol. Ez az együttlét sava-borsa. A fájdalomtól megtáltosodom, intenzívebb, erőteljesebb vagyok. Most épp nincs partnerem, magasak az igényeim. Az én gondjaim sem különböznek egy átlagos, harmincas évei közepén járó, értelmiségi nő gondjaitól.

2010. május 26.

Főzőcske, de okosan

Az ötlet persze – mint általában – remekül hangzott, csak a kivitelezés futott vakvágányra szörnyen. Tény, hogy van még mit csiszolni a konyhajártasságomon, de a tiramisut végtelenül egyszerű összerakni, volt már úgy, hogy még nekem is sikerült. Hát ez nem az az alkalom volt…

Mikor kitaláltam, hogy meglepem Andrást, még nem is sejtettem ezt, de aztán egymást érték a tragikus végkifejlet felé mutató ómenek. Merő nagyzásból nem vettem babapiskótát. Mit nekem előre gyártott tészta, majd én sütök jobbat! A masszát pengén összeállítottam, és dagadó kebellel csúsztattam a sütőbe, aztán nekiálltam a krémnek. Ezek az olaszok se komplettek, hogy lehet ilyesmit sajtnak nevezni?- jutott eszembe, nem először, ahogy a mutatóujjam hegyével kóstolgattam a fóliára ragadt fehér, selyemsima mascarponét. 

Aztán minden szétfutott: megfolyósodott a krém, megtört a tojáshab, összeesett és megégett a piskóta. Percek alatt dugába dőltem, berúgtam a sütőajtót, de erre meg leugrott a keverőtál a tűzhely tetejéről, és végiglocsolta halványsárga ragaccsal a járólapot.

- A jó kurva életbe, kurva sütő, kurva tepsi, a rohadt életbe, mért nem szakadsz meg te mocsodék, hogy vesztél volna meg, mikor kitaláltak, ez is kiborult, de szét is rúglak, hogy a holdig repülsz, a rohadt életbe…

Most őszintén, lehet, hogy túlreagáltam, de ki vetheti a szememre, hogy maga alá temetett az önsajnálat? Mikor a tetejébe az ujjamat is megégettem a tűzforró sütőformával, végképp eltörött a mécses. Csapkodtam, rugdostam és folyt belőlem a szó megállás nélkül. András talán percekig is ott állhatott az ajtókeretbe fagyva, mire a könnyeimen át észrevettem.

***

Itt lakom. Nem nehéz hazatalálni, csatazaj szűrődik ki az ajtó mögül. Ha Ildi nem tévét néz, akkor éppen öli valaki, nem is túl finoman. Diszkrétebben is lehet ezt csinálni, miért nekem kell mindent megmutatnom? Azért kicsit idegesebben keresgéltem a kulcslyukat, mert irtózatos döndülések rázták a lépcsőházat. Godzilla táncleckét vesz a konyhában? Szezám tárult, és én belecsöppentem egy számumként süvítő szitokáradatba; a kalapomat is lesodorta volna, ha hordok. Ildi, a csendesen mosolygó, szívélyes Ildi épp edényeket rugdalt a konyhakövön, valami sápadt kulimásszal borítva tapicskolt a fiókból kiborult evőeszközökön, és minden egyéb lehetséges módon rongálta a berendezést. Rémálom az Elm utcában… Meglepetésemben nekidőltem az ajtófélfának, és egy darabig csak szótlanul vártam, mikor vesz észre.

- Meg tudnád mondani, legalább körülbelül, hogy mi az ördögöt művelsz?

- Én csak sütit akartam neked csinálni…

- Nekem sokkal jobban tetszett a konyha süti nélkül.

- Ne csináld már te is! Itt minden összeesküdött ellenem, és még rád se számíthatok?! A rohadt életbe az összes sütivel, meg a drágalátos konyháddal is! Tudod mit?! Fújd fel a konyhádat meg a kurva süteményt is! - toporzékolt is hozzá, mint egy négyéves, ha vattacukrot akar. Nagyjából annyira is ragad, test szerte. 

Tudtam én persze, hogy infantilis a drága, de ez akkor is egy pokoli jó érv volt amellett, hogy a legkézenfekvőbb kezelés mellett döntsek.

Mert bizony ez hiszti, akkora, hogy tán még a Geiger-számláló is mutatná. Megkockáztattam, hogy hátat fordítok neki, amíg leteszem a táskát meg a kabátot a kezemből, aztán a maszatfoltokat kerülgetve becserkésztem a mosogatótálcát, ami csodamód háborítatlan maradt a földindulás során, és ráérősen patikaszer után kezdtem kutatni benne. 

Aha, itt a lapos fakanál. Nem az unalomig ismert klasszikus fajta, hanem igazi modern, formatervezett - egybeszabott spatulaszerű jószág, a vége felé szélesedő, finoman hajlított célszerszám. Még a görbülete is olyan, mintha direkt hisztiző lányok fenekéhez találták volna ki. Ildi elkerekedett szemekkel figyelte a kezem, és fürgén a kamraajtóhoz hátrált, mikor meglátta, mit találtam. Mindkét kezét a hátuljára szorította, és úgy tapadt a nyomorú nyílászáróhoz, mintha össze lennének nőve.

- Nem verhetsz meg, amikor éppen egy világ dőlt össze bennem! Egyszerűen nem tehetsz ilyet!

- Meglátjuk. Gyere csak ide!

Szaporán rázta a fejét, a száját összeharapta, a világért se vette volna el a kezeit, egy pillanatra sem, a stratégiailag leginkább védelemre szoruló területről. Felé nyúltam, erre még inkább hátradőlt, kifeszült, hogy ellentartson, ha megpróbálnám elhúzni. Így hát nem is a vállát kaptam el, inkább a fülét. Nem vagyok én barlanglakó, nem csavartam meg, nem szaggattam le, épp csak annyira szorítottam, hogy ne akarja rángatni a fejét. 

Menten megragadta a karomat, nyilván neki is kellett még az a fül, úgy tűnt pillanatnyilag jobban félti, mint a fenekét. Meggyőzőnek szánt hangon kezdte ecsetelni, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül a házias serénykedés során, csakis az én kedvemért, miközben óvatosan masíroztunk kifelé a romokon keresztül. 

Nem mentünk messzire, legfeljebb öt-hat méternyit. Ildit még vitte volna a lendület, a magyarázkodásra koncentrált, meg is lepte, mikor sorompóként az útjába került a jobb lábam. Félig fölléptem az előszobában körbefutó harminc centis szegélyre, de a markomba kaparintott fület tovább vezettem – a többi úgyis engedelmesen jött utána. 

Nagyon helyes! Figyeltem mikor billen meg – amint a csuklómról támasztékot keresve átfogott a bokámra, én is elvettem a kezem, és ahogy egy szusszanással elterült a combomon, ballal átkaroltam a hátát, szorosan a hóna alatt. Két lábbal állt a földön, ha nem is a szó átvitt értelmében, de legalább azt sikerrel megakadályoztam, hogy lekuporodva elrejthesse az ülepét a kitüntetett figyelem elől. A másik kezemmel macsósan a farzsebembe tűztem a fakanalat, amíg kisebb igazítást hajtottam végre a ruházatán. Hála az égnek, a tébolygáshoz játszóruhát vett: a körgumis pamutnadrág a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította, amikor a bugyival együtt lehámoztam a kiszemelt célterületről – a gazdájától meg éppenséggel nemigen futotta többre a verbális agressziónál. 

A fújtatásból ítélve Ildi ugyan hamar taktikát váltott, szívesen felegyenesedett volna, de momentán nem volt abban a helyzetben. Eszemben sem volt ismét szabadjára ereszteni, ez a lakás mára már eleget látott a rapszodikus lakberendezési ötleteiből. Megmarkoltam a gyógyhatású konyhaeszközt (könnyű darab, nyugodtan odasomhat vele az ember) és nekiláttam, hogy interpretáljak egy nyugtató ritmusú dobszólót hisztéria ellen. 

A rosszindulatú süteményekről szóló monológ nyomban új elemekkel tarkult, majd végképp elenyészett. Ildi eleinte olyasformán billegett, mint a hortobágyi gémeskutak, csak sokkal hangosabban nyekergett hozzá, később, ahogy kezdett egy kis színt kapni a hátsó fele, népitánc-bemutatót improvizált. Egyelőre maradtunk a sebes csárdásnál – az ütemet én diktáltam: egyet jobbra, egyet balra, még nóta is volt hozzá. Talán a pentaton bicegett itt-ott, viszont rafinált hajlításokkal cifrázta. 

Aztán, mikor belejöttem, pergőbb latin ritmusra váltottunk. Lássuk, hogy megy a lambada! Nem lehetett okom panaszra, egy jóval filigránabb lány is megirigyelhette volna ezeket a figurákat. A dallam is változott, a csujogatósra vett apróbb sikkantások helyét átvették a hosszan kitartott ÁÁÁÁÁÁ-k és ÓÓÓÓÓÓÓÓ-k, de én nem bántam, egész addig, míg egy szusszanásnyi szünetben el nem hangzott a kőszívű mocsokláda titulus. 

Komolyan a lelkemre vettem a megjegyzést, a fakanalat megperdítve a hátlapjával meg is egyengettem válaszul a popsiján az ülőpárnácskáknak becézett érzékenyebb részt kissé. Az eredmény legalábbis meglepőnek volt mondható. A szomszéd papa, ha ezt hallotta, nyilván ész nélkül söpört a légópincébe…

A tiltakozó hangok lassan panaszossá szelídültek, elérkezettnek láttam az időt, hogy megérdeklődjem, ami leginkább foglalkoztatott:

- Na, kiment már a gőz a fejedből?

- Igen… igen…

Pazar. Dolgos kezem megpihenhet. Könnyed mozdulattal – amúgy dzsémszbondosan - a hátára könyököltem.

- Volna itt még valami. Kötöttünk egy egyezséget. Ugye még emlékszel rá?

- Milyen egyezséget…?

- Olyasmi állt benne, hogy nem minden szót muszáj használni a magyar nyelvben, amit ismersz.

- Nem fordul elő többször, csak ne üss tovább! Kérlek!

- Én szeretnék hinni neked, csakhogy ezt már legutóbb is ígérted. Akkor állapodtunk meg abban, hogy minden csúnya szóért ötöt kapsz a fenekedre. Így volt?

- Neee… nem birok ki többet!

- Tudod egyáltalán, hányszor mondtad ki csak azt, hogy kurva?

- Nem.

- Nézd, nekem is van szívem, még ha nem is hiszed. Nagyvonalú leszek, megszámítom neked az egész dolgot húszban.

- De nagyon fáj! Nem lehetne legalább később…?

- Mindenkinek jobb az, ha előbb túl vagyunk rajta. Az ajánlat csakis most áll. Egyébként legalább tizenötször ötöt kéne kiosztanom, a legóvatosabb becslés szerint is. Nem így van? Válaszolj szépen.

- De igen…

- És mit döntesz?

Rövid csend.

- Inkább a húszat.

- Jó kislány.

Így hát átvettük az intenzív Grétsy-porgramot is. Magamban számláltam az újabb dózist, Ildi közben serényen emelgette a lábait, időről időre hátrarúgott, még a kezével is kaszált párat a kidüllesztett feneke irányába, de mivel pont a hóna alatt fogtam, ez eleve reménytelen kísérletnek bizonyult. Talán nem volt felhőtlenül boldog, már csak az előszobát betöltő, keserves jajdulásokkal kombinált siránkozásból ítélve sem, de nekem se volt már igazán kényelmes fél lábon ácsorogni, szóval nem nyújtottam túl hosszúra az anyanyelvi kurzust. 

Mikor kitelt az alku, szemügyre vettem a szélesvásznú hátsót. Színpompás volt, akár egy trópusi naplemente. 

A válla alá nyúlva talpra segítettem a bűnbánóan hüppögő garázdát, aki nyomban meg is ragadta az alkalmat, hogy megtapogassa a fenekén végbevitt dúlás nyomait. Elősimogattam az arcát a hanyagul felkötött konty romjai alól. A sírdogálástól kivörösödött szemét és orrát mintha divattervező álmodta volna meg direkt a pecsenye pirosra vert alfeléhez. Nyomtam egy puszit a homlokára, hogy láthassa, részemről nincs harag, pedig összeszipogta a kedvenc pulcsim vállát közben, aztán a szavát vettem, hogy katonás rendet vág a széttombolt konyhában.

Az esti filmet a szőnyegen hasalva nézte, közben piskótakockákat mártogattunk vaníliás krémsodóba, amit Ildi választékosan csak repedtsarkú süteményként emlegetett a továbbiakban. De büszkén mondhatom, hogy legalább megemlegette…

2010. május 16.

HIDEG, MELEG

Francfrancfranc! FRANCBA! Nem kellett volna. Látom a szemeiben. Nem is én tehetek róla, igazán nem! Nem csináltam semmit! Fürödni próbáltam, mi ebben a rossz?! Ő is szokott, naponta, mégse bántja senki. Nem, nem, nem...

- NEEE!!!

Álltam békén a zuhany alatt, ő tekerte meg a hideg csapot.

- Anyád!

Kicsúszott a számon, na és? Ébredne fel, mielőtt kibotorkál a fürdőszobába... Erre bezzeg rögtön kinyílt a szeme.

- Ööö... bocs.

Túl komolyan nézett, tudtam, hogy gáz van.

- Nem ezt akartam mondani, véletlen volt... Nem is neked mondtam, hanem a víznek...

Határozott mozdulattal elzárta a csapokat, és olyan halkan szólalt meg, hogy alig értettem:

- Gyere ki a kádból Ildi.

Előrehúztam a hajam, hogy kicsavarjam belőle a vizet, de megfogta a csuklóm, és maga felé húzott. A másik kezemmel a törölköző után nyúltam, de azt is elkapta:

- Arra se lesz szükséged.

Kezdtem megijedni. Mentünk kifelé a csempéken, fázott a talpam, a bőrömről gőz szállt fel, csorgott rólam a gyorsan hülő víz. Könnybe lábadt a szemem:

- Ne csináld lécci! Tényleg nem direkt mondtam.

Kimasíroztunk a nappaliba, egyenest a kanapé mellé. Úgy hagyott ott csöpögve, mint a világ legormótlanabb esernyőjét, a talpam alatt tócsába gyűlt a szappanhab és az a pár hektó fürdővíz, ami még sugárban dőlt a hajamból. Szerencsétlenül toporogtam benne, borzongtam a szoba hűvösebb levegőjében, de csak a tekintetemmel mertem követni a szekrényig. Beharapott szájjal fixíroztam a hátát: nevesd már el magad, az Istenért!

Volt is eszében! Ujjnyi széles bőrszijakat markolva fordult meg. Óvatosan hátrálni kezdtem, de miért is hagyta volna?! A könyökömnél fogva perdített vissza a kanapéhoz, a másik keze, benne a két szíjal, a nyakamat fogta meg hátulról.

- Hasalj a karfára.

- Engedj el, kérlek! Bocsánatot kérek!

Nem volt merszem ellenállni, hajoltam ahogy a tarkómat leszorította.

- Vizes lesz a huzat...

- Nem baj.

Oké, kikapok. Semmi vész, játszottunk már ilyet, azt is túléltem. Azért szemétség, hogy szíjjal akar ütni, tudja hogy utálom, eddig csak kézzel vert el. Elfészkelődtem a kipárnázott karfán, a paskolás a csípőmön jelezte, hogy előrébb kell csúsznom. Feltámaszkodtam az alkaromra, addig húzódzkodtam, amíg a lábaim egyenesen nem álltak, a sarkam felemelkedett a padlóról. Megpróbáltam fejben felmérni a bőrszalagokat: nem túl vastag, alig ujjnyi széles, könnyű darabok, simán ki lehet bírni, legfeljebb kicsit csíphet. Nem figyeltem mikor előrelépett, és kirántotta mindkét kezemet alólam. Persze pofára estem, ahogy kötelező, a hasam, mellem kilapult a kárpiton, a fenekem kifeszült és szétnyílt. Még javában levegő után kapkodtam, mikor az egyik szíjat a csuklóimra kezdte tekerni, aztán a másikkal könyök fölött is összekötötte a karjaimat. Naná, hogy csak hápogni tudtam, de megjött a hangom, mikor az ajtó felé indult.

- Mit akarsz csinálni??? Bocsánatot kértem már. Kérjem mégegyszer? Hallod...?

Nem tudtam igazán utánnafordítani a fejem, a vállaim így is cefetül húzódtak. A karomat próbálgattam: hajlítani bírtam egy kicsit, de újra magam alá húzni nem. Igyekeztem nagyon, hátha legördülhetek a kanapéról, de kiszaladt alólam a lábam, a gerincem ívbe hajolt, hallani véltem a csigolyáim recsegését.

- Maradj veszteg!

Újra hátrasandítottam, és meghűlt bennem a vér, mikor megláttam nála a lekvárkeverőt.

- NEEE!!!

Az a rohadt fakanál akkora mint egy teniszütő! Van vagy negyven centis a nyele, a feje meg akkora, mint a fél tenyerem. Nem üthet meg vele, az ki van zárva!

- András, drágaaranyosandrás, ne csináld ezt kérlek szépen! Tedd le azt a szart, engedj el lécci, jóó? Oké, rosszat szóltam, igazad van. Találj ki valami mást, kérlek szépen. Kérlek!

Fütyül rám, a fenekemhez méri a fakanalat, valamit csinálnom kell, mert mindjárt elkezdi! Riszálom a seggem, mintha az segítene, mintha attól nem tudná becélozni a távolságot.

- Ne csináld!!!

SUTTY

- Aaaarghh! Ne bánts!

Jézusmáriaszentjózsef, segíts! Ez iszonyú! A piszok a domború felével üt, egy pillanat után olyan, mintha a vasalót nyomná a csupasz bőrömhöz.

SUTTY

- Éééííííí! Nagyon fááj!

A fenekemről még nem száradt fel a víz, csíp akár a sav. Megugrok, ahogy a következő csattanás elér.

SUTTY

- Jauuuugh! Nem akarom! Fel akarok kelni!

Kicsit se érdekli mit akarok! Ez nem igazság, haza akarok menni, ne...

SUTTY

- Neheheeeee...!

Ez lentre ment, alig a combtövem fölé, máris úgy érzem, mintha egy falka sündisznón ücsörögve töltöttem volna az éjszakát.

SUTTY

- Auauauuh! Andrááás...!

Könnny szökik a szemembe, minden fenekes helye külön ég. Ha esetleg kisebb lenne a hátsóm, gyorsabban betelne, de így bőven van hely, hogy egy darabig csak szűzfehér területet érjen minden új csapás.

SUTTY

- Óóóóóh!!!

Felkapom a jobb lábam - nem segít, de muszáj mozdulnom, kiállhatatlan a fájdalom és az, hogy nem tehetek ellene. Istenem, engedd hogy orrba gyűrjem, csak egyszer!

SUTTY

- ÁÁÁÁÁÁÁ!

A levegőt rugdalom, a fejem hátrafeszül. Néhány csuromvizes hajtincs alámszorult a vergődésben, alaposan megtépem, mialatt a csípőmet igyekszem elfordítani, hogy meneküljek a fakanál elől.

SUUTTTY

- ÁÁÁLJ! Elééég!

Eddig lazán lendítette a karját, de ebben már izom is volt. Megpróbálok átmászni ezen a nyavalyás karfán, vagy itt pusztulok. Nem érdekel, mit láthat belőlem, azon küzdök, hogy a térdemmel átnyomakodjak a támla mellett.

SUUTTTY

- Jjíííííííííáááágh!!!

Visítok, mint az újévi malac. Hogy teheti ezt velem?! Az ütés halálpontosan középre célozva belemart a fenekem mindkét belső oldalába - önkéntelenül lekapom a lábam, hogy védhessem valamennyire az érzékeny részt az ilyen alattomos támadásoktól. Közelebb lép, bal kezétvel leszorítja a derekamat.

SUTTY SUTTY SUTTY

- Áááá-auauau! Neeee!!!

Pattogok, mint kecskeszar a deszkán - vajon mit kapnék, ha ezt is kimondanám?

SUTTYSUTTY SUUTTTY

Már nem vár ki a csapások közt, elönti a tűz a fenekemet. Két lábam kétségbeesetten csúszkál a vizes parkettán támasztékot keresve, a szemem majd kiugrik, olyan szívhezszólóan jajgatok, amennyire csak telik tőlem, hátha megszán. Összekötött kezeimmel ütemesen verem a kárpitot, a fenekem veszett táncot jár a fakanál alatt.

SUTTYSUTTYSUTTYSUTTYSUTTYSUTTY

- András nee! Kérlek neee! JÓLESZEK! Jóóó leszeeeek!

SUTTYSUTTYSUTTYSUTTYSUTTYSUTTY

- Elégelégelééééhééég!

- Ezt azért kapod...

SUTTY

- ...mert nem vigyáztál...

SUTTY

- ...a szádra.

SUTTY

- Ááááh! Más is így beszél!

SUTTY SUTTY

- De te nem fogsz!

- Auuuauu! Nem fogok! Igéreeem!

SUTTYSUTTYSUTTY

- Mi a tanulság?

Mi van?! Tojd össze magad!

- Hogy legközelebb magamra zárom az ajtót! ÁÁÁÁÁ!

SUTTYSUTTYSUTTYSUTTY SUUTTTY

- Mi a tanulság?

- Hogy nehehem beszélek csu-húnyáán?

- Hogy gondolkodsz, mielőtt megszólalsz. Nem illik hozzád az anyázás, egyetértesz?

- Igen...

- Akkor most mit kell mondani?

- Mit?

SUUTTTY

- Jaauuuu! Nem tudom!!!

- Segítek. Meg kell köszönni szépen amit kaptál. Vagy ennek az illemszabálynak is szenteljünk pár percet?

- NE! Köszönöm szépen a büntetést!

- És még?

- Többet ilyet nem csinálok...?

- Ugye hogy megy ez.

Végigsímitja a hátam ahogy előrejön kioldozni a kezem. Nehézkesen kászálódok le a karfáról, tétován hátranyúlok a pocsékká vert hátsómhoz. Olyan mint egy hősugárzó, pokolként izzik és sajog, mintha két acélkemény kéz markolná. Ahol a legtöbb ütés érte mindkét oldalon megkeményedett, érzékennyé vált a hús. Vidám lesz végigülni a munkanapot.

- Indíts vissza fürödni - mondja, és most először kajánul csillan a szeme. Ahogy megfordulok búcsúzóul még tenyérrel rásóz az ülőkémre, nem igazán nagyot, de csillagokat látok. Szirénázva-homorítva startolok az ajtó felé. A mosdó feletti tükör túl magasan van, nem látom, de azért sejtem, hogy festhetek hátulról. Kézfejjel próbálom hűsíteni kicsit a lángokat, sziszegek hozzá, mint egy selejtes gázcsap. Tisztán emlékszem, milyen kegyetlenül fájt minden pillanat - mégis ahogy léptem, éreztem, hogy kissé síkos a combom belső oldala. Rámfér az a zuhany.

Az ülepem szinte sistereg a víz alatt.

Mire köntösben, gyümölcsillatot lehelő, csöpögő hajjal a konyhába érek, az asztalon vár a teám és egy díszpárna, figyelmesen a székre készítve. Hiába vigyorogsz. Pukkadj meg! Holnap én csinálom a reggelit, és ne is lepődj meg, ha tiszta véletlenül só kerül a tejeskávédba, mókamester!