/Ági története/
A szüleim elutaztak külföldre, rájuk is fért már, mert egész évben dolgoztak, és mivel kettesben akarták tölteni ezt az utat, engem a nagymamámra bíztak.
Igazából annyira nem bántam, mert azt csinálhattam, amit akartam. Csak egy szabály volt: minden nap haza kellett érnem sötétedés előtt, és ezt igazából nem volt nehéz betartani, mivel nyár volt és egyedül voltam. Szerettem egyedül sétálni a falu mellett lévő erdőben.
Már nyár vége volt. Szinte már úgy ismertem az erdőt, mint a tenyeremet. Sétálni indultam a megszokott útvonalamon, a lábam már automatikusan vitt az ösvényen. Nagyon el voltam gondolkodva, ezért észre sem vettem, hogy letértem az útról és egy ismeretlen ösvényen találtam magam. Lassan lépkedtem, mert még korán volt és izgisnek ígérkezett, hogy egy még fel nem fedezett úton megyek.
Félóra múlva egy kis parasztos háznál kötöttem ki, amit telis tele volt gyümölcsfákkal. Nagyon szép, takaros ház volt. Na, és azok a cseresznyefák… nem lehetett nekik ellenállni, ezért megnéztem, hogy nincs-e valaki a ház körül, de úgy nézett ki, nincs senki a házban.
Átmásztam a kis kerítésen. Felmásztam az egyik cseresznyefára, ami a legközelebb volt a kerítéshez. Már 10 perce ültem a fán, gondtalanul ettem a cseresznyéket, amikor…
- Hát, te meg mit keresel itt? - kérdezte valaki. Lenéztem, és észrevettem egy férfit, aki nagy valószínűséggel a házikó tulajdonosa volt, és nem éppen jókedvében találtam.
- Ajjajj - hirtelen ennyit tudtam kinyögni.
- Bizony ajjajj, gyere csak le a fámról - morogta dühösen.
Kezdtem komolyan megijedni… remegő térdekkel ereszkedtem le a fáról. Az első gondolatom az volt, hogy elfutok, de ezt nyílván a férfi is észrevette, mert hirtelen megragadta a karomat és bevonszolt a házba.
- Mégis mit gondolsz magadról? - kérdezte, miután becsapta maga mögött az ajtót. - Ezeket a gyümölcsöket magam termesztettem, én ebből élek, kiviszem a piacra és eladom! Te meg csak bemászol a kertembe és leeszed róla a friss gyümölcsöket?! - kiabálta magából kikelve.
Én annyira megijedtem tőle, hogy hátrálni kezdtem tőle. Hirtelen elhallgatott, annyira dühös volt, vett pár mély levegőt és megkérdezte.
- Ki vagy te? Hogy hívnak?
- Sarah vagyok, uram - motyogtam a padlónak.
Összeszűkült szemmel nézett végig rajtam.
- Ismerősnek tűnsz. Nem te vagy Mrs. Bones unokája vagy, ugye? Na, azt hiszem, elbeszélgetek vele, hogy az unokája…
- Ne, kérem - szakítottam félbe. - Kifizetem a cseresznyéket, segítek a ház körül, csak ne szóljon neki. - Tudtam, hogy a Nagyi csalódna bennem, ha ezt megtudná, azt pedig nem akartam.
- Nem kell nekem a segítséged, boldogulok egyedül is. A pénzed sem kell, de mivel engedély nélkül ettél a cseresznyémből, büntetést érdemelsz! - mondta.
- Büntetést? - kérdeztem remegve.
- Igen! Méghozzá fenekelést.
Nem mondtam semmi, mert nem hittem a fülemnek. Ő eközben hozott egy széket a konyhából, leült rá és megpaskolta a combját.
- Gyere, nem érek rá egész nap - mondta szinte kiabálva, de én egy szót sem mertem szólni. Csak álltam ott és riadtan néztem a férfira.
- Gyerünk, ne akard, hogy én hozzalak ide, mert akkor dupla annyit fogsz kapni! - és mivel még mindig nem mozdultam, hirtelen felállt, megragadott és odahúzott a székre. Tiltakozni kezdtem, de esélyem sem volt a nálam kétszer akkora férfivel szemben.
- Engedjen el!!! - kiabáltam kétségbeesve, de nem törődött velem. Próbáltam kibújni a szorításából, de nem ment, lefogott. Mozdulni sem bírtam.
- Nos, mivel átmásztál a kerítésemen engedély nélkül, 25 fenekest kapsz, a lopásért pedig 30 fenekest. Utána pedig nadrágszíjjal szintén 25 fenekest, mert ellenkeztél.
- Ne, kérem! Többet nem fog… áú! - Egy hatalmasat csapott a fenekemre. Aztán még egyet és utána még egyet. Próbáltam minden fenekes után kibújni a szorításból, de ez lehetetlennek tűnt. Ezért csak tűrtem, ahogy ez a férfi elfenekel, méghozzá életemben először. Sosem bántott senki.
Nem tudom éppen hol tartott a férfi a fenekeléssel, de én már szinte sírtam. Kiabáltam, de nem érdekelte. Én meg nem tudtam mit tenni, csak tűrtem a fenekelést. Amikor végzett elengedett. Én könnyes szemmel, felháborodva néztem rá és az ajtó felé hátráltam, de ő ott termett mellettem.
- Még nem végeztünk! - mondta, miközben a nadrágszíját felfejtette a farmerjáról. Már majdnem elértem az ajtót, amikor ismét megragadott és a székhez vitt. 2 másodpercen belül már a térdén feküdtem. Azt hittem, hogy az előző fenekelésnél nem lesz rosszabb, de tévedtem.
- Most pedig az ellenkezésért megkapod a büntetésed második felét, amit szépen számolni fogsz! Ahányszor elrontod, annyiszor kezdjük újra, világos?
Nem válaszoltam. Erre egy hatalmasat csapott a szíjjal a fenekemre. Én felkiáltottam.
- Azt kérdeztem, világos?
- Igen… - mondtam sírva.
- Helyes.
És jött az első ütés.
- Egy – mondtam, remegő hangon.
Két másodperc múlva jött a második.
– Kettő.
És ez így folytatódott a 20. fenekesig. A 20. után leállt.
- Nos, azt hiszem ennyi bőven elég volt mondta, megfogta a karom és talpra állított. -Remélem, tanultál ebből. A maradékot azért nem kaptad meg, mert úgy látom ez hatott. Most elmehetsz.
Egy szót sem szóltam. Letöröltem a könnyeket az arcomról és kirohantam a házból. Mivel teljesen össze voltam zavarodva, ezért azt sem néztem merre futok.
Mire hazaértem már sötét volt. Próbáltam belopózni a házba, az előszobáig jól is, de amikor halkan becsuktam az ajtót, és megfordultam a nagyi állt előttem dühösen, szíjjal a kezében. Én riadtan néztem fel rá, és magyarázkodni kezdtem, miközben le sem vettem a szemem a szíjról.
- Ne haragudj, nagyi! Nem vettem észre mennyi az idő és…- de nem tudtam befejezni.
- Van fogalmad róla mennyire aggódtam? 2 órát késtél! Tudod, hogy itthon kell lenned időben! Semmi mást sem kértem tőled! –I tt szünetet tartott, én meg sem bírtam szólalni, a nagyi még sosem emelte fel a hangját sem, soha. Nagyon aggódhatott.
- Többet nem fog előfordulni - mondtam gyorsan.
- Abban biztos vagyok – felelte. - Sajnálom, ezért meg kell büntesselek, hogy ez többet ne forduljon elő.
Jajj, ne! Egy fenekelés miatt késtem és ezért most megint… Nem szóltam egy szót sem.
- Gyere ide és hajolj előre. Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de ezt még egyszer nem teheted velem.
Odamentem hozzá. Előrehajoltam és ahogy tudtam összeszorítottam a fogam, de ez nem használt, az első ütés után azt éreztem, mintha semmi sem védené a fenekemet. A nagyi nem adott sokat, de az is szörnyű volt a másik fenekelés után. 10-15 fenekes után abbahagyta és felküldött a szobámba. A következő 3 napot szobafogságban töltöttem. Ez volt életem legrosszabb napja…
Szia, Kicsilány,
Talán mondanom se kell, mennyire meglepődtem, amikor megkaptam a leveledet, amelyben a segítségemet kéred. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek… Hiszen még fél éve sincs, hogy beszéltünk erről. Vagy már elfelejtetted?
Mondjuk az igaz, hogy akkor nem te szóltál, hanem a rendőrkapitány ismerősöm hívott fel, hogy gyorshajtáson kaptak egy kislányt, akinél megtalálták a névjegykártyámat. Akkor a barátom belement abba, hogy a minimális büntetést kapd (1 hónapra elvették a jogsidat), mivel ő is úgy gondolta, hogy egy másfajta büntetés biztosan hatékonyabb. Emlékszel rá? Nem hiszem, mivel akkor most nem lennél ilyen nagy bajban….
Pedig azt hittem, hogy azt a leckét egy életre megjegyezted. És tessék, alig fél évvel később még nagyobb hülyeséget csinálsz! Jogosítvány nélkül, 80-nal menni lakott területen. Ráadásul az igazoltató rendőrt bokán rúgni… Szerinted mit fogok csinálni veled????
Első lépésként talán nem árt felfrissíteni az emlékezetedet, mi is történt fél éve…
Akkor sem volt elég, hogy szabálytalankodtál, de még neked állt feljebb, és igen szemtelenül viselkedtél a rendőrökkel szemben. A barátom teljesen feldúltan fogadott. „Jó ismerősöd az ifjú hölgy?”, kérdezte zaklatottan. „Mert ha nem, akkor nem csak a gyorshajtásért kell felelnie, de hivatalos személy elleni erőszak miatt is feljelentem…”
Mit felelhettem volna… Védeni kezdtelek, hogy biztosan nehéz napod volt, stb. „Rendben van, akkor elnéző leszek”, mondta a főkapitány. „De a jogosítványa ugrik 1 hónapra. És ha a helyedben lennék, akkor úgy elverném a kis popsiját, hogy legalább egy hétig ne tudjon leülni.”
Erre csak bólogatni tudtam, mivel én is ugyanerre az elhatározásra jutottam…. És ebben megerősített az első mondatod, amikor elővezettek a rendőrök: „Na, itt van még egy nagyokos”.
Most már tudom, hogy abban a pillanatban kellett volna a térdemre fektetni és a rendőrök előtt alaposan elnáspángolni a popsidat - de ami késik, nem múlik… Így viszont csak megragadtam a füledet, és minden tiltakozásod és szitkozódásod ellenére kivezettelek a kocsihoz.
Úton hazafelé én csendben vezettem, neked viszont akkor sem állt be a szád. Szidtad a rendőröket, hogy nincs jobb dolguk, mint veled foglalkozni, az igazi bűnözők persze nyugodtan garázdálkodhatnak… Szidtál engem, hogy mit képzelek, így megalázni téged mások előtt… És persze mindenki más hibás volt, csak éppen te magad nem…
„Ne feszítsd még jobban a húrt, ifjú hölgy”, feleltem, amikor már kezdett megfájdulni a fejem. „Már így is életed fenekelése előtt állsz.”
Na, ezzel csak olajat öntöttem a tűzre! Szerencsére már közel voltunk a lakásomhoz…
Amikor megálltunk, a karodnál fogva kirántottalak a kocsiból, majd 2 csípős fenekessel mozgásra ösztökéltelek. Persze nem nagyon akaródzott engedelmeskedni, így jó párat rá kellett csapnom a popsidra, mire megtettük a pár méteres utat az ajtóig.
A lakásban nem sok időt hagytam a gondolkozásra, azonnal a legközelebbi ülőalkalmatossághoz rángattalak. Leültem, keresztbe fektettelek a térdeimen, és jó erőset a nadrágodra csaptam.
„Kabbe!!! Mi a fenét képzelsz???”, jött a válasz.
Én viszont jól tudtam, hogy most még nem alkalmas az idő kommunikációra, ezért szótlanul folytattam a fenekelésedet. Minden erőmet beleadtam az ütésekbe, mivel jól tudtam, hogy a farmer anyaga igen sokat elnyel a fenekesek hatásából. Először az egyik félgömbre csapott le csípősen a tenyerem, majd következett a másik oldal, végül középen fejeztem be egy sorozatot.
Egészen addig tartottam ezt a ritmust, amíg az első „auuu” el nem hangzott tőled. Ekkor taktikát váltottam. Hatszor egymás után ütöttem az egyik félgömbre, pontosabban a popsi alsó részére, ahol már a combokhoz kapcsolódik, majd ugyanezt megismételtem a másik oldalon is.
Ez már hatásosnak bizonyult. Már a második sorozatnál hátrakaptad a jobb kezedet a popsidhoz, így próbálva kivédeni a csípős ütéseket. Amikor a csuklódat a derekadhoz szorítottam, nem maradt más védekezés, mint a popsid tekergetése, valamint a lábaiddal való kalimpálás.
A negyedik sorozat végén már minden fenekest „auuu”-zás kísért, sőt egy „Ne!” is elhangzott, bármennyire is próbáltad eltitkolni, mennyire sajog a popsid.
„Akkor talán most beszélgethetünk”, mondtam, miközben megsimogattam a popsidat. Mit ne mondjak, ez a tenyeremnek is jól esett, mivel igen alaposan sajgott az is. Csak egy tudat töltött el elégedettséggel: a te popsid még jobban fájhat. „Az egy dolog, hogy gyorsan hajtottál, de a viselkedésed egy 4 éves gyerek esetében is elfogadhatatlan lenne. Ha én nem ismerem a főkapitányt, akkor most a fogdában töltöd az éjszakát, majd mehetnél a bíróságra, hivatalos személy elleni erőszak vádjával. Úgyhogy örülj, hogy csak a feneked sajog most.”
„Örüljek? Te hülye vagy! Engem még senki sem fenekelt el, soha. Inkább te örülj, hogy nem jelentelek fel. Ami még megtörténhet, ha most azonnal nem engedsz el.”
„Akkor menjünk szépen sorra. Először is, nem sértegethetsz. Mostantól minden egyes csúnya szó, vagy sértés 5 plusz fenekest jelent. És ha túl messzire mész, akkor a végén még a szádat is kimosom szappannal….”
Az utolsó szavaknál meglepetésszerűen kiosztottam az 5 fenekest. Az ütéseket 5 „auuuu” és egy „hülye” kísérte.
„Úgy látom, eléggé lassan tanulsz”, mondtam, és a bal kezemmel átölelve a derekadat, ismét 5, igen csípős fenekest osztottam ki a popsidra. Tanulva a korábbiakból, ezt azt ötöt mind egy helyre kaptad.
Mivel most csak a most már szokásos „auuuu”-k kísérték az ütéseket, ezért folytattam: „Másodszor, éppen itt volt az ideje, hogy valaki végre a térdére fektessen. Ha ez korábban történik, akkor az sokkal jobb lett volna mindenki számára. Harmadszor pedig, éppen a rendőrfőnök javasolta az alapos porolást, mint büntetést. Vagyis tessék, ott a telefon, hívd a rendőrséget. Szerintem, ha kijönnek, akkor ők is sorban a térdükre fognak fektetni. Remélem, kezded érteni a helyzetet…”
„Rendben, rendben. Oké, elfenekeltél, megérdemeltem, bla-bla-bla. Remélem boldog vagy, és akkor felkelhetek.”
„Természetesen felkelhetsz, de csak azért, hogy a nadrágodat levedd.”
„Mi van? Te tényleg megőrültél. Már elfenekeltél…”
„Ez csak a bemelegítés volt. Elmondom a pontos büntetésedet. Először 5 percen keresztül fogom porolni a pucér popsidat. Ezt követően 15 percet állsz a sarokban, elgondolkozva, hogy miért is sajog éppen a hátsód. Majd ezt követően ráhajolsz a székre, és a fakanállal kapsz 25-öt.”
„Ezt nem gondolod komolyan….”
„De, nagyon is komolyan gondolom. És figyelmeztetlek: ha ellenkezel, akkor csak többet kapsz. Vagyis most elengedlek, te felállsz, szépen letolod a farmerodat, majd visszafekszel a térdemre. Ha azon törnéd a fejedet, hogy megpróbálsz elszaladni, vagy egyszerűen csak nem azt csinálod, amit mondok, akkor először addig náspángollak, amíg nem engedelmeskedsz. És természetesen ez a fenekelés nem számít bele az eredeti büntetésbe. Világos?”
Amikor nem feleltél, kétszer rácsaptam a popsidra, amire gyorsan jött a válasz: „Igenigen!”.
Persze nem hittem neked, így nem is okozott meglepetést, amikor felpattantál, és az ajtó felé próbáltál menekülni. Nagyjából két lépést sikerült csak tenned, és ismét a térdemen találtad magadat. Most mindent megpróbáltál, hogy ne tudjalak a megfelelő pozícióban tartani, így meg kellett küzdenem veled, ami nem is volt olyan könnyű. De végül a két lábadat a combjaim közé, két csuklódat pedig a derekadra szorítva a popsidat éppen a megfelelő helyzetben rögzítettem.
Mivel a tenyeremet nem akartam tovább sajdítani, ezért felkaptam az egyik papucsot a padlóról, és azzal kezdtem el porolni a nadrágodat. Ez így sokkal kényelmesebb és hatásosabb is. Igazából csak abba izzadtam bele egy kicsit, hogy megtartsalak az ölemben, mivel a fenekelés előrehaladtával egyre inkább táncolt a popsid a térdemen.
Először mérgesen követelted, hogy engedjelek el, elég sok sértéssel gazdagítva a mondandódat, majd egyre inkább a kérlelés vette át a főszerepet a reakcióidban. Ennek örültem, de egészen addig nem hagytam abba a porolást, amíg az első szipogás meg nem jelent a sok „Ne… kérlek… fáj…” között.
Ekkor ismét elmondtam, hogy most kezdődik az igazi büntetés, és hogy akkor told le szépen a farmert. Igazság szerint még most is számítottam valami meglepőre, de engedelmesen nyúltál a nadrág gombjához. Végig szemmel tartottalak, miközben kimentem a konyhába az óráért. Be kell vallanom, hogy igazából ez is egy teszt akart lenni, vagyis felkínáltam a menekülés lehetőségét. De mikor visszajöttem, ugyanott álltál, piros pettyes bugyiban, térdig leengedett nadrággal.
Visszaültem a székre, te pedig már felszólítás nélkül feküdtél vissza a térdemre. A feneked azon része, amelyet nem takart el a bugyi, szép piros színben pompázott. De hamarosan megpillantottam az addig tevékenységem eredményét, amikor lehúztam a bugyidat. Meg voltam elégedve a látvánnyal:)
Most nem kellett hadakoznom, hogy a két lábadat ismét a combjaim közé zárjam, és a jobb kezedet is engedelmesen nyújtottad hátra, hogy a derekadhoz rögzítsem. Beállítottam az órát 5 percre, és szépen, komótosan elkezdtelek fenekelni. Nem siettem el a dolgot, de igen alaposan poroltam. Nem hagytam egyetlen centimétert sem érintetlenül a popsidon.
Most már nem szitkozódtál, próbáltad csendben elviselni a büntetést. Az első percben ez nagyjából sikerült is, de ezt követően egyre hangosabb „auu”-zások követték a porolást. A negyedik perc környékén jelentkeztek az első síró hangok, és mire befejeztem, nem egy hisztis nő, hanem csak egy alaposan elfenekelt kislány pityergett a térdemen.
Nagyjából egy percig simogattam a lángoló, vérvörös popsidat, amíg lenyugodtál. Felállítottalak, adtam neked egy papír zsebkendőt, amit halvány mosoly kíséretében fogadtál el. Amikor megtörölted a szemedet és kifújtad az orrodat, a legközelebbi sarok felé mutattam.
„Ne… Vince… Kérlek…. Nagyon fáj a popsim, már tényleg alaposan elfenekeltél. Ígérem, hogy soha többé nem fogok gyorsan hajtani. Tényleg.”
„Sajnálom, kicsim, de még nem hiszek neked. 15 percig gondolkozz el a mai napon történtekről – a sarokban. És persze a nadrág, bugyi marad lent. A popsidat nem érintheted. Nem nézhetsz hátra. Hacsak nem akarsz plusz 25 fenekest.”
Vártam, hogy ellenkezel, de most már tényleg nem akartad a popsidat többnek kitenni, így csak lehajtottad a fejedet, és a sarokba tipegtél. Meg kell mondanom, hogy nagyon szép látványt nyújtottál, miközben a vörösre paskolt popsidat mutattad felém. Kimentem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár sört, előkerestem az egyik fakanalat, majd leültem a fotelbe, és néztem, ahogyan időnként egyik lábadról a másikra helyezted a súlyodat, megmozgatva a popsidat.
Amikor letelt az idő, odamentem hozzád a sarokba, és a fülednél fogva a szoba közepére, a székhez vezettelek.
„Hajolj rá a szék támlájára, mindkét kezeddel támaszkodj a lapjára. Minden fenekest hangosan számolj, és mindegyik után elismétled, hogy soha többé nem fogsz gyorsan hajtani. Megértetted?”
Most már nem volt erőd ellenkezni, csak megadóan bólintottál.
Persze az első fakanalas fenekes hatása meglepetésszerűen ért, és számolás helyett felugrottál, mindkét kezeddel a popsidat markolva.
„Ha felemeled a kezedet a szék lapjáról, vagy nem számolod az ütést, akkor az nem számít bele a 25-be.”
Szipogva hajoltál ismét előre. A következő fenekes alkalmával csak a térdeidet hajlítottad be és a hangos „auuu” után szépen elmondtad a mondandódat: „Egy!!! Soha többé nem fogok gyorsan hajtani.”
A következő fenekes előtt vártam 1 percet, és amikor a popsid már nyugalmi állapotba került, akkor csaptam rá a másik félgömbre. Ismét következett a térdhajlítás, majd pedig akadozó hangon az előírt szöveg.
Ez így folytatódott egészen a huszadik fenekesig. Közben persze minden fenekes után egyre mélyebbek lettek a guggolások (a kezedet természetesen nem merted felemelni), egyre hosszabb idő telt el a popsid „riszálásával”, és egyre tovább szipogtál, mielőtt az éppen aktuális számot kimondtad. Próbáltam minden ütést más helyre elhelyezni, de a már korábban alaposan elnáspángolt popsidat igen érzékenyén érintette a kemény fa érintése.
Amikor már csak 5 fenekes volt hátra, úgy gondoltam, hogy a végét emlékezetessé kell tennem. Ezért közelebb léptem hozzád, bal kezemmel átkaroltam a derekadat, és minden figyelmeztetés nélkül, gyors egymás utánban a popsidra mértem a maradék 5 fenekest. A hatás valóban meggyőző volt… Először próbáltad folytatni a számolást, de szinte azonnal érkezett a következő csípős ütés. Így csak értelmetlen szófoszlányok szakadtak ki belőled, ami hangos sírássá változott az utolsó fenekest követően.
Akkor tényleg azt hittem, hogy megtanultad a leckét. Gondolom, emlékszel rá, hány percig sírtál a vállamon, miközben simogattam a popsidat. És bár azt már nem kértem, akkor is folyton azt ismételgetted, hogy soha többé nem fogsz gyorsan hajtani. És gondolom, arra is emlékszel, hogy mit ígértem, ha esetleg mégis előfordul… Az akkori porolásnak minimum a dupláját. Vagyis tudod, hogy mire számíthatsz most….
Holnap találkozunk.
Vince.
1942-ben egy amerikai katona, Bill Adams elfenekelte az angol miniszterelnök, Winston Churchill lányát, Mary-t. A lány ekkor 20 éves és az Auxiliary Territorial Service (nők alkotta szárazföldi kisegítő szolgálat) tisztje volt.
Egy kicsit bõvebb beszámoló a John F. Stacks könyvében ("Scotty: James B. Reston and the Rise and Fall of American Journalism") olvasható a fenekelésérõl.
75. oldal:
"Reston egy olyan esetrõl is mesélt Krock-nak, amelyben két, likõrtõl ittas amerikai katona tréfálkozni kezdett Churchill lányával, Mary-vel, az egyenruháján viselt három csíkkal kapcsolatban. Azzal gúnyolták, hogy kizárólag az apja pozíciója miatt kaphatta meg a kitüntetést. Mary valami csípõset válaszolt, mire a katonák megragadták és elfenekelték. Körülbelül 30-40 ütést kaphatott."
A legújabb kedvenc film egy Girls Boarding School alkotás: 30.000 lost. A film története nagyjából annyi, hogy egy kislány házaló ügynöknek néz egy férfit, ezért nem engedi be a lakásba. Így viszont a főnöke(?) elesik egy igen komoly üzlettől, és 30.000 dollárt(?) veszít. Ezért büntetésképpen minden ezresért 1 nádpálca ütéssel bünteti a lányt, ráadásul megígérve, hogy minden nap háromszor (reggel, délben és este) 30-30 fenekest fog kapni, egészen addig, amíg a szerződést sikerül újra tető alá hozni...
A büntetés tehát 30 fenekes nádpálcával. Nem túl kemény, nem is hasonlítható a Lupus filmjeihez, de azért alapos:)
A filmről képeket ide klikkelve láthattok (3. sor 1. film)
Akkor mostantól mindig írok egy kis ismertetőt azokról a filmekről, amelyeket a kedvencek közé másolok. Most éppen egy mainstream (vagyis nem kimondottan spanking) film részletéről van szó, a címe: Hotte im Paradies (egy 2003-as német film).
Amiért felmásoltam, és nekem tetszik... Egy nyilvános helyen, egy étteremben történik a porolás, amely szituáció az én fantáziáimban is igen gyakran szerepel:)
Igazából nem tudom az okot, amiért a férfi a térdére fekteti a kislányt - ha valaki tud németül, akkor fordíthatna:)
Érdekes, hogy bugyira történik a porolás (nem felhajtja, hanem széttépi a szoknyát a férfi), és igen alapos (kb. 27 fenekes), még a férfi ujjnyomai is látszanak:)
/Mondaygirl meséje/
Hasztalanul küszködöm ezzel a nyomorult tolózárral, sehogyan sem akar kinyílni. Hiába, nem gyenge női kezeknek tervezték.
A legjobb az lenne, ha visszamennék a sétányon, amerről jöttem, és kérnék segítséget. Ezt egyszerre több dolog is akadályozza: Egyrészt sötét van, és félek, másrészt, mivel sötét van, egyértelmű, hogy nem látogatóként vagyok itt, hanem tilosban járok, tehát nem szeretném felbosszantani az őrt. Akkor is be kell jutnom.
Úgy látszik, valahol odafent meghallgatásra találtam, mert valaki közeledik, hallom a lépteit a kavicson. Villámgyorsan vetődöm a tiszafa árnyékába, és kíváncsian lesem, ki lehet a késő esti látogató. A kertész, meg valami hosszúlábú, nyakigláb fiatalember. A fiatalember semmi perc alatt elhúzza a nehéz tolózárat, már bent is van. A kertész elköszön tőle, jó szórakozást kívánva. Egyben biztos vagyok: jól fogunk szórakozni, bár ilyen fejleményekre nem számítottam.
Általában egyedül dolgozom, hamisító vagyok, ugyanis. Legyen az irat, vagy bármi más, engem hívnak, ha kényes munkáról van szó. Ez a mostani igen kényes. Egy gyönyörű faliképet kéne lemásolnom, persze jó pénzért. Ez több napos munka, több hónapra elegendő pénzzel.
A kertész alighanem megérzi a rászegeződő tekintetemet, mert a fa felé fordul. Kicsit meglepődik, mikor a fa visszapislog, de aztán halk sikkantás kíséretében, gyorsan eltűnik. Minden este eljátszom vele valami ijesztgetőst, már napok óta. Másképp nem is tudnék bejutni a régiségboltba.
Surrannék befelé, mielőtt eszébe jutna hosszúlábnak bezárni az ajtót maga mögött. A surranás nem is megy olyan jól, mert az alkalomhoz illően (az alkalom a buta kertész ijesztgetése), szépséges, hatalmas és nehéz szoknyát és réklit vettem fel. A fiatalember így csak annyit érzékel, hogy valami meglebbenti a haját, és hideg szelet kavar a háta mögött. Ha nem is ijedt meg túlságosan, azért szerintem elgondolkodik azon, hogy mit is keres itt. Ezen egyébként én is…
Sajna, az ajtót ijedtében bezárja az orrom előtt. Kezdem elveszíteni a türelmemet. Keresnem kell egy ablakot, azon pedig be kell préselnem magam. Csak tudnám, hogy mit keres itt… Látom a zseblámpája fényét, ahogy körbejár az épületben.
Remek. Itt a nyitott pinceablak, és ahogy ellejtek előtte, a lámpa fénye beragyogja a fehér ruhámat. Kicsit le is hajolok, hogy jobban lássa, milyen szép fehérre festettem az arcom, vörösre az ajkaimat. És persze a fekete póthaj. A hatás nem marad el. Előbb a szívéhez kap, aztán hanyatt-homlok menekül kifelé. Szerintem mától élénken hisz a kísértetekben.
Jó. Akkor talán most már bemennék, és elkezdhetném a munkát. Ezzel nincs is gond, viszem a zseblámpát is. Kár, hogy megrepedt az üvege. Azért mert neki már nem kell, még nem kell eldobni… Marhára viszket ez a póthaj, muszáj levennem. Csak nehogy itt felejtsem. Bár az is jó móka lenne.
Lássunk végre munkához. Milyen sok cuccot hoztam: ecsetek, festékek, papírok és rongyok.
Repül az idő, hamarosan végzek, mikor az a furcsa érzésem támad, hogy nem vagyok egyedül. Mindig hallgatok a megérzéseimre, most is így van. Berugdosom a cuccaimat egy sötét sarokba, és megnézem, már megint ki zavar. Az undox fiatalember az, visszajött. A bejárati ajtóval vacakol. Hogy van képe hozzá… Mikor halálra ijesztettem. Mit képzel ez magáról? Na megállj csak!
Kicsit meg kell küzdenie az ajtó alá rakott ékkel, ami az előbb még nem volt ott. Persze, hogy nem, én raktam oda…
Segítek, kirúgom az éket, aztán futás. Már nem küzd az ajtóval, gyönyörű ívben repül befelé. Futtomban még elégurítom a póthajjal díszített fogast, amire igazán nem számított. Érdekes, női hangon visít fel. Megint a szívéhez kap, ma már másodszor. Hogy ez milyen ijedős…. Férfi létére… Mit keres itt? Menne inkább haza.
De nem megy. Szerintem engem keres.
Jó, ha harc, legyen harc. Nagyon sötét van, mindent úgy kell itt kitapogatni. Legjobb, ha a fal mellett megyek, nagyjából már ismerem a járást. Nézzük akkor. Itt van a szép kelengyés láda, ezt ismerem. Középkori lovag, hideg a keze, ez is rendben. „középen” is megtapogatom, igen itt van a rágó, amit a múlt éjjel itt hagytam. A kezébe adom, hátha kell neki…
Oké. Polcok következnek, aztán már az ablak. A polc. Rajta pipaszurkáló, dohányosszelence, megint egy rágó, kisegér, a kelengyés láda kulcsa.
Váááááááááááááá…. Egér? EGÉR? Muszáj engem ijesztgetni? Hallom, hogy a hosszúlábú ellenség felfelé tart, talán mostantól már nem hisz a kísértetekben. Hülye egér! Én is hülye vagyok, mert a galéria lépcsőjén áll, ami az egyetlen menekülési utam.
Fő a bátorság, megpróbálok elosonni mellette, közben egy barátságosat paskolok a fenekére, bele is csípek. Ez felélénkíti a bambulásból, utánam kap. Legfeljebb a ruhám szélét érhette el, de azt sajnos elég erősen megragadja. Mint születő bábból a lepke, úgy hámlik le a ruha rólam, ott maradok egy szál rékliben, bugyiban. Egyre kevésbé hasonlítok kísértetre. Sajnos ezt már ő is látja. Kicsit huzakodok vele, hiszen kell a ruhám, hogy megyek így haza? De nem adja. Inkább két szigorú, csípős fenekest. Hát jó, elengedem inkább a ruhát.
Életem leggyorsabb sprintjét vágom le, de az a nagyon rossz érzésem van, hogy hamar utolér, és akkor…
A földszinten vagyok, még mindig vakon tapogatózom. Na lássuk csak, a kijárat azt hiszem, arra van. Vagy nem? Vagy mégis?
Kinyújtott kezem ismerős tárgyba ütközik: Monitor, számítógép. Megint egér, szerencsére optikai. Sarokban padlóváza.
Valami nem stimmel, ezt érzem, de nem tudok rájönni, hogy mi lehet az. Nagyon rossz előérzetem van.
A monitor gyenge fényénél végre látom, merre a menekülési útvonal. Sajnos a bejárati ajtót bezárta maga mögött. Nagyon de nagyon el akar kapni a jelek szerint, de nem számolt azzal, hogy pinceablak is nyitva van.
Én sem számoltam azzal, hogy ezúttal ő állított csapdát, nekem…
Amint a pincébe vetődöm, ismerős hajzuhatag gurul elém a fogassal együtt. Olyat sikítok, hogy az összes szentek, de még a rokonaik is megirigyelnék. Kattogó fogakkal, remegő lábakkal kúszom a pinceablakon át kifelé Végre, a szabadság íze!
Túl sokáig nem élvezhetem, mert valahogy úgy érzem magam, mint Micimackó, amikor beszorult a Nyúl üregébe. Én nem a sok méztől, hanem a magammal hozott papírtekercsektől vagyok olyan dundi. Márpedig azokat itt nem hagyom, bármi történjék is.
Többet biztos nem fohászkodom, mert olyan történik velem, ami még soha eddig: Egyszer csak azt érzem, hogy egy erős kar megragadja a lábaimat. Egy másik, nem kevésbé erős kar pedig lerántja a bugyimat, egészen a bokámig, és összecsomózza vele. Teli torokból ordítok, mert sejtem, hogy mi következik. Már azt is tudom, mi volt olyan furcsa az előbb. Ugyanis a padlóváza nem volt üres, mint késő este, hanem telis tele volt valami vesszőfélékkel, vízbe áztatva.
Mindennek tetejébe még a kertész is megjelenik, és lefogja a kezemet.
Előbb a hátam mögött a fiatalember tesz fel kellemetlen kérdéseket. Ezek főleg arra vonatkoznak, hogy vajon mit is keresek itt, ráadásul éjjel, mikor ágyban lenne a helyem.
Emelt hangon megállapítom, hogy már hajnalodik, és rámutatok, hogy nélküle hamarabb ágyba kerültem volna.
Nem nehéz kitalálni, mi történik ezután. Nyomatékul alapos porolásba kezd. Amíg nem viszi túlzásba, csak megszokásból kiabálok, aztán meg igazán. Sajnos nem látom, hogyan rendezhetném át a fogsorát a lábammal, pedig olyan szívesen megtenném…
A kertész is kíváncsi: őt leginkább a kertben széttaposott dáliák, liliomok érdeklik.
Erre csak ennyit mondok: „liliomtiprás”. És még egyet: „kabbe”
Bentről érkezik a válasz, a csípős fűzfavesszők részéről.
„Rendben, ifjú hölgy, felteszek pár kérdést, és elvárom, hogy őszintén válaszoljon. Amennyiben nem, nagyon sokáig nem fog a csinos kis popsijára leülni… Rendben?”
„Mmmm. Aauuu.”
„Rendben???”
„Igenigen”
„Először is: Nem kedvelem, ha ijesztgetnek!
Nem kedvelem, ha meglopnak!
Magát sem kedvelem.
Nem kedvelem, ha éjnek idején megszólal a riasztó a fülem mellett, miközben alszom.
Azt meg pláne nem, ha egész éjjel hisztis, ostoba kislányokkal kell fogócskáznom. Mivel ezeket nem kedvelem, igen morcos vagyok, és ennek magácska issza meg a levét…
Akkor a kérdések: Nem először csinálja ezt ugye? Elárulná a nevét kedvesem? Kinek dolgozik?”
„De. Nem. Kabbe.
Többet egy mukkot sem szólok hozzád fajankó, a lombültetőhöz meg pláne nem. Add vissza ruhám. Kölcsönzői. Én sem kedvellek. Szabadíts ki innen.”
„Látom ifjú hölgy, jól meg fogjuk érteni egymást. Kiszabadítom, de ennek ára van. Nos, rossz válaszokat adott, hazudott, szemtelen volt. A ruháját szívesen visszaadom, persze csak akkor, ha alaposan kibeszélgettük magunkat. Ez, ha jól számolom tételenként 5 fenekessel számolva, kerekítve, úgy 20 fenekesnek felel meg.”
„Nnnn! NNNNN!!!”
„Hm? Mondott valamit? Neem? Akkor jó. Örülök, hogy egyetért. A bugyi természetesen a bokáján marad. Nem mintha nem bíznék magácskában, de tudja, jobb, ha ma már nem rendezünk gátfutást az épületben.
Most látom csak, hogy milyen fiatal. És máris micsoda karriert futott be!
Továbbra sem akar mondani semmit nekem? Hááát igen. Hallgatni arany. Remélem, akkor is ilyen csendes leszel, mikor majd a térdemen hasalsz...
Egyelőre utazhatsz a vállamon, és választhatsz, hogy a térdemre fektesselek, vagy előrehajolsz, bokafogás, és úgy kapod meg, ami jár neked.
Ne rugdoss kislány, ne rugdoss, mert ha még egyszer megpróbálod, elveszítem a türelmem, és olyan piros popsival végzed, hogy olyat még nem látott a világ!!! Látom, értjük egymást.”
Lázasan töröm a fejem valami megoldáson, de erre semmi esélyem, jobb, ha tényleg úgy teszek, mintha együttműködnék. Gondolom, az a 20 fenekes csak nem fájhat olyan nagyon.
Tulajdonképpen nem is olyan kényelmetlen a térdén feküdni.
Micsoda helyzet! Atyaég, nem viccel. Máris egy tenyér landol a hátsómon, és még mielőtt felocsúdnék, vagy egyáltalán levegőt vehetnék, máris követi a többi csattanós ütés. Hát nem pont erre számítottam. Hiába teszem azonban hátra minden ütésnél a kezeimet, a gazember tudja, mit tegyen velük.
A tenyeremre is kapok egyet-egyet, aztán ezzel nem is próbálkozom többet. Nehéz lenne eldönteni, hogy a popsim lángol-e jobban, vagy a kezeim.
„Kérem, kérem. Elég volt. Mindent elmondok.”
„Ez a beszéd. Halljuk.”
„Muriel vagyok. Auau. Jajjjj!! Jó jó. Kate vagyok. És tényleg ez az első betörésem. Szegény főiskolás diák vagyok, csak a tandíjra kellett a pénz. Aaaaauu..”
„Az a baj, hogy nem hiszek neked. Sajnos nincs szerencséd, mert ismerlek téged. Ezt elfelejtettem megemlíteni. Ugyanis elkövetted azt a hibát, hogy a múlt héten, meg azelőtt is, nekem próbáltál eladni képeket. Természetesen azokat, amelyeket te festettél. Az a baj, hogy értek a régiségekhez, így aztán, ha engem akarsz átverni, bizony nagyon rosszul jársz. Azért is nincs szerencséd, mert - bár kitűnő művész lehetne belőled - nekem van elég pénzem ahhoz, hogy megvegyem ezt a galériát. Meg is tettem, tegnaptól már az enyém.
Rövid leszek: Két választásod van.
Feljelentelek a rendőrségen. Természetesen előtte az előbbi hazugságokért még jár egy kis náspángolás.
Nem jelentelek fel. Így is elnáspángollak, ezt nem úszod meg. Mivel gazdag vagyok, főiskolára járhatsz és fizetem a tanulmányaidat, művészettörténész lehet belőled. Dolgozhatsz nálam, tanulhatsz tőlem, ha úgy tartja kedved. Viszont teljes elkötelezettséget várok tőled, míg suliba jársz, és nekem, csakis nekem dolgozol. Ha hamisításon kaplak megint, és nem a rád bízott feladatot végzed, vagy lógsz a suliból, nem nadrágollak el többé, de úgy kipenderítelek innen, hogy a lábad se éri a földet. Értjük egymást?
Nem kétséges, hogy mit választasz.”
„Jó. Tanulni szeretnék. De azt a másik dolgot nem akarom. Tényleg nagyon fáj.”
„Pedig nincs más lehetőséged. Hasalj az asztalra, és ne hisztizz nekem, mert visszavonom az ajánlatomat és mehetsz, amerre látsz. Felettébb makacs egy nőszemély vagy, a korodhoz képest.”
Sajnos igaza van, tényleg makacs vagyok. Nem sokáig. Ha az előbb nem volt kíméletes, most aztán pláne nem az. A tenyere hangosan csattog az amúgy is meggyötört fenekemen, képtelenség kitérni előle.
Végül olyan halkan, hogy szinte én sem hallom, csak annyit mondok, elég. Meghallja, és abbahagyja a fenekelést.
Az biztos, hogy egy darabig nem ülök autóba, iskolapadba, meg egyáltalán sehova…
Szia! Mónika vagyok, 20 éves. Ha velem maradsz, izgalmas dolgot fogok neked elmesélni.
Tízéves korom óta kapok rendszeresen fenyítést, mindig a popsimra. Eleinte nagyon fájt, és rettenetesen féltem tőle, de egyszer a fakanalazás után, kifejezetten jó érzés volt az ágyban, amikor a párnát a lábam közé szorítottam, és simogattam vörösre vert fenekem. Hogy jobban megértsd, elmesélem egy büntetésem történetét.
Szóval néhány hónapja az anyukám leküldött a közértbe, hogy az esti vacsorához bevásároljak. Lementem, találkoztam a barátnőmmel, fagyiztunk, kóláztunk. Azon vettem észre magam, hogy elköltöttük a pénzt. Nem mertem hazamenni, egészen estig. Ekkor úgy döntöttem hazamegyek. Tudtam jól, hogy azért amit tettem büntetés jár, de az igazat megvallva nem is féltem tőle.
Természetesen amint beléptem az ajtón, az anyám és a nővérem azonnal letámadott. Felelősségre vontak, hogy hol voltam, hol a kenyér és a többi dolog amiért lementem. Az anyám megfogta a karom, megrázott és azt mondta:
- Ha nem adod elő a pénzt, nagyon nagy baj lesz!
Láttam, hogy a nővéremtől nem várhatok segítséget. Máskor előfordult, hogy megvédett a pálcától vagy a szíjtól, de most nem tartottam valószínűnek, hogy így lesz. Bár tudtam, hogy kikapok, mégis elmondtam, hogy a barátnőmmel elköltöttük. Az anyukám beparancsolt a szobába, azzal a felszólítással, hogy majd később dönt a sorsomról, addig ne mozduljak ki. A nővérem vállalta, hogy leszalad a non-stop ABC-be. El is ment. Alig csapódott az ajtó, nyílt a szobám ajtaja, jött az anyám. Közölte velem azt, amit tudtam.
- A szemtelenségedért és a hanyagságodért most és itt nagyon ki fogsz kapni. - mondta.
Rám parancsolt, hogy kövessem. Én szó nélkül követtem. A konyhába ment. Az asztalon már ott volt a pálca és a fakanál. Anyám leült egy székre és engem a jobb oldalára állított.
- Válassz! - mondta. - Melyikkel akarod kezdeni? - mutatott az asztalon fekvő fenyítőeszközökre.
A fakanalat választottam. Azért azt, mert ha először fakanállal fenekelnek el, a pálca már nem olyan fájdalmas. Ezek után már lépésről lépésre az jött, ami azelőtt, valahányszor megfenekelt. Anyu a nadrágomhoz nyúlt és a bugyimmal együtt a térdemig húzta le. Aztán én már felszólítás nélkül hajoltam előre, és ő hasra fektetett a térdén. A két kezem összefogta a hátamon, majd fölvette a fakanalat.
- Mivel már nem vagy kislány és már nem egyszer lettél figyelmeztetve, ezért ezzel is, - tette rá a fenekemre a fakanalat - és a pálcával is huszonötöt kapsz. Remélem, okulni fogsz belőle! - mondta.
Kétszer huszonötöt!? Még soha nem kaptam ennyit! A legtöbb ütés 30 volt. Tiltakozni akartam, de már meg is kaptam az elsőt. A popsim bal oldalára kaptam, és mire igazán fájhatott volna, már a jobboldal is megkapta a magáét. Nagyon csípett. Rádöbbentem, hogy ez nem az az érzés, amire számítottam. Az ütések sorba jöttek egymás után, és lassan már az egész seggecském fájdalmasan égett. Bekönnyesedett szemmel próbáltam hátrafordulni, de anyu erősen tartott és megállás nélkül fenekelt. Annyit viszont láttam, amitől teljesen elkeseredtem. Nem a fakanál fejével vert, hanem a nyelével. Jó nagy fakanál volt és a nyele is vastag. Még soha nem vert meg így. A szó szoros értelmében megbotozta a meztelen popóm. Hamarosan kiabálni, sőt sírni kezdtem. Ez viszont nem zavarta abban az anyám, hogy mind a huszonöt "botot" rám ne mérje.
Mikor megvolt a fenekelésem, elengedett és én azt hittem, hogy megkegyelmezett elgyötört hátsómnak. Sajnos azonban tévedtem. Nem azért állított föl, hogy elenged. Mikor föl akartam húzni a bugyim ismét éles fájdalom hasított a fenekembe.
- Nem mondtam, hogy öltözz föl! Ugye? - mondta.
Nem tudtam, mit akar. Azt hittem, hogy egy ilyen erős verés után már nem kapok többet, hanem a szobámba zavar. Ő viszont a székre mutatott.
- A pálcával ott kapod! Hajolj rá a támlára! - utasított.
Ezt már nem akartam megtenni. Az ajtó felé ugrottam. A térdeimnél lévő bugyi és az időközben bokáig csúszott nadrág viszont megfogott és én elestem. Csitt-csatt! Csitt-csatt! Ahogy elestem, ösztönösen föl akartam ugrani és persze a fenekem volt a legmagasabban. Anyu négyszer ütött rá, nagyon erősen. Azt hittem szétszakad a bőr. Ráadásul az utolsó a combomat érte!
- Ha megpróbálsz elszökni, véresre verem a feneked! - ígérte.
Zokogva mentem a székhez és hajoltam rá. A pálcázás alatt végig kiabáltam.
- Jajj! Ne! Anyu! Fáj! - sikoltoztam.
De az anyukám szigorúan fenekelte gyönge popsimat. Mind a huszonötöt megkaptam. Mikor végre megengedte, hogy felálljak, minden mozdulat kínt okozott kis elvert seggemnek. Anyu a sarokba mutatott.
- Ott a helyed, míg nem szólok. - mondta.
Oda kellett térdepelnem, és egész este, beleértve a vacsorát is, ott kellett maradnom. Közben megjött a nővérem és ő is csak megsimogatta a fejem, de nem szólt. Aztán ágyba parancsoltak. Még párna sem kellett. Hason fekve nyúltam a puncimhoz, és szinte azon¬nal elélveztem. Később bejött a nővérem és hűsítő krémet kent tűzforró fenekemre. Kérdésemre elmondta, hogy sok kis lilás-vörös hurka van a fenekemen.
