Ludas Mari

Ludas Mari

Első rész

Élt valaha a szomszédos vármegyében, egy kisfaluban egy öregasszony és a lánya. De az annyira lusta volt, hogy nyáron a legyeket csapkodta napestig, télen pedig a' tüzelő mellett a piszka fa végén ácsorgott el egész napokat. Az anyja eléggé zsémbelt rá, de annyit ért az neki, mint a falra hányt borsó. Nem használt annak jószerével semmi, pedig kapott eleget, sokszor táncolt a fenekén a fakanál és a nadrágszíj. Az egyetlen munka, amire hajlandó volt, a libapásztorkodás. Hiszen reggel kihajtotta őket, este hazaterelte, de egésznap elheverészett egy fatövében. Történt egyszer, hogy a faluban kidobolta a kisbíró, a szomszédos Döbrögben nagyvásárt tartanak, lesz ott minden, portéka, látnivaló. Na gondolta a leány, ezt már nem hagyhatja ki és ha elad pár kövér libát akkor még vehet is magának valamit. Persze az anyjának nem igazán tetszett az ötlet, de mit volt mit tenni, ha a lánya egyszer valamit a fejébe vesz, akkor úgyis megteszi.

Na így történt hogy amint a vásárban tátotta a száját, egyszercsak arra hajtott a vármegye rettegett úrnője, a parádés kocsiján. Meg is akadt a lányon a szeme, hiszen időközben elég csinos kis menyecske lett belőle. Főleg a feneke keltette fel az érdeklődését, mert mint messze földön köztudott volt igencsak kedvelte mindenféle okkal, vagy oknélkül a deresre húzatni cselédlányait. Kérdezte tőle:

- Mennyiért adode ludakat?

- Három Máriás, úgymond, párja!

- Kérdi az Úrnő: ide adod nekem fele áron?

– Hát ő bizony még az apja Lelkének sem adja alább párját egy kurta forintnál.

Elmosolyodott erre a nagyasszony, hogy bejött a terve. Utasította a hajdúkat, hogy a leányt vigyék a megyeháza tömlöcébe, a ludakat meg kobozzák el. Gyorsan utánuk is hajtatott, mert már igen csak szerette volna mihamarabb megtáncoltatni a mogyoró pálcát a szegény leányzó fenekén. Hazaérvén így nekilátott azonnal törvényt ülni felette. A lány megszeppenve ált a bírói asztal előtt és lehajtott fejjel halgattata az elhangzott vádakat. Az ítéletet hamar meghozták: 25-öt fog kapni az előjáró megsértése miatt, és másik 25-öt a pimasz viselkedésért.

-Hozzátok a derest!

Szegény igazán fel se fogta, hogy őt most itt nagyon el fogják náspángolni, akkor tudatosult benne igazán, amikor lecibálták róla a szoknyát és meztelen fenékkel állva várta a sorsát.

De amikor meglátta a derest, nagyon megrémült. Úgy kellett oda vonszolni és ráhasaltatni a súlyos tölgyfa alkalmatosságra. A hajdú komótosan odalépett hozzá a mogyorópálcával.

Suhintott egyet a levegőbe, hogy felmérje a rugalmasságát. De a következő vesszőcsapás már a meztelen fenekén csattant. Az első pár ütésnél még halkan nyögdécselt, de a 10. után már hangosan zokogott. Meg is elégelte az úrnő és kiadta, hogy a második 25-öt vastagabb pálcával kapja. Na itt aztán be is vált a terve, mert szegény lány mindjárt már az elején elkezdett ordítani. Vadul dobálta a fenekét, próbált kitérni az ütések elől de hasztalan, mert a vastag szíjak erősen tartották, így a mogyorófa vessző mindig pontosan lecsapott a védtelen fenekére. A fenyítés után nem oldoztál el egyből, hogy az úrnő kedvére nézegesse a csípős nyomokat és esetleg néhány suhintást személyesen is, ráverjen.

Ez idő alatt a fogalmazódott meg a lányban a bosszú gondolata, miszerint ezt 3-szor fogja visszaadni neki, de bölcsen hallgatott.

Tanárúr

Csak csajok...

Adott egy helyszín, ami látszólag ártalmatlannak látszik. Adott egy férfi és egy nő, akik a legkevésbé sem kedvelik egymást. Zárjuk őket egy kis közösségbe, ami akár egy munkahely (pl. az enyém, egy aprócska zenei stúdió) is lehet. Mindezt keverjük, majd jó alaposan rázzuk össze. Ennyi talán elég is lenne, ha egy drámát akarnánk írni. De esetünkben a meseíró kezéből kicsúszott az alkotás fonala, és a szereplők önálló életre keltek.

Első önálló blogom írását -és sikerét- egy hatalmas pohár pezsgővel terveztem megünnepelni. Pedig nem könnyű témát választottam: pasik és csajok viszonyát, a kapcsolatteremtés lehetőségét, a mai felgyorsult világban. Így indult a

Csak csajok...


Eleinte döcögősen, aztán, ahogy az olvasók a kérdéseikkel bombáztak, tapasztalataikat leírták, bennem elszabadult a kisördög, és a blog egyre inkább ironikus, pasi-pukkasztó írássá dagadt. A „Csak csajok....” röpke 3 hónap után máris fénykorát élte. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a témát, egy, a közelemben dolgozó férfiember szolgáltatta folyamatosan. Vége-hossza nem volt a cikizésnek. Pedig igazából nem ezt érdemelte volna. Apró-cseprő titkokat osztott meg velem, csak velem. Én pedig egy kicsit kiszínezve, parodizálva továbbítottam az olvasók felé, afféle vicces, szelíd, naiv Teddy mackó figurát kreálva belőle. Az olvasóknak tetszett, így a kezdeti ellenérzéseim jócskán alábbhagytak, és minden nap végén, Teddy kényelmes székében hátradőlve, zenét hallgatva, tejeskávét kortyolgatva, további kitalált történetekkel tápláltam a mesék folyamát.

Mígnem, ahogy az már a mesékben is lenni szokott, az a bizonyos korsó addig járt a kútra, míg alaposan el nem törött.

Ezúttal nem a tejeskávét, hanem pezsgőt kortyoltam, mert a blog látogatóinak száma elérte a 10.000-et. El is határoztam, hogy ezt az alkalmat különlegessé teszem, kifecsegem Teddy legféltettebb titkait is. A jól végzett munka elégedettségével dőltem hátra, két diszkrét „hukk” után az Enter billentyű felé nyúltam. Volna...

Ezt tettem volna, ha meg nem perdít egy ismeretlen erő, hogy csak úgy forgott velem a világ. Kezem még mindig az Enter pozícióban, de az agyam már lázasan dolgozott, mikor szemközt a félhomályban megpillantom Őt, aki most egy cseppet sem Teddy, és a fürgesége sem vall éppen egy álmos mackóéra.

-Kiscsillagom. Mit írsz? -érdeklődik, vészt jóslóan.

-ÓOOOhh. Jaj de megijesztettél. Csak ennek a zenei aláfestésnek a befejező mondatait írom, hisz te is látod. -mondom, de közben igyekszem a hátammal takarni az árulkodó írást.

Elengedi a székemet egy pillanatra, így azonnal a monitornál termek, és kiterjesztett ujjakkal óvom, ami nem kerülhet avatatlan szemek elé.

-Látom, Kiscsillagom, hogy legalább tíz évre titkosítottad.... Miért is? -a hangja még mindig simogató, de ebben már benne rejlik a burkolt fenyegetés.

-Szeretném, ha levennéd onnan a kezeidet, drágaságom. Most rögtön!

Lassan, egyesével tüntetem el az ujjaimat a kényernyőről. Végül az összes ujjam elfogy és én ott ülök megszégyenülve, miközben Teddy szeme falja a sorokat. Végül fúj egy hatalmasat, alighanem most jött rá, hogy ő a 10.001-ik olvasó....

-Téged még soha nem fenekeltek el ugye?

Alig hallhatóan érkezik a válasz:
-Nem, dehogy! Öööö... Jóvá tudom tenni, tényleg.

-Késő, Kiscsillag. Most velem jössz szépen, úgyis lejárt a munkaidőd. Taxival megyünk, mert ittál, én pedig túlságosan ideges vagyok, hogy vezessek. Otthon leültetlek szépen a kis popsidra, -amíg még megteheted- és ott fogsz ülni mellettem, míg az egész blogot elejétől a végéig el nem olvasom. Utána pedig meglátjuk, mi lesz a büntetésed. De semmi jóra ne számíts, mert ha csak ezt az egy oldalt nézzük, már ez is súlyos következményekkel fog járni rád nézve.

Talán a pezsgő adta a bátorságot, de egyszeriben úgy éreztem, jobb, ha most tisztázzuk az erőviszonyokat, mielőtt tényleg bajba kerülök.
Látványosan felvettem az ujjammal az Enter pozíciót, és szépen lassan a megfelelő gomb fölé helyeztem az ujjam.

-Jól figyelj rám, Teddy. -ennél a szónál alaposan megemelkedik a szemöldöke- Én ezt az írást elküldöm, ha utána megugrod a dupla Lutzot, akkor is....

Nem szól semmit, csak a stúdió egyik mikrofonját látványosan a keze ügyébe helyezi.
Én pedig, még mindig a bátorító pezsgőbuborékoktól hajtva, remegő kézzel leütöm az Entert.
Utána szándékom szerint a gépet akartam volna kikapcsolni, hogy ezt a blogot utána soha többé meg ne találja a neten. De a mozdulat belém fagy, mert következő időpillanatban az én kedves-szelíd Teddy mackóm hirtelen szikrázó szemű grizzlyvé morcosodik, és bekapcsolja a mikrofont:

-”Figyelem, figyelem. Technikai megbeszélésre minden, még itt tartózkodó kollégát kérnék szépen a 4-es stúdióba. Köszönöm.” -mondja a mikrofonba.
Kezdett veszélyessé válni a helyzet. Na innen szép nyerni!
Lassan szállingóznak az emberek, bár nem igazán értik, mi lesz a megbeszélés tárgya.

-Itt van mindenki? Rendben. -közben pezsgőspoharakat vesz elő a szekrényből-
Itt van előttetek a mi kis Ethelünk, akinek ma van a születésnapja. Nem is tudtátok?

-konkrétan Ethel sem tudta, ezért most látványosan irul-pirul, de nem a megilletődöttségtől, hanem, mert elöntötte a pulykaméreg.

-Látjátok, pezsgővel is készült. De nem hagyhatom, hogy egyedül igya meg. Az egyetlen szülinapi kívánsága az volt, hogy alaposan poroljam ki a nadrágját. Hisz tudjátok, ezt már annyiszor megígértem neki, olyan sokszor csipkelődött velem.


Többfelől helyeslés, zavart köhécselés, félrenyelt pezsgők hangja hallatszik. Szó ami szó, a fenekelés lehetősége többször a levegőben lógott, de ez csak afféle kollegális viccelődés volt.

Óvatosan leteszem a poharamat, és a kijárat felé pislogok. Határozott kezek akadályoznak meg, és tolnak szelíden a vesztőhelyre, Grizzly mackó térdei felé. Valójában titkon tényleg ez az, amire vágytam. De most, hogy bekövetkezni látszik... hááát nem repdesek az örömtől. Megteszi helyettem Ő. Mármint a reptetést. Akárha sárkányt eregetne, olyan szelíden ér hozzám, de én máris a levegőben úszva gondolkodhatom el, milyen lesz, ha az ember lányát alaposan elnadrágolják. Egyik kezével a nadrágom hátulját, másik kezével a pólóm nyakát ragadja meg. Máris a klasszikus térdre fektetős pózban heverek.

-Nem túl kényelmes -nyögöm elhalóan.

-Nem is szeretném, hogy az legyen -érkezik a szigorú válasz.

-Nos, emberek! Mennyit érdemel a mi kis Ethelünk?

Több javaslat is elhangzik, igyekszem csak azokat meghallani, amelyik szelídebb elbánással kecsegtet. Ebből nem sok van. Reszkető kezemet én is felemelem, hogy talán én is szavazni szeretnék. Teddy figyelembe veszi ezt is, sőt, megnyugtat, hogy én kétszer szavazhatok. Kicsit máris alábbhagy a szívverésem. Még mindig feszülő popsimat az ég felé meresztve, a szabadon eresztésemért lobbyzom, élénken kiemelve a jó tetteimet és elhallgatva a rosszakat. Sajnos Teddy memóriája több gigabájtos, ha esetleg valami elkerüli a figyelmét, a segítőkész kollégák szívesen kisegítik. Az a szerencsém, hogy a blogos affért egyenlőre nem említi, csak a kisebb csínytevéseket.

Végül a kollégák és kolleginák elszaladnak a szélrózsa minden irányába, hogy az általuk legjobbnak vélt büntető eszközökkel térjenek vissza. Még a jóságos Mici néni, a takarítónő is beszalad, kezében szégyenlősen lóbálva egy tollseprűt. Bocsánatkérő pillantással teszi le az orrom elé, a többi eszköz mellé.

Közben a fülembe súgja:

-Sajnálom kedves, hirtelen csak ez akadt a kezembe. Fenyegető sziszegésemet hallva, még hozzáteszi:

-Van egy porolóm is... gyönyörű, antik darab... Hozzam?
Már csak a fejemet ingatom, tiltakozni sincs erőm.

-Na Kiscsillag. Rajtad a világ szeme. Mivel te vagy a szülinapos, téged illet meg a jog, hogy kiválaszd, melyik eszközzel nem szeretnél kikapni. És mivel ígértem, hogy kétszer szavazhatsz, egyszerre kettőt is választhatsz.

Tekintetem azonnal megakad a vonalzón, aztán kis habozás után a nadrágszíjon is. A feszültségem oldódik kicsit, bár a helyzetem még mindig nem irigylésre méltó. Kajánul bólintok a két kiesőre.

Nem így Teddy, aki újabb meglepetéssel szolgál. Felemeli a két eszközt, és biztosít róla, hogy bizony, ezekkel fogok kikapni, akár akarom, akár nem. Persze csak akkor, ha a tenyere már nagyon elfáradt.
Ebben a pillanatban elszabadul a pokol, repülőrajtot veszek, ha kell székestül, ha kell, Teddyvel a hasam alatt. Teddy súlyelosztása azonban remek, meg sem rezdül, legfeljebb a keze landol idő előtt a popsimon, a hosszú bevezető után. A kezeimet előrelátóan már az elején satuba fogta, így azokkal legfeljebb csak az általam legvérlázítóbbnak vélt jeleket mutogatom felé. A hatás azonnali, és megsemmisítő. Mintha egyszerre száz keze lenne. Az egyikkel csattanósakat üt, a másikkal hol a kezemet fogja le szelíden, hol a menekülőre vett derekamat igazítja vissza a megfelelő helyzetbe. Ha épp mindkét keze szabad, besegít a másiknak a porolásban. Nem is a fájdalom a legrosszabb -bár az sem elhanyagolható- hanem a helyzet, amiből -úgy tűnik- egyenlőre nincs menekvés. Az érzés olyan, mintha háromfogásos, komplett vacsorát főznének lassan a popsimon.

Mikor végre szünetet tart a porolásban, mérges szuszogással fújom ki a levegőt és rosszalló pillantással tekintek vissza rá. Jobban tettem volna, ha továbbra is a padlóra szegezem a tekintetem, ugyanis éppen a vonalzót veszi a kezébe. Előbb azonban hagyja, hogy hosszan tapogassam a helyet, amit emberi kéz még így nem érintett....
Egészen közel hajol a fülemhez, és azt ígéri:

-Kicsim, ez egészen más lesz... van valami a hangjában, amitől azon nyomban elgyengülnek a térdeim.
És ami ezután következik, az tényleg valami egészen más...
Nemcsak azért, mert egy óvatlan pillanatban egészen a térdemig sodorja az amúgy sem sokat védő vászonnadrágomat.
Nem is azért, mert az eddigi mérges náspángolást precíz, gondosan kiszámított kisebb, de jóval csípősebb ütések váltják fel. Egyszerre megalázó, de egyben ujjongó érzés kiszolgáltatottan, de ugyanakkor teljes biztonságban -ezt érzem- tudni magamat.
A legnehezebb, hogy -a helyzetből adódóan- illene igen-igen mérgesnek lennem. Eleinte így is van. Ahogy azonban nő a fenekesek száma, a fájdalom egyre inkább valami másnak adja át a helyét. Egyre nehezebb ellenálni, úgyhogy hagyom, hogy magával ragadjon ez az ismeretlen érzés. De ezt ugye nem tárhatom a szájtáti stáb elé....

Lassan elfárad Teddy mackó, és a kezét egyre gyakrabban felejti a lángoló félgömbökön, így enyhítve a kínt. Hiába, a fájdalom és az édes kín kéz a kézben jár. A lelkem és a testem ujjong. Egy hatalmas AAAAUUU... zárja le a testemben elcsituló tüzet, a világ fekete-fehérből hirtelen újra színessé válik. Akárcsak a popsim, ami szép, egyenletes pirosban pompázik, és elképesztően sajog.

Grizzlym, szája sarkában cinkos mosollyal nyugtázza, amit én csillapodni érzek. Remélem, ami az előbb történt velem, az a kettőnk titka marad.

A stáb zavartan a földre szegezi a tekintetét. Gyanítom, szívesen tennék azt, amit az imént Grizzly mackó tett velem. A levegőben erotikus szikrák pattognak. Kezem a kezében elidőz egy kicsit, aztán elpukkan a varázs buborékja.

Paprikavörös arccal állok talpra. Szégyenemben se jobbra, se balra nézve megindulok a kijárat felé. Kifelé menet -nem véletlenül- felkapom a gazdátlanul heverő vonalzót. Amerre elhaladok, dúlva-fúlva a földre sodrom vele az utamba kerülő papírokat, tollakat, ceruzákat.
Hiába, hosszú még az este...és a látszatra adni kell.
Az elfeledett nadrágszíj szégyenlősen lapít az asztal tetején, egyenlőre még nem szólították...

Teddy öles léptekkel tart kifelé mögöttem, aligha tévedek, ha arra gondolok, ő is hasonló terveket forgat a fejében, mint én. Még a háta közepe is mosolyog, és ettől megint elgyengülnek a térdeim. Egy pillanatra a vonalzón felejti a tekintetét, aztán határozott léptekkel megindul velem a kint várakozó taxi felé...