/Mondaygirl meséje/
Nos íme egy történet, ami részben igaz. Sajnos pont a legjobb rész nem történt meg.
Nyáron Görögországban nyaraltam, jó három hétig. Csodálatos volt, haverok, buli, Fanta, pizza, palacsinta, sör, meg ami belefér. Voltak mindenféle fakultatív programok, városnézés, piaclátogatás, és azonban valami izgalmasabbra vágytam. El is határoztam, hogy amit a többiek fakultative nézik a Meteorákat, én kicsit feldobom a napot.
Jó előre kinéztem magamnak egy szigetet, ami úszva elég közelinek tűnt. Kiszámoltam, ráhagyással, hogy max. 1 óra alatt oda kell érjek. Jó úszó vagyok, meg egy kicsit elbizakodott, így jött ki az egy óra, ráhagyással…
El is indultam, úgy dél körül. Kettőkor már egy kicsit gyanús volt, közeledek ugyan, de borzasztóan lassan. Rájöttem, hogy valami áramlat egyfolytában a part felé terelget, így azért egy kicsit nehezebb lesz. Nem baj, okoskodtam, legalább majd kifelé könnyebb lesz… A partról elég sokan néztek, meg egy pár szörfös is kerülgetett, de azért csak úsztam rendületlenül. Végül odajött egy igen kellemes, szimpatikus fiatalember, és szólt, hogy shiproad. Aztán: Back! Back!
Elővettem a legártatlanabb nézésemet (hogyisne! Velem nem szoktak kiabálni!), pillogtam egy párat ártatlanul és megjegyeztem, hogy:„nye gáváritty páruszki” Érdekes volt látni a reakcióját. Azonnal francia kockás lett a homloka, de vállvonogatva odébbállt. Magamban jót kuncogtam, nyilván ő meg azt gondolta, hogy vagy én vagyok a falu bolondja, vagy tényleg ennyire butus vagyok…
Még egyszer odajött, és ismét kedvesen megkérdezte, segíthet-e, és kivigyen-e a partra. Persze dacosan mondtam, hogy dehogy.
Jó félóra múlva, mikor már viharfelhőket is láttam az égen, elővettem a józan eszemet. Mérlegeltem, hogy a 3 négyzetméteres sziget, és körülötte a rengeteg tengeri sün megéri-e a fáradtságot. Úgy döntöttem, hogy nem. Már visszafordultam volna, viszont a szimpatikus szörfös fiatalember végig a látótávolságom peremén szörfözgetett. Így aztán csak azért se! Eleinte, jólesett a figyelmessége, most már inkább zavart.
Megálltam egy kicsit pihegni, mert már igencsak fogytán volt az erőm, meg rettentően fáztam is.
Megint jött a srác, most már kezdtem begurulni, de úgy láttam, mintha már ő sem lenne olyan mosolygós, mint pár órája. Most azonban nem kérdezett semmit, csak erősen befékezett az orromtól 30 centire. Nem vettem róla tudomást, csak csendesen pihegtem, és kékülő számat rágcsáltam mérgemben. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy megragadja a karomat, és se szó, se beszéd, kiránt a vízből. Cseppet sem finoman, a deszkáján landoltam, keresztben. Csak hápogtam a felháborodástól. Mire tiltakozhattam volna, már el is indult a part felé. Nem pont így gondoltam azt, hogy „kifelé gyorsabb lesz”.
Kiértünk a partra, én meg arra gondoltam, hogy lám, megint szerencsém volt. Nos a fiatalember, Jon, más véleményen volt. Először megígértette velem, hogy ilyen többé meg se forduljon a kis fejemben. Bólogattam, hogy persze-persze, csak hagyjon már hazamenni. Azt hiszem, nem lehettem túl meggyőző, mert a derekamnál fogva megpenderített, és a térdére fektetett. Mindkét kezem a hasam alatt, úgyhogy nemigen tiltakozhattam. Az első ütéseket nem is éreztem, annyira dühös voltam. A többit viszont annál inkább. A tenyere nagyokat csattant ez egyre pirosodó popsimon, és nem állt meg közben pihenni. Mire szakszerű alapossággal kiszámolt 25-öt a fenekemre, már bőgni sem volt erőm, nemhogy hisztizni. Mire lehengerített a térdéről, már nem is volt bennem harag, csak egy alaposan elfenekelt 20 éves lányka voltam.
- Remélem, tanultál az esetből, kicsi lány – szólt.
Hát persze. Persze. Ehelyett az járt a fejemben, hogy az egyetlen tanulság az volt, hogy ha legközelebb a közelembe jön, biztosan beborítom a deszkájával együtt. De addig is kell egy hideg borogatás. Most rögtön!!!
Este, mikor hazatértek a jókedvű barátaim, kérdezték milyen volt a napom, csak annyit mondtam. Nem unatkoztam, volt minden. Úszás és napozás is…
Jégakkut nem találtak a hűtőben, mondtam, hogy mind elhasználtam olyan meleg volt… Kicsit csodálkoztak, miért nem inkább étterembe megyünk este, ahogy megbeszéltük. Nekem inkább táncolni volt kedvem. Valahogy a leülésre egy ideig gondolni sem mertem…
Ennyi a mese. A valóság addig stimmel, hogy „nye gáváritty páruszki”. Csak annyi történt, hogy beláttam, sötétedés előtt nem érek oda arra a szigetre. Visszafordultam, és az odafele 3 órás utat könnyed, negyven perces úszással visszafelé is megtettem. Annyi erőm sem maradt, hogy egy gyertyalángot elfújjak. A fiatalember tényleg mindig ott volt a közelben, és amikor kiértem a partra, játékosan megfenyegetett az ujjával. Haverok nem voltak, csak két barátnőmmel voltam kint két hétig. Ez tavaly volt.
