Pages

2007. április 29.

Jake és Kate

Jake MacCay - akit „Maccie”-nek becéztek -, a legjobb matematika tanár volt az iskolában. Ebben a tanárok és a diákok is egyetértettek. Pedagógus hivatásának elsőrendű tudora. Máskülönben csendes, rendszerető, befelé forduló típus, szigorú, igazságos, hallgatag és zárkózott. Mégis hihetetlen esemény történt, mely végül az iskolai szolgálattól való megválásához vezetett.

Forró nyári napon történt. „Maccie” a maga száraz módján tanította a felsőosztályos lányokat és fiúkat, néha hegyes szakállát cibálta. Gyorsan, de kínos pontossággal írta fel egyenleteit a táblára. Kérdezett, magyarázott. Bemutatott és visszakérdezett, ahogy szokás.

Kevésbé volt szokásos a pillantás, melyet az első sorban ülő tanítványára vetett. Pontosabban: Kate Donaldra. A lány - éppen 17 éves -, ide-oda fészkelődött a padban és tövig mutogatta lábait. Szemérmetlen típus, szőke, alacsony, de leírhatatlanul szexis. „Maccie” mereven nézte Katie bugyiját. Nem nagy látvány. Valóban nem. Katie jókora kötött bugyit viselt. A nyár közepén. Ennek ellenére nagyon izgatóan hatott. „Maccie” pislogott egy kicsit és megfordult, hogy tovább írja egyenleteit. Kissé dühösen kérdést tett fel Katie Donaldnak. Katie a matematikán kívül minden másra gondolt. Nem tudott válaszolni. „Maccie” elkeseredett.

„Megint semmi. Végül is mivel foglalkozik?” Ezt a kérdést „Maccie”-n kívül mindenki meg tudta volna válaszolni. Az alacsony férfi, MacCay mester, az első pillanattól imponált a lánynak. Pont azzal rendelkezett, ami neki hiányzott, ésszel. A tanárnak az hiányzott, ami nála megvolt, a szex. Ám ez nem zavarta Kate-t. Most már tudtára fogja adni, gondolta.

És amit Kate Donald elhatározott, meg is valósította. Szünetben bekopogott a tanári szobába. MacCay tanár úrral óhajtott beszélni. MacCay egyedül volt a tanáriban. „Mit kíván?” kérdezte és nem tudta elterelni gondolatait a kötött bugyiról.

„Uram”, fuvolázta Kate. „Uram, talán...” most sikerült megerősíteni magát, „talán korrepetálhatna, ha gondolja, ha úgy véli, hogy szükségem van rá, talán...”

„Önnek valóban szükséges”, állapította meg MacCay. „Délután háromra jöjjön el hozzám.” Letörölte az izzadtságot homlokáról. „Tudja, hol lakom.”

Mélyet lélegzett, de Kate csak nevetett: „Tudom. Pontos leszek.”

Így is történt. Éppen félóra foglalkozás után „Maccie” teljesen magánkívül volt. „Ön nagyon lusta… muszáj pont nálam kialudnia magát? Ha így megy tovább, akkor valakinek feszesre kell húznia a bugyiját...”

„Uram, tegye már meg!” ez volt minden, amit Kate válaszolt.

„Na igen, képletesen szólva...”

„Miért ne?” nevetett Kate. „Ha megérdemlem...”

„Maccie”-nek nem maradt más választása. Fogta a nádpálcát, melyet a lusta fiúk számára mindig keze ügyében tartott és munkához látott, hogy Kate kötött bugyiba bujtatott fenekét becsíkozza, melyet engedelmesen odatartott. Három-négy fenekes után befejezte.

„Így! Legyen ez önnek tanulság.”

„Mi?” nevetett Kate. „Ennyi az egész, uram? Többet reméltem öntől!”

Ez sok volt Jake MacCay számára. Elvesztette az ellenőrzést maga felett, elkapta a szemtelen lányt és a bőrfotel széles támlájára kényszerítette. Majd lehúzta a bugyiját és olyan alaposan behurkázta a csupasz ülepet, hogy Kate a fájdalomtól és a gyönyörtől hangosan sikoltozott, üvöltött. „Igen, igen, igen”, kiabálta, ami azt is jelenthette: „csináld tovább, nagyon-nagyon jól esik!” Aztán rávetette magát, zokogott és az alacsony férfit olyan gyorsan és vadul csábította el, hogy annak esze csak akkor kezdett működni, mikor minden megtörtént.

A következmények szörnyűek voltak, legalábbis úgy tűnt. MacCay mester kifogástalan úriember módján önként tájékoztatta az igazgatót az esetről és elbocsátását kérte. A szülőktől, akik teljesen elképedtek, megkérte Kate kezét és a tanév végén összeházasodtak. Ezen idő alatt meghatóan törődött fiatal felesége iskolai és házassági boldogulásával, ugyanolyan módon. Mellette még arra is talált időt, hogy az iparban ragyogóan fizetett állást találjon, nagyobb erőre kapjon. Felébredt benne az újonnan felfedezett szerelem.

Minden várakozás ellenére az összes problémát pompásan oldotta meg. Az egész grófságban nehezen lehetett volna boldogabb házaspárt találni, mint „Maccie” és az ő kis felesége.

„Maccie” tehetséget fedezett fel feleségében, melyről maga sem tudott: Kate remek karikatúrákat rajzolt. Mikor ura és „parancsolója” - ahogy mindig, kis felesége beleegyezésével - megfelelő erővel suhogtatta a nádpálcát és Kate feszülő, szemtelen popóját megfenyítette, Kate két karikatúrát rajzolt, mely hihetetlenül megnyerte „Maccie” tetszését és egy albumba ragasztotta, melyet ezután „Maccie” mindig megkövetelt.

Most már, ha Katie gyönyörű popója egész egyszerűen viszketett egy alapos és kiadós nádpálcázásért és nem tudott nyugodni, akkor azt mondta: „Jake, valamit rajzolnom kell...” Jake máris fogta a vastag sárga bácsit, melyet felesége nagy örömmel fogadott. A bugyiját egyébként már előzőleg levetette, „mert a nádpálca a meztelen popón jobban csíp és lányod jobban érzi”. Az album a karikatúrákkal gyorsan megtelt. Kate újabbat vásárolt, melybe - talán még ma - további rajzokat készíthet és ragaszthat. Legközelebb egy kis kutyakorbácsot vesznek. Kate remek példányt fedezett fel...

2007. április 22.

Raymond Sanders: Amerikai dekameron

Pénz olvasva, asszony verve jó

(36-38. oldal)

Szívesen elmondom magának az én legkedvesebb történetemet, de félek, ebből nehéz lesz általánosítania. Ahhoz, hogy egyáltalán megérthesse, egészen messziről kell kezdenem. Gyermekként korán árvaságra jutottam, és a nagybácsim vett magához, aki egyedül élt, és igen vallásos ember volt. Az volt a szokása, hogy igen gyakran és alaposan elfenekelt. Rendszerint a nyakamig felhúzott hálóingben a térdére fektetett, és a tenyerével ellátta a bajom. Eleinte persze sírtam, kiabáltam. Később azonban rájöttem, hogy a dolog igazából nem is olyan fájdalmas, és már nem féltem tőle, egészen hozzászoktam. Amint serdülőkorba kerültem a mellem nőni, a nemi szervem bozontosodni kezdett. Lassanként rájöttem, hogyha megfelelően fészkelődöm a fenekelés közben a nagybácsim térdén, ez szexuálisan jó nekem, bár akkor még persze mindezt nem így fogalmaztam meg magamnak. Mindenesetre hamarosan eljött az idő, amikor a sikoltozásom már nem annyira az elfenekelésnek, mint a kielégülésnek volt betudható. Részemről az egész procedúra egyfajta tudatos önkielégítéssé vált. Nem tudom, hogy nagybátyám mindebből mit vett észre, de így utólag már sejtem, hogy ez a dolog az ő részéről is szexuális tartalommal bírhatott.

Mire tizenkilenc éves lettem, melleim jókorára teltek, s a férfiak is kezdtek komolyabban felfigyelni rám. Rövidesen férjhez mentem egy nagyon derék emberhez. Gazdálkodni kezdtünk a szüleimtől örökölt farmon, és az egészet szinte el is felejtettem. Harmonikus, bár egy kissé egyhangú szexuális életet élünk azóta is. Tavaly ilyen tájt a férjem szokás szerint bement a városba, hogy felfogadjon valami alkalmi munkást a dologidőre. A közvetítő iroda néhány nap múlva el is küldött egy jókötésű huszonöt év körüli, környékbeli fiút. Rögtön munkába állt, és az első naptól figyeltem arányos alkatát, jó kedélyét, munkabírását. Egész nap róla álmodoztam, az ágyban pedig rágondoltam önkielégítés közben. Ez utóbbi nem is csoda, ha tekintetbe vesszük, hogy a férjemmel jó, ha két hétben egyszer van szexuális kapcsolatunk. Egyik este, amikor egyedül voltam a házban, mert a férjem bement három napra a városba, váratlanul kopogtattak, és amikor kimentem, nagy örömömre ő állt az ajtóban. Elnézést kért a zavarásért, de mint mondotta, halálra unja magát odakint egyedül a gazdasági épületben, ahol az alkalmi szállást berendeztük neki. Gondolta, ha nincs ellenemre, átjön beszélgetni. Persze rögtön beengedtem, bárcsak egy vékony házi ruha volt rajtam, ráadásul áttetsző is, és alul nem viseltem se bugyit, se melltartót. Meghívtam egy csésze teára.

Amint leültünk a konyhában, észrevettem, hogy alig leplezve engem bámul. A melleim és nagy sötét mellbimbóim körvonalai tisztán látszottak a ruha alatt, és úgy látszik, hogy annyira felizgatták, hogy végül nem bírta tovább, szinte önkéntelen mozdulattal megsimogatott. Magam sem tudom, hogy tehettem, de megfogtam a kezét, és rátettem a mellemre. Ettől felbátorodott és átölelt, majd meg akart csókolni. Ez utóbbit már nem hagytam, mert - bár tulajdonképpen vágytam is rá, hogy vele legyek - valahogy mégsem mertem egykönnyen rászánni magam a férjem miatt.

Ő persze ezt nem tudhatta, és nem is érthette, csak annyit láthatott, hogy "behergelem", de azután "meggondolom magam". Így utólag belegondolva nem meglepő, hogy egyszerre csak azon kaptam magam, hogy keresztbe fekszem a térdén, ő pedig irgalmatlanul fenekeli a pucér hátsómat. Egy pillanatig meglepődtem és tiltakozni akartam, de azután egy régen elfeledett érzés és erős nemi vágy gerjedt fel bennem. Nem bírtam ellenállni neki, és a kéjtől önkéntelenül is sikoltozni kezdtem, hogy még, még! Ő pedig lapát tenyerével nagy piros foltokat hagyva a fenekemen, alaposan ki is tett magáért. Amikor már egy-két perce tartott az elfenekelésem, izgalmam nőttön-nőtt, és egész testemben rázkódva hatalmasan elélveztem. Ezt persze ő is észrevette, ami nem lehetett túl nehéz, de szerintem még a szomszéd farmon is hallani lehetett. Ekkor felkapott, és az ölében bevitt a hálószobába. Letett az ágyra, majd ledobálta magáról a ruháit és rám vetette magát. Nemi szervét a számba dugta, én pedig lelkesen szopogatni kezdtem. Ő úgy látszik nem volt megelégedve a munkámmal, mert kihúzta a mellette heverő nadrágjából a szíjat, és néhányszor végigvágott vele a fenekemen. Biztos meglepően hangzik, de remek érzés volt. Légzésem ismét nehezülni kezdett, alig tudtam a nyelvemre figyelni. Ezt megelégelhette egy idő után, mert elvette a számtól a szerszámát, és hanyatt döntött. Ekkor a nedveim már valósággal dőltek, és teljesen elárasztották a lepedőmet. Ő pedig még mindig anélkül, hogy akárcsak egyetlen szót is szólt volna, erőteljesen belém hatolt. Évek óta ilyen kéjt nem éreztem. Sikoltoztam, dobáltam a fejem, és rövid idő alatt egymásután háromszor élveztem el. Végül az ő lihegése is felgyorsult, kihúzta a nemi szervét, a mellemhez térdelt, és három-négy vastag sugárban beborított a nedveivel. Utána a számhoz tette, és én lelkesen tisztára nyalogattam. Végül felöltözött, és most először szólalt meg a fenekelés kezdete óta. Csak ennyit mondott: "Holnap este megint eljövök."

Mondanom sem kell, hogy másnap alig vártam a nap végét. És nem is kellett csalatkoznom. Mindaddig, amíg ott dolgozott, a hátralevő néhány héten valahányszor a férjem nem volt otthon, este mindig meglátogatott, és aktusaink az előzőhöz hasonlóan zajlottak le. Végül persze a szerződése lejártával elutazott, de bízom benne, hogy az idei nyáron viszontlátom, a közvetítőnél ugyanis szóltam, hogy lehetőleg a tavalyi fiatalembert küldjék.

2007. április 17.

Paolo Coelho: Tizenegy perc

- Mit keresünk itt? - kérdezte Maria, amikor kiszálltak az autóból. - Fúj a szél, meg fogok fázni.

- Gondolkodtam azon, amit a pályaudvaron mondtál. Szenvedés és gyönyör. Vedd le a cipőd.

Egyszer az egyik kliense is ezt kérte tőle, és teljesen fölizgatta, hogy nézheti a lábfejét. Úgy látszik, soha nem lehet nyugta a kalandoktól.

- Meg fogok fázni - tiltakozott.

- Tedd, amit mondok - folytatta Ralf határozottan. - Nem fogsz megfázni, ha nem maradunk sokáig. Higgy bennem, ahogy én is hiszek benned.

Maria egyszerre megértette, hogy a férfi segíteni akar rajta, talán mert ő már ivott ebből a keserű vízből, és úgy látta, hogy most a lány van veszélyben. Csakhogy ő nem akarta, hogy segítsenek rajta. Tetszett neki az új világ, amelyben felfedezte, hogy a fájdalom nem probléma többé. De eszébe jutott Brazília, s hogy ott soha nem fog magának olyan társat találni, aki vele tartana ebbe az új világba. És mivel Brazília mindennél fontosabb volt
számára, levette a cipőjét. A talaj tele volt apró kövekkel, amelyek azonnal kiszakították a harisnyáját, de ez nem számít, majd vesz másikat.

- Vedd le a kabátod.

Mondhatta volna, hogy "nem", de előző éjjel egész jól hozzászokott, hogy mindenre "igen"-t mondjon. Így hát levette a kabátját is. Meleg teste nem reagált azonnal, de lassacskán elkezdett fázni.

- Sétálni fogunk. És beszélgetni.

- Itt nem lehet. Tele van a föld éles kövekkel.

- Annál jobb: azt akarom, hogy érezd a köveket, azt akarom, hogy fájjon, hogy fölsértsék a talpadon a bőrt, mert ha már megízlelted ezt a világot, ahogy annak idején én is megízleltem, ha már megtudtad, milyen az, amikor a fájdalom gyönyörrel párosul, most azt akarom, hogy ezt az élményt jól vésd az agyadba és a lelkedbe.

Maria legszívesebben azt mondta volna: "Nem szükséges. Tudom, milyen, és szeretem." De akaratlanul is elkezdett óvatosan járni, igyekezett minél finomabban lépkedni, mert égett a talpa a hideg és szúrós talajon.

- Volt egy kiállításom Japánban, abban az időben, amikor éppen nyakig benne voltam abban, amit te úgy hívsz, hogy "szenvedés, megaláztatás és gyönyör". Akkoriban úgy gondoltam, nincs kiút, hogy csak egyre mélyebbre süllyedhetek, és semmi más nem fog többé érdekelni, csak hogy büntessek és bűnhődjek. Végül is mindannyian emberek vagyunk, bűnben fogantunk, bűnösek vagyunk, megijedünk, amikor a boldogság elérhető közelségbe kerül, és legszívesebben mindenkit megbüntetnénk a saját tehetetlenségünk, sérelmeink és boldogtalanságunk miatt. Megfizetni a bűneinkért és megbüntetni más bűnösöket - hát nem maga a gyönyörűség? Dehogynem.

Maria fel-felszisszenve lépkedett mellette, és nehezére esett odafigyelni a férfi szavaira, de megtett minden tőle telhetőt.

- Láttam a nyomokat a csuklódon.


A bilincs. Felvett egy csomó karkötőt, hogy ne látsszon, de hiába: a gyakorlott tekintet tudja, hol keressen.

- Ha az, amit nemrég átéltél, elég ahhoz, hogy megtedd ezt a lépést, én nem állok az utadba. De tudnod kell, hogy ennek semmi köze az igazi élethez.

- Miféle lépést?

- Fájdalom és gyönyör. Szadizmus és mazochizmus. Nevezd, ahogy akarod, és ha meg vagy győződve róla, hogy ez a te utad, akkor szenvedni fogok, emlékezni fogok a vágyra, a találkozásainkra, a sétára Szent Jakab útján, a fényre, ami belőled árad. Meg fogom őrizni a tollat, amit nekem ajándékoztál, és ahányszor csak begyújtok a kandallóba, eszembe fogsz jutni. De soha többet nem kereslek.

Maria megijedt, úgy érezte, eljött az ideje, hogy föladja a harcot, mindent bevalljon, és ne tegyen úgy, mintha ő tudna többet erről a témáról.

-
Még soha nem éltem át ahhoz foghatót, amit nemrég, egészen pontosan tegnap, átéltem. És megrémiszt, hogy éppen a végső lealacsonyodás és megsemmisülés küszöbén találtam meg önmagam.

Nehéz volt folytatni ezt a beszélgetést, vacogtak a fogai és fájtak a lábai.

- Azon a kiállításon, melyet Kumano tartományban rendeztek, megjelent egy favágó - mondta Ralf, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait. - Nem tetszettek neki a képeim, de meg tudta mondani belőlük, mi foglalkoztat és mit érzek. Másnap fölkeresett a szállodámban, és megkérdezte, hogy boldog vagyok-e, s ha igen, csináljam csak tovább, amit csinálok. De ha nem, menjek vele, és töltsek nála néhány napot. És a köveken sétáltatott, mint most én téged. Nekem is fáznom kellett, mint neked. Megértette velem a fájdalom szépségét, csakhogy ezt a fájdalmat a természet okozza, nem pedig az ember. Ez egy ősi, ezeréves módszer, és Shugen-do a neve. Azt mondta, hogy nem félek a fájdalomtól, és ez jó, mert aki uralkodni akar a lelkén, annak előbb a testén kell tudnia uralkodni. Azt is mondta, hogy rosszul használom a fájdalmat, és ez nagyon rossz. Az a tanulatlan favágó azt képzelte, hogy jobban ismer, mint én magamat, és ez nagyon idegesített, arra viszont büszke voltam, hogy a képeim valóban azt fejezik ki, ami vagyok és amit érzek.

Maria érezte, hogy egy élesebb kő felhasítja a bőrét, de a hideg erősebb volt, mint a fájdalom, és a teste azzal volt elfoglalva, hogy küzdjön a megbetegedés ellen: nem tudott igazán odafigyelni Ralf szavaira. Miért van az, hogy ezen a szent és áldott világon minden férfi csak azt akarja, hogy ő megismerje a fájdalmat? A szent fájdalmat, a gyönyörteljes fájdalmat, az ilyen meg olyan fájdalmat, mindegy, csak az a lényeg, hogy fájdalom legyen.

Sebesült lábával rálépett egy újabb éles kőre, de elnyomta a kiáltást, és ment tovább. Az elején még igyekezett megőrizni a méltóságát, az önuralmát, azt, amit a férfi "fény"-nek nevezett. De most már nagyon lassan járt, és forgott a gyomra, és forgott vele az egész világ. Hányingere volt. Arra gondolt, hogy megáll, de rájött, hogy semmi értelme nem volna, és ment tovább.
Azért nem állt meg, mert arra gondolt, hogy akármeddig kibírja ezt a mezítlábas járkálást, hiszen tudja, hogy nem tarthat élete végéig.

De hirtelen egy másik gondolat suhant át az agyán: és ha holnap nem tud megjelenni a Copacabanában, mert olyan súlyosan megsérül a lába, vagy mert ledönti a láz a lábáról? Mert az biztos, hogy most nagyon meg fog fázni. A vendégekre gondolt, akik hiába fogják várni, Milanra, aki annyira bízik benne, a pénzre, amitől elesik, a földre, amit meg akar venni, és a szüleire, akik büszkék rá. De a szenvedés lassan kiirtott belőle minden gondolatot, és ő már nem csinált semmit, nem érzett semmit, nem gondolt semmire, csak rakta egymás után a lábait, és őrülten vágyott rá, hogy Ralf észrevegye az igyekezetét, és azt mondja, hogy elég, megállhat, és fölveheti a cipőjét.

De a férfi közönyösnek tűnt, távolinak, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy eltántorítsa a lányt attól, amit még nem is ismer, de máris vonzza, és ami sokkal mélyebb sebeket ejthet rajta, mint a bilincs.

Maria tudta, hogy Ralf segíteni akar rajta, de bármennyire is igyekezett megőrizni a méltóságát, megmutatni az akaraterejét és a „fény”-ét, a fájdalom nem engedte, hogy bármiféle gondolatai legyenek - nem volt benne más, csak a fájdalom, ami minden teret kitöltött, ami megrémisztette, és csak arra tudott gondolni, hogy van egy határ, és hogy nem bírja tovább.

De tett még egy lépést.

És még egyet.

A fájdalom most elárasztotta az egész lelkét, és lelkileg is meggyöngítette. Mert két különböző dolog színházasdit játszani egy ötcsillagos szállodában, meztelenül, vodkával, kaviárral, korbáccsal a lába közt, vagy mezítláb járkálni a hidegben, a köves úton. Elvesztette a kapcsolatot a valósággal, egy szót sem tudott szólni, semmi más nem létezett számára, csak a kicsi, szúrós kövek, amelyek kijelölték az utat a fák között.

Amikor arra gondolt, hogy föladja, különös érzés töltötte el: elérte a határt, és a túloldalon üres teret látott, ahol mintha önmaga fölött lebegne és nem venne tudomást arról, amit érez. Lehet, hogy ezt érezték a vezeklők is? A fájdalom túloldalán talált egy kaput, amely egy másik tudatszintre nyílik, ahol nincs helye semmi másnak, csak a könyörtelen természetnek - és neki, a legyőzhetetlen Mariának.
Körülötte minden álomvilággá változott: a rosszul kivilágított park, a sötét tó, a néma férfi, az andalgó házaspárok, akik nem értették, miért járkál mezítláb a szúrós talajon, ha egyszer nem bírja. Nem tudta, hogy a hideg vagy a fájdalom miatt, de egyszer csak már nem érezte a testét, és olyan különös állapotba került, ahol nincs többé se vágy, se félelem, csak valami titokzatos - minek is lehetne nevezni? - valami titokzatos "béke". A fájdalom határa tehát nem azonos az ő végső határával: hiszen át tudott lépni rajta.

Azokra az emberekre gondolt, akik nem önszántukból szenvednek. És itt van ő, aki kiharcolta magának ezt a szenvedést - de ez már nem is számít, átlépte testének határait, és most nem maradt neki más, csak a lelke, a "fény", egyfajta üresség, amit valaki valamikor így nevezett: Paradicsom. Van olyan szenvedés, amit csak akkor felejthetünk el, ha felülemelkedünk a fájdalmunkon.

A következő kép, amire emlékszik: Ralf az ölébe veszi, és betakarja a kabátjával. Biztosan elájult a hidegtől, de nem számít. Boldog volt, nem félt, mert legyőzte a fájdalmat. Nem maradt szégyenben ez előtt a férfi előtt.

2007. április 15.

Mesék a pálca másik oldaláról 5.

Engem sohasem fenyítettek meg az iskolában. 22 éves koromban toltam le először a bugyim fenekeléshez. Amikor a főnököm közölte, hogy fenekelést érdemlek, nagyon megsértődtem és majdnem elájultam... Egész lényem tiltakozott, lábaim remegtek, forgott a gyomrom.

Nem szükséges hangsúlyoznom, milyen nehéz megtartani a munkahelyet, vagy kiérdemelni a fizetést. Tudom, súlyos hibát követtem el, mely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy munkaadóm részérő egy sor megaláztatást kellett elszenvednem, máskülönben kirúghatott volna. Be kell ismernem, mikor túltettem magam javaslata miatt érzett felháborodásomon, hogy hajoljak rá íróasztala végére a fenekeléshez, borzongató érzés futkározott fel-le gerincemen a gondolattól, hogy tehetetlenül, kiszolgáltatva elfogadom az általa kiszabott büntetést... Kétségtelenül volt valami szexuálisan izgató az elképzelésben.

Nem vagyok egy világrengető szépség, csak egy fiatal nő. Egy irodai névnapi bulin felszedtem néhány fiatal alkalmazottat és csókolóztunk, ölelkeztünk, simogattuk egymást..., így utolsóként távoztam az irodából. Én kaptam a legtöbb csókot, cici-tapizást és a legizgatóbb helyeken való simogatást. Mindegyik férfi ajánlatot tett, akivel csókolóztam.

Az igazgató főnököm közölte velem, hogy ez alkalommal nem nézheti el hanyag munkámat, ezért mérlegeljem, hajlandó vagyok-e letolni a bugyim, az íróasztal végére hajolni és kiállni bizonyos számú fenekest kézzel, illetve vonalzóval. Rövid habozás után bólintottam beleegyezésem jeléül.

Este - az ilyesmi mindig este ment végbe -, irodájába mentem és úgy álltam előtte, mint egy kislány, akit rosszalkodásom kaptak. Minden bevető nélkül íróasztala szélére csapott és utasított, hajoljak rá. Sohasem fogott el olyan különös érzés, mint abban a pillanatban. Kíváncsi lettem, hogyan kezd hozzá, mi történik majd. A legfurcsább érzésem akkor támadt, mikor ráhajoltam az íróasztalra, remélve, hogy fenekem nem domborodik ki túlságosan. Mélységesen megrendültem, mikor felemelte a szoknyám, láthatóvá téve harisnyanadrágom és bugyim, majd lehúzta az alsóneműmet is, és előbukkant meztelen popóm. Ekkor még nem tudtam, micsoda izgalmakat élek majd át.

Megparancsolta, emeljem magasra a fenekemet, homorítsam a hátam és szorítsam mellemet az asztallapra. Végignyúltam az asztalon, lábam mereven kinyúlt, görcsbe feszült. Combomat, farpofáimat összeszorítottam. Ekkor cirógatni kezdte popóm bőrét, mintha elsimítaná bőrt a fenekelés előtt. Sohasem hittem volna, hogy ez ilyen kéjes szenvedélyt kelt bennem. Az izgalom borzongató hullámai futottak végig testemen, mikor tenyerével gyöngéden paskolgatta popsimat, aztán felemelte a kezét és az első fenekes tűzzel árasztotta el a bőrömet, mely őszintén szólva nem fájdalmas, hanem inkább izgató és feltüzelő volt. Emlékszem, arra gondoltam, miért csapnak a lányok olyan nagy hűhót miatta. A második fenekes a másik félgömbömön csattant. Ez is inkább jólesett. Lassan lendületbe jött, és ahogy folytatta, rádöbbentem, hogy fenekemet akaratlanul is egyre hátrább tolom. Ellazítottam félholdjaimat, harisnyanadrágom és bugyim teljesen lecsúszott, popóm izzani kezdett. A csípős jelleg tomboló tűzzé változott, egyáltalán nem panaszkodhattam! A fenekelés egyre erőteljesebbé, hangosabbá vált. Valahányszor lecsapott tenyere a meztelen fenekemre, a tűz lángja lobbant fel rajta.

Egyszer csak megállt, hátrább lépett ülepemtől. Örvénylő izgalom áradt el bennem, majd egészen más jellegű fájdalmat éreztem, mikor az irodai vonalzóval húzott végig vörösen izzó hátsó felemen. Határozottan nagyot csattant és ennek megfelelően popóm egyik oldalról a másikra kígyózott. Eszembe sem jutott felállni, inkább erőteljesebben szorítottam felsőtestemet az íróasztal lapjára. A második ütés teljesen megváltoztatta mozgásom jellegét. Ülepem az őrjítő fájdalom ütemére vonaglott, de nem mondhatom, hogy ez a kín, a szenvedés kifejezése lett volna... Ellenkezőleg, élveztem!

Puncim bizsergett, tüzelt, miközben a vonalzó megállás nélkül suhogott táncoló popóm dombjain... Mikor abbahagyta, megállapítottam, nem óhajtok felállni... így akarok maradni és riszálni csípőmet, lehetővé téve, hogy combjaimat összedörzsöljem, és a csúcson tartsam a kéjes nemi izgalmat a testemben. Felsóhajtottam, midőn belemarkolt a fenekembe, mert úgy tűnt ez vezet el a borzongató gyönyörhöz. Tapogatta popsim izzó félgömbjeit és az érzéstől még magasabbra szárnyalt izgalmam a vágytól... Magamba fojtottam elégedettségemet... Ekkor megragadta a csípőmet, közelebb húzott magához... újabb megdöbbenés csatlakozott az előzőhöz... Meg fog baszni! Tágra nyílt szemekkel feküdtem az asztalon, a döbbenet elragadtatott gyönyörré változott. Tényleg a testembe helyezte kőkemény hímvesszőjét, egész lényem az őrült elképzelések világába repült és mindannyiszor hátralöktem csípőm, valahányszor ő előre.

Csak úgy írhatom le ezt az estét, mint igazi élvezetet. Nagy kár, hogy sohasem tette meg újra, pedig kedvesen megpróbáltam tudatni vele, szeretném, ha elfenekelne, amikor csak akarja. Furcsa, nem?

2007. április 13.

Tanárnőt vert el diák helyett az igazgató

Tanárnőt náspángolt el az új igazgatónő tévedésből egy malajziai iskolában. Henyélő diáknak nézte ugyanis a 28 éves nőt, és nádpálcával fenéken verte, ahogy rakoncátlan diákokkal teszi.

A tanárnőt a pálcázás különösen azért viselte meg, mert seregnyi gyerek szeme láttára történt.

Az 53 éves igazgatónőt csak két hete helyezték át az iskolába, és nem ismer még mindenkit a tantestületből. Bocsánatot kért, és azzal védekezett, hogy azért vélte diáknak a tanárnőt, mert a harcművészeti órához laza öltözékbe bújt.

2007. április 6.

Andi története: Az étteremben

A következő történetet Andi osztotta meg velem. Mindig érdekes olvasni a "másik oldalról" is.

****************************

Tegnap a férjem kedvenc éttermében vacsoráztunk. Mindig ugyanoda járunk, nagyon jó a kaja, és a kiszolgálás.

Mikor Jani bejelentette, hogy megint oda megyünk vacsorázni, nagyon megörültem neki. Sokáig készülődtem, és egy nagyon kivágott felsőt vettem fel, amit előtte pár nappal a c&a-ban vettem. Hozzá egy kockás térd alá érő csípő- szövetnadrágot, és egy krómszínű sarkú, fekete, hegyes orrú csizmát. Szolidan sminkeltem, piros rúzst kentem a számra.

Kocsiba ültünk, és elindultunk. Mikor beértünk, beültünk a dohányzó részbe, mer ott voltak kevesebben. Cigarettára gyújtottam, és rendeltünk. Mindig ugyanaz a pincér szolgál ki minket, a férjem kedvence, Zoltán. Zoli egy 30-32 év közötti fiatalember volt, meglepően kigyúrt testalkattal, szép, markáns arccal. Miközben felvette a rendelést, a tekintete sokáig időzött a dekoltázsomon. Szinte már égetett, zavart a nézése. Egyre idegesebb lettem. A férjem nem vett észre semmit, mert nagyon beletemetkezett a frissen kihozott újságba, amit mindig megkap az étlap mellé. Mikor már nem bírtam cérnával, rámordultam:

- Megtennéd, hogy nem a dekoltázsomat stírölöd, hanem a rendeléssel foglalkozol?

Erre ő hebegett valamit, hogy csak elbambult, mire megkérdeztem

- Minden nő dekoltázsába belebambulsz? Mert akkor akár pályát is módosíthatsz. Pont jó lennél hímringyónak!

A férjem erre mér mérges lett, és csak annyit mondott.

- Andrea, most azonnal kérj bocsánatot Zoltántól!

- Nem kérek! Ez a bunkó szinte megerőszakolt a tekintetével.

- Rendben, Andrea! Te akartad... Hozd be a kocsiból a nádpálcát.

- Eszemben sincs. Megőrültél? Itt ugyan hozzám sem érsz!

- Ne feszítsd tovább a húrt!

Ezt már olyan fenyegetően mondta, hogy szinte halálra rémültem. Dobogó szívvel indultam el a kocsihoz. Mikor odaértem, kivettem a pálcát a hátsó ülésről, és a kabátom alá dugtam. Mikor visszamentem a helyiségbe a férjem már ott ült Zoltánnal az asztalnál. Mikor én is elfoglaltam a helyemet, János szigorúan nézett rám.

- Andrea! Tudod milyen szemtelenül viselkedtél?

- Igen. - feleltem lesütött szemekkel.

- És tudod, hogy ezért keményen, és példásan meg foglak büntetni?

- Igen, de...

- Semmi de - felelte szikrázó szemmel. - Megértetted?

- Igen

- A büntetésed 12 ütés tőlem a nádpálcával, mert szégyenbe hoztál, további 12 ütés Zoltántól, mert bunkón viselkedtél vele, és még 12 fenekes, mert ellenkeztél. Ezt is Zoltán adja majd. Megértetted?

- Igen - remegett a térdem a félelemtől, és a szégyentől, vörösödni kezdtem. Nem néztem Zoltánra.

Ekkor a férjem Zoltánhoz fordult.

- Van itt egy szabad asztal, amin megbüntethetnénk a kisasszonyt?

- Van persze. Mindjárt elintézem. Vagy bemenjünk inkább az öltözőbe, vagy a raktárba?

- Nem szükséges. Ez a hely tökéletesen megfelel.

Köpni, nyelni nem tudtam a félelemtől, és a megalázottságtól. Még hogy itt, egy étteremben, ennyi ember előtt verjenek el. Ez nekem is sok volt.

Miközben elmélkedtem, Zoltán szabaddá tette a mellettünk lévő asztalt.

- Feküdj rá! - szólt rám a férjem.

Nem tehettem mást, az asztalra hasaltam, úgy ahogy voltam.

- A nadrágot le, tanga maradhat - dörrent rám János.

Az ájulás kerülgetett. Esdeklően pillantottam rá.

- Rendben van, kisasszony, ha nem veszed le most azonnal a nadrágot, és nem fekszel végig az asztalon, akkor az plusz 12 ütés!

Kétségbeesetten, vörös arccal vettem le a nadrágomat, és terítettem a székre. A másik 3 asztaltól érdeklődve nézegettek engem.

- Szabály a következő - szólt János. - Én kezdem a büntetést. A kezeidet tedd hátra a tested mellé. Ha elmozdulsz ebből a pózból, vagy a kezeidet a fenekedre rakod, az az ütés nem számít. Kezdjük is. Minden ütést hangosan számolsz.

Meg sem várta, hogy esetleg bólogassak, nagyot vágott rám.

- Aúúúúúú - üvöltöttem fel.

- Egy - nyögtem ki nagy nehezen.

Rögtön ütött, ugyanoda

- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Kérlek, hagyd abba, nagyon fáj.

Rögtön lecsapott.

- Azt mondtam, számolsz.

- Kettő - nyögtem nagy nehezen.

A harmadik ütés olyan erősre sikeredett, hogy üvölteni sem tudtam, csak nagy nehezen suttogtam: - Három.

A pálca iszonyúan csípett, és biztosra vettem, hogy már most lila a seggem.

A negyedik ütéstől kezdve folyamatosan üvöltöttem és zokogtam, ügyet se vetve az emberekre, akik már meg sem próbálták leplezni érdeklődésüket; kihúzódtak székeikkel, hogy mindent láthassanak. Azt hittem ott helyben bepisilek a fájdalomtól. Mikor a férjem a 10. ütésnél tartott, hátrakaptam a kezem.

- Akkor ezt most nem számoljuk - szólt, és lecsapott még egyszer, hajszálpontosan ugyanoda.

- Tííííz! - ordítottam könnyes szemmel.

- Tizenegy! Könyörgöm, hagyd abba, soha többet nem beszélek csúnyán, ígérem. Bármit megteszek, csak hagyd abba.

Ő azonban újra ütött.

- Tizenkettőőőőő - ordítottam, és védelmezően hátrakaptam a kezeimet, miközben a férjem leült velem szembe, és egy zsebkendőt tett elém az asztalra.

- Most jön a büntetésed második fele. Remélem, tudod, miért kapod.

- Igen, tudom. De nem lehetne esetleg várni kicsit? - kérdeztem.

- Nem! Szigorúnak és következetesnek kell lennünk, hogy ez ne forduljon elő még egyszer - szólt János, azzal átadta a pálcát Zoltánnak.

- Hát akkor elkezdeném - szólalt meg, mikor mögém lépett.

Nem szóltam semmit, csak megint zokogni kezdtem.

- Akkor hát a kezedet légy szíves vedd el a fenekedről.

Nagy nehezen felvettem az előbbi pozíciót, és vártam. Az ütés nem jött.

- Andrea szállj le az asztalról! Asztalnak háttal egyenesen állj meg, és fogd meg az asztalt. Tenyered az asztal lapján. - szólt Zoltán. Csak az az ütés ér, amelyiknél nem szorítod össze a fenekedet. Továbbra is számolj. Ha elmozdulsz, elölről kezdjük.

Nagy nehezen elfoglaltam a kijelölt helyet, és a kívánt pozitúrába helyezkedtem. Alig álltam meg, már jött is az első ütés. Zoltán sokkal erősebbeket ütött, mint a férjem, és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt.

- Egy - számoltam, és éreztem, hogy megrogynak a térdeim, és valami meleg csordul le a combjaimon. Azt hittem, bepisiltem. Aztán tudatosult bennem, hogy csak a fenekem vérzik.

- Kettőőőő! - csillagokat láttam a fájdalomtól, és sokáig riszáltam a fenekemet, mire újra mozdulatlan lettem, és elernyedtek a farpofáim. Zoltán egy nagyon erőset vágott rám.

- Három - suttogtam, és térdre rogytam.

- Kelj fel azonnal, vagy elölről, kezdjük!- kiabált rám Zoli

Megpróbáltam felkelni, de nem ment. Ekkor Zoli megfogta a karomat, felrángatott, és visszalökött az asztalra, de most már úgy, hogy a felsőtestem az asztalra hajolt. Szétrugdosta a lábaimat, majd ütött tovább, nem is hallva meg az üvöltésemet, és a sírásomat. Az ütései csak úgy záporoztak. Én meg számoltam, és könyörögtem, hol a férjemnek, hol pedig Zolinak.

- Ez az uccsó. - Hallottam Zoltán hangját. - Készülj!

Egy lépést hátrált, és úgy vágott rám. A hangom is elakadt a fájdalomtól.

- Tizenkettő - suttogtam.

- Andrea! Feküdj vissza az asztalra! - szólt rám a férjem.

Zoli segített visszamászni, és eligazította a fenekemet, közben kajánul vigyorgott.

- Most jön az utolsó 12 csapás - szólalt meg János.

Zoltán mögém lépett, és újult erővel elkezdte ütni a fenekemet. Szinte már alig láttam a fájdalomtól. Taknyom, nyálam egybefolyt, sminkem elmaszatolódott, és folyamatosan üvöltöttem. Zoli kétszer kezdte újra a verést. Mikor végzett, a férjem parancsára ott maradtam az asztalon. A seggem lila volt, és feldagadt, néhol vérzett is. Zoli kerített egy kis jeget, és egy konyharuhába csavarva a fenekemre dobta. Éreztem, hogy lüktet.

5 perccel később János rám szólt, hogy üljek vissza a székemre. Pokolian fáj az ülés, de nem akartam még egy verést, ezért leültem. Ezalatt Zoltán kihozta a vacsoránkat. Megettük, majd hazamentünk. Otthon a férjem még folytatta a pedáns büntetést...

De ez már egy másik történet.