Egyike az első történelmi romantikus regénynek, amely nagy hatással volt rám. Nemcsak a fenekelés miatt, hiszen maga a porolás eléggé felszínes, hanem maga a történet érdekes. Egy magával ragadó mese a lovászlegényről, és a felfelé kacsingató - legalább egy hercegre pályázó - makrancos kisasszonyról. A végén természetesen kiderül, hogy a lovászfiú álruhás herceg, a makrancos leányzóról pedig, hogy odaadó szerelmes:) Persze addig hosszú utat kell bejárniuk, több érdekes és izgalmas jelenettel....
Ha valakit csak a fenekelés érdekel, akkor ne olvasson tovább, de ha izgatja egy porolás felvezetése, akkor ne hagyja abba:)
A regény az egyik kedvencem. Korábban azért nem olvashattatok részleteket, mert kölcsönadtam Dorkának, aki azóta sem adta vissza. Már többször is elnáspángoltam emiatt, de hát ilyenek a rossz kislányok:) Most viszont sikerült megszereznem elektronikus formában. Ha valakit érdekel a teljes regény, szívesen felmásolom az FTP tárhelyre....
A regény főszereplői Megan, vidéki nemes kisasszony, és Devlin, aki egy félreértés miatt lovásznak adja ki magát. Az első találkozásuk alkalmával a következő történt....
Izzadtan és porosan állt ott a férfi, de Megan úgy érezte; hogy soha életében nem látott ilyen jóképű alakot. Megfeledkezve az illemről, ugyanolyan mohón bámult a férfit, mint az imént a csődört. Magas, széles vállú, arányos testalkatú volt, simára borotválva, nem rejtve el erőteljes, napbarnított arcvonásait. Még a kezét is szépnek találta, amellyel lassan levette kalapját, alóla kibukkantak rakoncátlan, szurokfekete fürtjei. S ekkor megpillantotta azokat az elbűvölő türkizkék szemeket s hirtelen rájött, hogy azok ugyanúgy bámulják őt, mint ő a férfit.
Valóságos áramütésként érték őt ezek a szemek, s ettől hirtelen magához tért; azonnal elfordította fejét, s hálás volt széles karimájú kalapjának, amelytől a többiek nem láthatták, mennyire elpirult kínos zavarában. Egyszerűen nem értette, mi történt vele. Egyetlen mentsége az lehetett, hogy elmerülten bámulta a csődört, ezután váratlanul megpillantott egy még pompásabb példányt, bár nem ugyanabból a fajtából. Nem, ez nem lehetett mentség arra, ahogyan ezt az idegent megbámulta. Tudta, hogy még soha életében nem nézett így férfira.
Lelki szemei előtt még mindig látta a férfi tartását, szegényes ruházatát, lassú mozgását és vontatott szavait, mintha bizonytalan terepen mozogna; még a nyakravaló is hiányzott róla, pedig anélkül úriember nem lép ki a házból. Hála istennek nem úriember. Legalábbis ezt remélte Megan, és így megbocsáthatatlan viselkedése nem lesz szóbeszéd tárgya ismerősei között. Lehet, hogy emlegetik majd néhány kocsmában, de ki törődik azzal. Úristen, mi ütött belé?!
Szerencsére azonban Tiffany nem vette észre, s Tyler is teljesen elmerült a csődör szemlélésében; kérdésére válaszul az ismeretlen férfi beszámolt neki a ló vérvonaláról is. Megan el sem tudta képzelni, mi másról beszélhetne, ő azonban szeretett volna már továbbmenni. Nem akarta még egyszer látni ezt a fickót, aki tudja a titkot: Megan megbocsáthatatlan viselkedését.
- ... mintha nekem volna annyi pénzem, hogy az enyém legyen! - mondta a mély hang, kissé gúnyos felhangon.
- Akkor kié? - érdeklődött Tyler.
- A nemes-nemzetes Penworthy úr a büszke, új tulajdonos.
Megan villámgyorsan megfordult, ám először megint a férfi pompás megjelenése nyűgözte le. Annyira, hogy magán érezve annak tekintetét, rémületére majdnem megfeledkezett erről a fantasztikus közlésről, amit hallott.
Jó öt másodpercig tartott, amíg összeszedte magát és kinyögte: - Ez lehetetlen. Apám szólt volna róla.
- Hát ki az ön apukája, hogy tudnia kellett volna erről?
- Természetesen a nemes-nemzetes Penworthy úr.
Most a férfi szava akadt el, utána alsó ajka egy kicsit lebiggyedt.
- Ugyan miért kellene, hogy közölje önnel: méntelepet létesít?
Ez általában tökéletesen igaz volt, de Penworthyéknél más volt a helyzet. Apja tudta, hogy Megant igencsak érdekelné az új lovak beszerzése. Nyilván talált volna megfelelő módot, hogy közölje a lányával. Nem úgy, mint ez a fickó, aki valóságos élvezettel célozgatott a csődör tenyészszerepére. Még Tyler is kényelmetlenül fészkelődött a bakon. Nyilván megfeledkezett róla, hogy az imént még ő is így beszélt.
Azok a türkizkék szemek még mindig Meganra tapadtak, akit nyugtalanított ez a nézés. Megan joggal érezhette, hogy a férfi kihívóan viszonozza az ő korábbi bámulását, ebben azonban nem volt semmi hízelgő. Ellenkezőleg: a legalantasabb sértés volt, amire úriember biztosan nem volna képes még akkor sem, ha a bámulást Megan kezdte. Ahogy múltak a pillanatok, a férfi egyre inkább bebizonyította, hogy nem úriember. Hacsak nem hiszi azt, hogy Megan szívesen fogadja kihívó közeledését. Úristen, még ezt is hiheti azok után, ahogyan Megan megbámulta őt az előbb.
- Szóval maga csak elhozta a lovat? - bökte ki végül. - S azután elmegy?
Tiffany érezte a kérdésben a reményt, s meglepve nézett a barátnőjére. Észrevette a férfi is. Egy pillanatig úgy látszott, zavarban van, azután elmosolyodott. Mosolya nem sok jót ígért Megan számára, s ez hamarosan beigazolódott.
- Lótenyésztő vagyok, kisasszony, s azért jöttem, mert rajtam kívül senki nem tud bánni a lóval. Csak nem gondolja, hogy az előző gazdája elenged egy ilyen állatot anélkül, hogy meggyőződne róla, továbbra is jó kezekben van? De én lótréner is vagyok, úgyhogy jó hasznomat veszik majd. Igencsak értek a lovakhoz, úgy bánok velük, mint az asszonyokkal: általában gyengéden, ha kell, határozottan, s a hátsó felüket jól megpaskolom, ha túlságosan hisztiznek.
"A hátsó felüket jól megpaskolom, ha túlságosan hisztiznek".... Egy olyan mondat, amit minden pasinak meg kellene tanulnia:)
A későbbiek folyamán több alkalommal is összeütközésbe kerülnek. Ilyen alkalmakkor Devlin vagy megcsókolja Megant, vagy megfenyegeti, hogy elfenekeli...
Megan kivezette a lovat az istállóból, majd megállt a felszállást segítő tuskónál, s közben Devlin önelégült hangjára gondolt.
- Makacs kölyök - hallotta a férfi dünnyögését, amelyet úgy látszik, nem neki szánt, mert utána hangosan hozzátette: - Azt hittem, a segítségemet kéri ahhoz, hogy nyeregbe szálljon.
- Ugyan miért? Magam gondoskodom a lóról, én ápolom, én nyergelem fel. .
- Ez a maga lova?
Megan szeme összehúzódott, látva a férfi meglepetését. - Miért olyan különös ez?
- Csak azt nem értem, honnan van magának ilyen telivér paripája.
- Sir Ambrose-t a tizenkettedik születésnapomra kaptam.
- Ez hát Sir Ambrose? - nevetett Devlin.
Megan érezte, hogy a foga megcsikordul.
- Mi az ördög olyan nevetséges ezen?
- Nem szívesen hívom fel a figyelmét, de ez a ló nőnemű.
- Ezzel magam is tisztában vagyok.
A férfi arcáról lehervadt a vigyor.
- Akkor mi a csudának nevezi Sir Ambrose-nak?
- Az előző gazdáját hívták Ambrose St. Jamesnek.
- Micsoda? - komorult el a férfi. - Találkozott vele? Úgy nézett ki, mint egy ló?
Megant meglepte a férfi váratlan haragja.
- Még nem találkoztam vele, s azt sem tudom, milyen a külseje. De miért érdekes ez? S mi köze van magának ahhoz, milyen nevet adok a lovamnak?
- Semmi. Ez igaz - felelte a férfi kimérten. - Attól eltekintve, hogy irtó ostoba név ez egy lónak, különösen egy kancának.
- Ha a véleményemre kíváncsi, Devlin is elég ostoba név egy férfinak. Az embert a devlára és hasonló ördögi dolgokra emlékezteti. Ugyanakkor szerintem tökéletesen illik magához - igaz?
Válaszul a férfi elkapta Megan derekát és felemelte, hogy a tekintetük egymásba kapcsolódjék.
- Emlékszik, mit mondtam a lovakról és asszonyokról, akik elvesztik a mértéket? - kérdezte halk, fenyegető hangon.
Megan csak bólintott, szó nem jött ki a száján.
- Maga megérett rá, Penworthy kisasszony.
Erős zökkenéssel a nyeregre tette Megant. Ez a váratlan zökkenés arra volt jó, hogy a lány kizökkenjen pillanatnyi félelméből, de a férfi nem várta meg, amíg Megan visszanyeri lélekjelenlétét. Így Megan csupán némán bámult utána, amint ez a lehetetlen alak visszasétált az istállóba, hátrahagyva eme utolsó fenyegetését.
Nem, azt, nem meri megtenni, hogy hozzányúljon Megan hátsó feléhez. Nem ajánlatos, hogy ilyet merjen. Megan legszívesebben utána ment volna, hogy közölje ezt. De a férfi hangja még mindig a fülében csengett. Talán majd legközelebb. Igen, majd máskor, amikor megnyugszik.
Makacs kölyök... Hányszor használtam én is ezt a kifejezést:)
A férfinak nem tetszik, hogy Megan egyedül lovagol ki, ezért először a porolásra céloz, majd kilovagol vele. Ami persze nem olyan egyszerű....
Cézár pompás formában volt, s ezt be is akarta bizonyítani. A táj valósággal elsuhant mellettük, egymásba olvadó zöldek meg barnák, s a vadvirágok időnként felvillanó ragyogása. Megan boldogan nevetett, szinte extázisban, élvezte az alattuk levő erős csődör száguldását és kecsességét.
Devlin azonban sejtette, hogy neki ez a lovaglás maga lesz a pokol. Már az is elég baj, hogy a lány karjai szorosan átölelték, erre megpróbált oda sem figyelni. Iszonyúan izgatta, hogy a lány melle a hátának feszül, bár még ezt is kibírta. Igaz, érezte, hogy sebesebben kering ereiben a vér. A lány nevetése ingerelte igazán. Ez a boldogság valóságos szerelmi ajzószerként hatott Devlinre, valami különös remegést okozott benne, amely egyenest az ágyékáig hatolt.
Mire elérték azt a kis félreeső tavat, amelyet Megan sajátjának nevezett, Devlin felajzott állapotba került. Mindjárt meg is mártózott a tóban. Megállította a lovat és leszállt róla, s gyorsan arrébb ment anélkül, hogy Megant lesegítette volna a csődörről. Távolságtartásra volt szüksége, s megkerülte a tavat, átment annak túlsó partjára. Ott kezét zsebre vágta, úgy bámulta a fehér tölgyeket és szilfákat. Szemét behunyta, megpróbálta elfelejteni, hogy nincs egyedül, a lány azonban megakadályozta ebben. .
- Szép dolog, hogy itt hagy egyedül Cézárral - kiáltott feléje Megan.
Devlin megértette, mire céloz.
- Az nem oldalnyereg, Megan.
Megant zavarta, hogy a férfi már második alkalommal engedély nélkül a keresztnevén szólítja, de nem tette szóvá. Az is zavarta, hogy a férfi levegőnek nézi, de ezt már szóvá is tette.
- Ha akarnám, ilyen csekélység nem akadályozhatna meg abban, hogy maga nélkül ellovagoljak.
Ettől a férfi megfordult és Meganra nézett, aki elégedetten látta arcán a haragot. Végül megszólalt: - Fogadni mernék, hogy apja soha nem alkalmazott testi fenyítést magánál, igaz?
Megan is megértette a célzást.
- Maga úgyse mérné. Azonnal elbocsátanánk.
- Szerintem maga tudja, hogy meg merném tenni. Próbáljuk ki?
Miután közöttük volt a tó, alatta pedig a csődör, Megan büszkén felszegte az állát, bár ebben a kérdésben nem merte tovább feszíteni a húrt.
- Maga szándékosan ilyen kellemetlen, Mr. Jefferys, vagy ilyen a természete?
- Idefigyeljen, kölyök! Az egyetlen erőfeszítés, amit teszek, arra irányul, hogy ne kapjam el magát. Ezért megkérem, ne játsszon tovább a tűzzel.
Megan először arra gondolt, hogy el akarja verni, de véletlenül a szemébe pillantott és mindent megértett. A férfi már megint kívánja őt. Ez a felismerés sérthette volna őt, furcsa módon azonban a sértődés elmaradt. Inkább meleg, csiklandozó érzése volt, s ettől szokatlan merészség fogta el.
A környéken egy útonálló garázdálkodik. Megan azt hiszi, a Devlin az, így titokban követi, amikor a férfi éjszaka kilovagol. Azt kell tapasztalnia, hogy nem Devlin rabló, éppen ellenkezőleg: a férfi éppen az útonállót elkapni ment. Amikor a lány visszaér, a férfi már várja....
Megan erre nem is számított, s a férfi csakugyan már ott állt az istállóban, csípőre tett kézzel. Ilyen komor tekintetű férfit Megan talán még soha nem látott. Lélekben kezdett felkészülni arra, ami rá vár.
- Már vissza is jött? - vágott a dolgok elébe. - Meg akartam kérni, hogy kísérjen el ma este, de sehol nem találtam.
- Hova kellett volna elkísérjem?
- Apám egyik bérlője rosszul van. Már délután meg akartam látogatni őket, hogy megnézzem, nincs-e valamire szükségük. De más dolgom volt és megfeledkeztem róla... Úgy gondoltam, jobb későn, mint...
- Butaság, merő butaság - mondta a férfi, miközben leemelte Megant Sir Ambrose-ról. - És ráadásul nyereg nélkül! - tette hozzá, amikor meglátta a ló csupasz hátát. Újra Megan-re pillantott. - Képes volt nyereg nélkül lovagolni?
Megan némán felnyögött. Teljesen megfeledkezett erről, de a bátorság bevált. Devlin már nem nézett rá olyan szigorúan, ezért ebben a szellemben folytatta.
- Ezt úgy mondja, mintha még soha nem lovagoltam volna nyereg nélkül - vágott vissza. - Megnyugtathatom, egyáltalán nem nehéz. Nem is értem, miért csinál ebből ilyen ügyet. Pontosan ezért szerettem volna, hogy elkísérjen: el akartam kerülni ezt a vitát, hogy örökké beleavatkozik a dolgaimba. Valójában nem volt szükségem a kíséretére, ugyanis végig a birtokunkon voltam. De ha már így kérdezősködünk egymástól, maga hol járt?
- El akartam kapni egy rablót.
Erre a beismerésre Megan nem számított.
- És sikerült?
- Nem - hazudta a férfi.
Megan tudta, hogy Devlin hazudik, de ha ezt megmondja neki, akkor kiderül, hogy követte őt.
- Kár. Ha elfogják, talán nem avatkozik bele többet a dolgaimba.
- Például abba, hogy hol mászkál késő éjjel? Ezt kétlem. Ideje, hogy valaki végre illemre tanítsa magát, s azt hiszem, ez a pillanat a legalkalmasabb.
Megragadta a lányt és a tuskóhoz húzta. Megannek tátva maradt a szája, szeme hitetlenkedve bámult. Szinte lebénult, miután pontosan tudta, mire készül a férfi.
- Álljunk meg, Devlin! Csak nem fog... Csendőrkézre juttatom. Elintézem...
A férfi a fatuskóra ült, s Megant máris keresztbe fektette a térdén. A lány már éppen visítozni készült, amikor megszólalt: - Tőlem üvöltözhet, kölyök. Legfeljebb közönsége is lesz.
Ez tökéletesen igaz volt, visításról tehát szó sem lehetette Megan összeszorította a száját. Ha megöli is, akkor is néma marad. De biz isten, a fickó ezt még megbánja! Ha addig él is, ezt visszaadja neki valahogy, s ezután...
Az első találkozás a férfi tenyerével kellemes meglepetés volt. Nagyot puffant ugyan, de valójában nem fájt. Persze, elfeledkezett róla, hogy vastag lovaglószoknya van rajta. Hát csak erőlködjön Devlin, ő nem szól neki! Igaz, ez még csak az első ütés volt. Mire, elég sokára, Devlin befejezte, a vastag gyapjúból mintha vékony selyem lett volna, s Megannek elment a kedve a nevetéstől. Iszonyúan feldühítette, hogy a férfi ezt merészelte vele.
Amikor Devlin talpra állította őt, gondolkodás nélkül feléje sújtott az öklével... De célt tévesztett. Mintha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy szétrobbanjon a dühtől, még azt is észrevette, hogy a férfi szája gúnyos mosolyra görbült. Ez a fickó jót mulatott az ő tehetetlen haragján.
- Maga a legrémesebb alak, akit valaha is láttam! - mondta szinte kiabálva.
