Tóth Mariska esete

Szeretnék elmesélni egy történetet, ami fiatal lány koromban esett meg velem. Sok évvel ezelőtt történt, de még mindig kellemetlen élményt jelent a számomra, bár voltak kellemesebb részei is.

A mesémet ott kell kezdenem, ahol általában az ilyen történetek szoktak kezdődni, vagyis a gyermekkorommal. Egy szegény paraszt család hatodik gyermeke voltam és a tetejében lány. A testvéreim mind fiúk voltak, vagyis sokkal értékesebbek apám szemében, mint én. A szegénység miatt állandóan rosszkedvűek voltak a szüleink és a tehetetlen haragjukat rajtunk töltötték ki, sokszor küldtek bennünket vacsora helyett sajgó fenékkel aludni. Persze a verésben is én jártam az élen, mivel a fiúk hamar felnőttek, és önálló életet kezdtek. Míg édesanyám csak a fakanállal vagy a porolóval csapott oda a hátsó felemre, ha valamit nem jól csináltam, addig apám szinte szertartásosan suhogtatta a mogyorófa vesszőt. Különösen sokat kaptam a rossz jegyeimért, mivel apám utálta az iskolát, teljesen felesleges dolognak tartotta. Sajnos ez azt is jelentette, hogy minden iskolai hibámért kétszer bűnhődtem: először a tanító úr verte el a körmeimet a vonalzójával, majd otthon az apám a pucér fenekemet a csípős pálcával. Minden este kikérdezett, hogy mi volt az iskolában. A kisebb vétségeket még el is lehetett hallgatni előtte, de a rossz jegyek, vagy intők nem maradhattak titokban. Ekkor csak annyi történt, hogy az apám kiszabta a büntetésemet, a végrehajtásra közvetlenül lefekvés előtt került sor, amikor már hálóingben voltam. Az apám bejött a szobába, kezében a félelmetes vesszővel. Én ilyenkor már az ágy előtt állva vártam, reszkető térdekkel. Még egyszer el kellett ismételnem a bűnömet, hogy jól eszembe legyen, miért is kapok ki. Ezután ráhajoltam az ágy támlájára és a hálóingemet a derekamra húztam. Általában 5-10 ütés között kaptam, bár néha előfordult, hogy párral többet. Az ütések erősségét nem a "bűnöm" milyensége határozta meg, hanem, hogy éppen milyen kedvében volt az apám. Ha éppen egy kicsit jobban mentek a dolgok - ez elég ritkán fordult elő -, akkor megúsztam néhány izgatóan csípős ütéssel, de ha rossz napja volt, akkor számíthattam rá, hogy pár napig igen kényelmetlen lesz a ülés.

Így teltek az évek, és szép lassan felnőttem. A férfiak kezdtek utánam fordulni az utcán, az apám pedig elérkezettnek látta az időt, hogy munkát vállaljak és valami hasznot is hozzak. Egy gazdag házhoz kerültem szolgálónak, ahol viszonylag jó dolgom volt. Egy öreg gróf élt a házban a feleségével és egy nagyjából velem egykorú fiával. Csendesen teltek a napjaim, nem volt sok munka, az öreg gróf ritkán fogadott vendégeket. Igyekeztem szorgalmas lenni, hogy ne találjanak hibát a munkámban. Az idős házaspárt ritkán láttam, szobájukat is akkor kellett kitakarítanom, amikor éppen üres volt, a fiuknak viszont gyakran éreztem a tekintetét a hátamban - és más testrészeimen.

Szépen, minden gond nélkül telt el az első évem. A következő tavaszon viszont megtörtént a baj. Az egyik ritka vendégség után az asztalt kellett letakarítanom és mivel egyedül maradtam, gondoltam megkóstolom az egyik maradék süteményt, úgysem veszik észre. Ám ekkor hirtelen belépett a fiatal úr, amitől annyira megijedtem, hogy véletlenül lesodortam két üvegpoharat az asztalról. A poharak ripityára törtek, én pedig teljesen magamba roskadva, szótlanul meredtem az üvegcserepekre. A fiatal úr először rám nézett, majd a poharak maradványára, majd ismét rám.

- Talán mondani akarsz valamit!?? - szólalt meg érdes hangon egy idő után.

- Az a helyzet... - kezdtem magyarázkodni, de közbevágott:

- Az a helyzet, hogy belekotnyeleskedtél a süteménybe, s mikor bejöttem ijedtedben levertél két poharat.

- Kifizetem a kárt, vonják le a béremből - próbálkoztam naivan.

- Ha, ha - nevetett fel félig vidáman, félig bosszúsan a fiatal úr. - Ezeket a poharakat te két évi béredből sem tudod kifizetni!

Egy szót sem tudtam kinyögni, komolyan megrémültem. Félelemmel telve vártam, mi történik.

- Ezt büntetés nélkül nem úszod meg - mondta a fiatal gróf. - Azt hiszem ezért megérdemelsz egy alapos verést.

Hirtelen az apám jutott az eszembe és a mogyorófavessző, de mivel a gróf idegen volt, én pedig már nagylány, majdnem megörültem a szégyentől és azonnal zokogni kezdtem.

- Még el sem kezdődött a büntetés és te máris sírsz, nem korai egy kicsit? - kérdezte a fiatal úr és mivel tovább folytattam a zokogást, egy idő után halkan megszólalt:

- Bár lenne itt egy másik lehetőség is.

Leült az egyik székre.

- Ma nagylelkű vagyok - kezdte kis mosollyal a bajusza alatt. - Választhatsz! Vagy tizenöt ütés, mégpedig a csupasz fenekedre, vagy esetleg el is tekinthetünk a veréstől, ha kedves leszel hozzám.

- Én mindig kedvesen viselkedek mindenkivel - szipogtam értetlenül.

- Én arra gondoltam, hogy benyúlsz a nadrágomba és amit ott találsz, azzal egy kicsit eljátszadozol.

- De uram, azt... nem szabad!!

- Nem? Poharat összetörni szabad? Beleenni a süteménybe, azt szabad? Na mi lesz, meddig várjak még?

Ott álltam megszégyenülten, és nem tudtam, mitévő legyek. A gróf hirtelen felpattant a székről és kiviharzott a szobából. Egy kicsit fellélegeztem, de örömöm nem tartott sokáig, hiszen ismét megjelent, kezében a lovaglópálcájával. Korábban gyakran láttam ezt a pálcát felakasztva a szobájában, egyszer-kétszer meg is érintettem titokban.

- Na lányom - szólalt meg a gróf -, azt hittem meg tudunk egyezni, de ha nem, hát nem. Hajolj a karosszék hátsó támlájára!

Nem nagyon akaródzott megmozdulnom, de a gróf keményen megmarkolta a karomat, a székhez ráncigált és egy durva mozdulattal rálökött.

- Meg ne merj moccanni, mert megtoldom a büntetésedet még egy pár csapással!

Az arcom lángba borult, mikor a szoknyáimat a hátamra hajtotta és én ott álltam a meztelen hátsófelemmel. Valószínűleg a grófnak is tetszhetett a látvány, mert már egy perc is eltelt és még mindig nem csapott le rám. Már kezdtem egy kicsit bizakodni, hátha megkegyelmez nekem, ám ekkor egy éles süvöltés hasított át a levegőn és egy szörnyű fájdalmat éreztem a fenekemen. Borzalmas volt, arra emlékeztetett, amikor apám mérges kedvében látta el a bajomat. Nem nagyon volt időm elmélkedni, jött a következő ütés, ez pontosan a feszülő fenekem leggömbölyűbb részét érte. Rá kellett döbbennem, hogy ez sokkal jobban fáj, mint a mogyorófavessző. A hatodik után nem bírtam tovább, felkiáltottam, hogy hagyja abba.

- Bármit megteszek, amit kér! - ígértem meg remegő hangon.

- Látom hamar megjött az eszed - felelte. - Lássuk, mit is tudsz.

Belemarkolt a hajamba és felhúzott a székről. Remegő lábakkal álltam meg előtte egy pillanatig, majd a fejemet lenyomva térdre kényszerített. Idegesen gomboltam ki a nadrágját. Ekkor valami szabályosan kivágódott és egy vastag rúd jelent meg az arcom előtt. Természetesen sejtettem, mi az, de még nem láttam ilyet korábban. Félénken nyúltam hozzá és megtapogattam keménységét.

- Fogd a markodba és huzigáld!

Ekkor vettem észre, hogy a hosszú valamiről egy bőr csúszik le lassan. Érdekes volt látni, ahogy a kezemmel ezt bőrdarabot le és fel mozgattam. Egészen megtetszett ez a kis játék, bár megijedtem, hogy valamit nem jól csinálok, mert a fiatal úr elkezdett sóhajtozni.

- Vedd a szádba és kezd el szopni, mintha cumi lenne! - jött az újabb parancs. - De nehogy megharapd, mert akkor szíjat hasítok a hátadból!

Nagy félénken először csak az ajkammal érintettem meg, majd a nyelvemmel, végül a számba vettem, vigyázva, hogy a fogaimmal ne érjek hozzá. Nem nagyon tudtam, mit csináljak, gróftól sem várhattam újabb parancsokat, hiszen egyre jobban sóhajtozott, sőt néha felkiáltott, mintha fájna neki a dolog. Végül ugyanazt a mozgást próbáltam utánozni, amit a kezemmel csináltam. Furcsa módon nekem is bizseregni kezdett a lábamköze és úgy éreztem, mintha pisilnem kellene. A gróf hirtelen összerándult és éreztem, hogy valamilyen meleg folyadék ömlik a számba, amit kénytelen voltam lenyelni. Azt hittem, hogy ezzel befejeződik "bűnhődésem", de a fiatal úr leült az ágyra és azt parancsolta, hogy vetkőzzek le. Lágyan simogatta a mellemet, ujjait végighúzta a pálca okozta csíkokon a fenekemen, majd széthúzta a combjaimat és "ott" is megpuszilt. Nekem is nagyon melegem lett és már parancs nélkül nyúltam a dorongjához, amely korábban teljesen kicsire ment össze. Ez egy nagyon furcsa szerszám volt a számomra, hiszen pár pillanat múlva ismét megkeményedett. A gróf négykézlábra állított az ágyon, mögém állt és én hirtelen egy éles fájdalmat éreztem a lábamközt. Azt hiszem, egy kicsit fel is sikoltottam, de a fájdalom hamarosan átalakult egy fantasztikusan jó érzéssé...

Ezután pár napig nem találkoztunk, a gróf vadászni ment. Mikor visszajött félénken kérdeztem meg, hogy mi lett a poharakkal.

- Azt mondtam, hogy én törtem el őket - felelte mosolyogva és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem "bűnhődni" egy kicsit. Ettől zavarba jöttem, bár titokban reméltem, hogy folytatódni fog a dolog, hiszen a "büntetésem" utolsó része igen kellemes volt. Szótlanul követtem a szobájába és ezután rendszeressé váltak ezek a játszadozásaink.

Lassan nyár lett és a háznak vendége érkezett egy fiatal nő személyében. Később kiderült, hogy ezt a lányt szánták az ifjú gróf feleségének. Sokszor láttam együtt őket sétálni, lovagolni, s féltékeny is voltam rá, bár tisztában voltam vele, hogy a mi kapcsolatunk ennél tovább nem mehet. Ráadásul a találkozásaink nem szűntek meg, ami egy kis büszkeséggel töltött el.

Az egyik ilyen alkalommal, amikor éppen a gróf szobájában folyt a "büntetésem", hirtelen kinyílt, majd szinte azonnal be is csapódott az ajtó. Egy kicsit megijedve ugrottunk fel, de nem láttunk senkit, így folytattuk a játszadozásunkat.

Néhány nap múlva a fiatal grófnak ismét el kellett mennie hosszabb időre. Még aznap a jövendőbelije bejelentette, hogy eltűnt az egyik értékes gyűrűje. Mindenki keresni kezdte az ékszert és nagy megdöbbenésemre az én cuccaim között találták meg. Hiába próbáltam megmagyarázni, hogy nem én vettem el, nem törődtek vele és megyeházán a bíró előtt kötöttünk ki. Ott aztán fehéren-feketén rámbizonyították, hogy csak én lehetek a tolvaj, más nem is járt a szobában.

A bíró könyörtelenül a fejemre olvasta a vádakat, majd kijelentette, hogy ezért büntetés jár, kemény büntetés. Rövid tanácskozás után kihirdette az ítéletet, ami nem volt kevesebb, mint 25 vesszőcsapás a pőre fenekemre. Annyi szerencsém volt, hogy az ítéletet nem nyilvánosan, a piactéren hajtották végre, hanem csak a megyeháza udvarán, néhány kíváncsi előkelő jelenlétében. Addig is bezártak az egyik pincébe, és így vártam, rettegve két napot. Tudtam, hogy most senki és semmi nem tud megmenteni a vesszőzéstől.

Harmadik nap reggel megkezdődtek az előkészületek. A hajdúk az udvar egyik oldalán elhelyeztek 13 karosszéket, elé kb. tíz méterre lerakták a nehéz tölgyfából készült derest. A deresen elöl a lábon volt két rövid, de vastag csatos szíj, középen deréknál egy hosszabb, majd újabb kettő a bokánál. Egy másik hajdú lerakta a vesszőket, amelyek viszonylag vékonyak, de rendkívül hajlékonyak voltak. Közben egyenként megsuhogtatta a levegőben; vészesen suhogtak! Már lehetett úgy tíz óra körül, mikor a nézők szép lassan megérkeztek és elfoglalták a helyeiket. A legtöbben ismeretlenek voltak a számomra, és már majdnem megkönnyebbültem, hogy legalább a szégyenemet nem látja ismerős, amikor megérkezett a báró jövendőbelije. Sejthettem volna, hogy kíváncsi a bosszújára!

Három hajdú jött értem. Magamban elhatároztam, hogy nem mutatom ki, mennyire félek és megpróbálom méltósággal elviselni a fenyítést, de a törvény embereit nem érdekelték az érzéseim. Keményen megragadtak és kivonszoltak az udvarra, hogy szinte a lábam sem érte a földet. Letépték a szoknyámat és szinte ráhajítottak a deresre. Először a derekamat szíjazták le, majd a kezemet és a bokámat. Moccanni sem tudtam. Ott feküdtem az emberek előtt meztelen farral és hallgattam, ahogy az előkelőségek élcelődnek rajtam. Bár egy-két sajnálkozó hang is hallatszott, főleg a fiatalabb férfiak közül, akiknek minden bizonnyal tetszett a látvány. A bíró felállt és ismertette az ítéletet. Mikor befejezte furcsa csend lett, csak a hajdú csapott egy kis zajt, ahogy közelebb lépett, kezében a vesszővel.

A hajdú sem siette el a dolgot, először a levegőbe suhintott néhányat, majd még egy kicsit meg is hajlítgatta a vesszőt. A következő suhintás viszont már nem a levegőt érte. Most éreztem igazán, hogy az eddigi verések, amiket kaptam, mennyire könnyebbek voltak. Most minden csapást úgy éreztem, mintha egy tüzes, vékony vaspálcával ütnének. Szörnyű érzés volt a kiszolgáltatottság is, hogy egyáltalán nem tudok védekezni. Az ütések pedig könyörtelenül érkeztek feszülő bőrömre. Minden ütés után hangosan felsikoltottam, és próbáltam mozgatni a testemet, bár nem sok sikerrel. A tizenötödik ütés után már sikoltozni sem bírtam, nem jött ki hang a torkomon. Az utolsó ütéseket már szinte nem is éreztem, a fájdalom teljesen egybefolyt és elborított mindent.
Mikor az utolsó ütés is elcsattant, nem éreztem mást, csak óriási megkönnyebbülést, hogy túl vagyok a dolgon. Mikor a hajdúk kicsatolták a szíjaimat, nem bírtam lábra állni, csak feküdtem tovább. Hallottam, ahogy a fenyítésem nézői nevetnek rajtam, de úgy éreztem, nincs semmi erőm. Ám ekkor felcsattant egy vékony hang:

- Valamelyik hajdú "dögönyözze" már meg ennek a cédának a mocskos valagát, nem a kuplerájban van!

A báró jövendőbelijének kijelentését nagy röhögés kísérte. Nekem szinte jobban fájt a verésnél, hogy "vetélytársam" előtt történt a fenyítés. Minden erőmet összeszedve felálltam a deresről, kihúztam a derekamat és felemelt fejjel sétáltam el a nézősereg előtt. A férfiak önkéntelenül is ámuló pillantásokat lövelltek felém és mielőtt a cellámba léptem volna, az egyik fiatal férfi bizonyos elégtételt szolgáltatott.

- Szívesen ápolgatnám ezt a gyönyörű ülepet!

Ez a megjegyzés gyógyírként hatott és jelentősen csökkentette a fájdalmamat.

Másnap megjelent a fiatal báró. Felsegített egy szekérre és én hasrafeküdtem a szalmába. Mikor megérkeztünk a birtokra, a báró a szobájába kísért.

- El akarok menni ebből a házból - jelentettem ki. - Semmi közöm nem volt a gyűrű eltűnéséhez, teljesen ártatlanul vertek meg!

- Tudom - felelte szomorúan. - Te egy bosszú áldozata lettél. Emlékszel az ajtó csapódására? Akkor látott meg minket a jövendőbelim és így akart fájdalmat okozni neked. De nem sikerült volna a terve, ha itt vagyok.

- És most mi lesz?

- A lányt elzavartam. Szeretném, ha velem maradnál.

Én szerettem a fiatal urat, így csak bólintottam. A báró megparancsolta, hogy feküdjek hasra az ágyon és hajtsam fel a szoknyámat. Először nem tudtam, mit akar, de szó nélkül engedelmeskedtem. Halk motoszkálás hallatszott a hátam mögül, majd a báró hűs krémet kent alaposan meggyötört fenekemre. Lágyan simogatta a félgömböket, majd egy idő után a combjaim közé is benyúlt.

Még jó pár évet eltöltöttem a báróval. Újabb kellemetlenséget nem kellett elszenvednem és szépen teltek a napjaink. Mikor idősebb lettem, a báró segítségével találtam magamnak egy jóravaló férjet, akivel boldog házasságban éltem.

S néha rágondolok a fiatal báróra, aki miatt annyi fájdalmat kellett elszenvednem, de aki egyben a gyönyört is megadta nekem.

Vetélkedő

/Mondaygirl legújabb meséje/

Immár 20-25 perce vártam az új gyakornokokat az előcsarnokban. Most jöttem meg a szabadságomról, úgyhogy igen türelmes hangulatban voltam. Tegnap futólag felszaladtam az irodámba és nem voltam egészen elégedett a látvánnyal. Két hetes távollétem alatt mintha valaki átrendezte volna a bútorokat. Elsőre nem volt feltűnő, de valahogy az a rossz érzésem volt, mintha koboldok jártak volna itt. Nem baj, Eliza még nyaral, jövő héten kérdőre vonom, hogy a gyakornokok hogy bírták a munkát, és ő hogy boldogult a felügyeletükkel.

Na itt jönnek. Egy barna, egy szőke. Hű de csinosak! A barnának jobbak a futói, a szőkének meg gyönyörű kerek popsija van. Mellben is gyönyörűek. Hű a szőkén nincs melltartó! Jé a barnán se! Vajon milyen bugyit hordanak? Tangát vagy olyan nagymamásat? A szőke tuti, hogy tangás, a barnát nem tudom.

Na ennyi eszem van, most elmentek mellettem! (Idióta! Most mehetsz utánuk a következő lifttel!)

Úgy látom, hogy Robert, a portásunk sincs a helyzet magaslatán. Az lett volna a feladata, hogy megállítsa őket a portánál és kapjanak egy belépőkártyát. Na, Rob az nem a belépőkártya a kezedben, hanem a tűzszekrény-nyitókártya.

- Mi van Robert, ég a ház?

- ÖÖ igen! Jaj dehogy! Én égek! Meg se állítottam őket. (Idióta! Szőke baba és Barna frufru elvette az eszemet. Pedig szívesen feltartottam volna őket. Hosszabb időre is. Mondjuk nincsenek rendben az iratok vagy ilyesmi..)

- Robert! Robert Itt van még?

- Igen csak tudja a lányok…

- Tudom. Láttam.

- Hát Daniel, már csak a következő lifttel mehet.

- Tudom. A fenébe! Mindegy megyek a lépcsőn, hátha előbb érek fel, mint ők.

Akkor hajrá, fel a negyedikre! Már jó öt perce várakoztam, nem jöttem rá, hogy mi a baj. A lányok csak nem jöttek… Na futás vissza a portára.

Innen is látom, hogy Robert homloka elfelhősödik, pedig ez rá nem jellemző. Csendre int, ezért közelebb megyek. A pult hangszórójából Barna futó és Kékszemű hangja hallatszik:

- Ezt nyomd meg!

- Ezt, te bolond!

- Te liba azt már megnyomtam!

- Ki a liba?

- Hát te!

- Na ide figyelj te…

- Khm. Khm. Robert vagyok a portás. Van valami probléma?

- Igenigenigen. Elakadtunk a liftben.

- De nem nyomtunk meg semmilyen gombot! Komolyan!

- Jó, megyek, segítek

Se én, se Robert nem boldogultunk. Na ezért utálom a hétfőket mindennél jobban.

- Jól van kislányok, hívom a szerelőt, de addig se pánikoljanak!

A liftből elégedett csicsergés hallatszik.

A szerelő már úton van, de addig is leülök Rob mellé kicsit cseverészni. Hiszen régi iskolatársak vagyunk, annak idején ő hozott engem a céghez, amiért azóta is hálás vagyok neki.

Sustorgás hallatszik a hangszóróból. Elfelejtették kikapcsolni a mikrofont? Ez érdekes lesz!

- Figyelj Gina! Míg jön a szerelő, vetélkedjünk.

Gina: Oké! Miben? Úgyis jobb vagyok, mint te!

Emma: Abban, hogy ki volt a rosszabb a múlt héten.

Gina: Ez jó. Szerintem én. Jött a takinő, hogy elgurítsa a porcicákat! Olyan öreg volt, mint az országút. Mondtam neki, hogy a főnök üzeni, majd mi megcsináljuk, menjen nyugodtan szabira. Odaadta a pénzt, ami járt volna a munkáért.

Emma: Te piszok! És nekem nem szóltál? Persze nem a takarításról, a pénzről.

Gina: Mivel az én ötletem volt, ezért ez az én pénzem. (Basszus Gina, te milyen hülye vagy! Most majd kéri a felét.)

Úgy látom Rob homloka megint felhős, szerintem az enyém is. Mindenesetre idehúzok magamnak egy kényelmes gurulós széket, meg hozok kólát is.

Emma: Legalább megcsináltad?

Gina: Ennyire hülyének nézel? Dehogy. Úgy sem veszi észre. Biztos valami vén trotty, se lát, se hall. Hehehehe…

(De észrevettem. Majdnem… Hű de elfenekelnélek!)

Emma: Azért legalább tisztelhetnéd. Hihihi

Gina: Mit tiszteljek rajta? Legfeljebb a korát. Hehehihihi…

Emma: Ez nagyon jó beszólás volt. Hehehihi…
(Hú de viszket a tenyerem. Azt a kutya mindenit! Csak 35 vagyok!!! Nyugi, nyugi. Úriember nem fenekel úrinőt. Jaj, ki mondta ezt a hülyeséget?)

Na végre itt a szerelő.

- Figyeljen jóember, nem kell sietnie. Húzzon ide egy széket, és hallgassa, ahogy pirospopsi és barátnője csicseregnek. Hozzon cola-t és chipset is.

Emma: De a szerdai buli az nem volt semmi ugye?

Gina: Fantasztikus volt. Még jó, hogy a negyediken van az iroda, a portás meg nem vette észre, hogy mi folyik itt.

Emma: Naná. Odáig nem hallatszik le a zaj.

Gina: Te Emma a múltkor is akartam kérdezni, hogyan csempészted be a fiúkat a bulira???

Rob alighanem most jár a gutaütéshez a legközelebb. Úgy szorítja szék karfáját, hogy belefehérednek az ujjai.

Emma: Nem volt könnyű. Tudod volt az aulában egy sajtófotó kiállítás, arra vettek jegyet, és szép lassan felszivárogtak az emeletre. Nehéz volt, mert mindenkinek felvették az adatait, meg nem is ment gyorsan, mert a portás nagyon figyelt. De volt egy tárgyalás is az ötödiken, úgyhogy köztük elvegyülve szintén fel tudtak jönni.

Gina: Én rosszabb voltam. A vénember számítógépére telepítettem egy billentyű-leütés ellenőrző programot. Közvetlenül azután, hogy elment nyaralni.

Emma: Ez jó móka lesz. Ha megjön, hozzáférhetünk a jelszavához.

(Kislány, ha én hozzáférek a fenekedhez, a jelszóm a legkevésbé sem fog érdekelni!)

Emma: Képzeld, a bulin megismerkedtem egy sráccal. Ez hagyján, de tegnap össze is jöttem vele a főnök kanapéján.

A szerelő, úgy látom, a második chips-nél és cola-nál tart. Remekül szórakozik.

- Daniel hozzak valamit?
- Egy Andaxint Rob. Ne, inkább kettőt.

Gina: Ez nem semmi! Én akkor is rosszabb voltam! Tudod, hogy múlt héten behoztam a cicámat. Odapisilt az egyik fotelba! És csak tegnap mostam ki!

Emma: Én nyertem! Rajtam nincs bugyi.

Gilda: Ezt nem hiszem. Muti! Aszta! Tényleg te nyertél!

Emma: Szerintem holnap menjünk el betegszabira egy hétre, akkor már csak egy hét gyakornokoskodás marad, azt meg kibírjuk valahogy. Ugye a betegszabi nem számit bele?

Gina: Fogalmam sincs.

(Ami biztos, az a betegszabi. Mind a kettőtöknek!)
Emma: Láttad azt a két alakot az aulában a bejáratnál?

Gina: Az öltönyös hapsira meg a portásra gondolsz?

Emma: Aha. Az öltönyös nekem nagyon bejött.

Gina: Nekem a portás jött be.

Emma: HHHHH……De szívesen megismerném testközelből!

Gina: Jaaj… Én is.

(Hamarabb lesz, mint hinnéd!)

Emma: Add meg a pénzemet! Eddig mindig mindenen megosztoztunk testvériesen!

(Hát lányok, ez most is így lesz. Megígérem.)

- Azt hiszem ideje kiszabadítani őket a liftből. Menjen jóember.

- Csak ketten vannak? Hát akkor én most melyiket náspángolhatom el?

- Nyugi, nyugi! Jövő héten jön az irodavezetőm, Eliza. Neki kellett volna felügyelnie a dolgokat, amíg távol vagyok. Jöjjön vissza mához egy hétre szerdán, megígérem, hogy szem nem marad szárazon, akkora porolást kap magától.

- Rendben. Ez mindjárt más.

Gina: Nem a te pénzed! Én megdolgoztam érte!

Emma: Nem dolgoztál!

Gina: De akartam! Ereszd el a hajam! Aujaj.

Emma: Ne rugdoss!

Gina: Add vissza a cipőm!

Emma: Vigyázz jönnek!

Gina: El ne mond, hogy késtünk, mondd azt, hogy itt voltunk időben, csak elromlott a lift.

Emma: Most figyelj, milyen alakítás jön. Pánikrohamom lesz.

- Jól vannak kislányok?

Gina: Igen. Én jól, de a barátnőmnek mindjárt pánikrohama lesz, úgyhogy jó lenne, ha igyekezne egy kicsit.

Emma: És olyan súlyos, hogy el is ájulhatok…

Gina: Olyan súlyos, hogy mindjárt elájul! Mit piszmog annyit?

- Rob, melyiket akarod? Barna futót vagy Formás pirospopsit?

- Nekem jó lesz Barna futó.

- Oké.

Emma: Amint nyílik a liftajtó, máris jön a pánikrohamom. (Aha, itt van az öltönyös emberke, a portás, ez meg gondolom a szerelő. Kár, hogy az öltönyös, meg a portás messzebb állnak. Na jó, akkor a szerelő. Az se rossz.)

Gina: Látja, eddig piszmogott! Most elájult a barátnőm! Maga miatt! (Ó, hogy miért nem én lettem az ájulós! Itt a portás, szépen megpihennék a karjaiban! Majd legközelebb.)

A meglepett szerelő az utolsó pillanatban kapta el az alélt lányt. Azért erre nem számított.

- Adja csak ide, én tudok rajta segíteni… - mondom előzékenyen.

Ölbe kapom, és már meg is indultok az irodába, az ominózus kanapé felé. Milyen meghitt kép, amint a fiatalember kedvesét viszi a karjaiban. Nem tart sokáig. Egy pár pillanatig még nézem bájos arcát, olyan, mint Csipkerózsika. A következőben pedig úgy egy méter magasból ejtem az ágyra. Csipkerózsika alighanem nem ilyen ébredésre számított. Felpattannak a babakék szemek, bennük őszinte csodálkozás. Aztán újra lecsukódnak.

Semmi gond, megismételjük még egyszer, ezúttal lendületet is veszek. Sikerült! Pirospopsi ezúttal nyitva tartja a szemét, bár mintha rosszallást látnék a tekintetében: A könyvekben nem így szokott lenni!

Szemem sarkából látom, Rob is elvonul a zsákmányával, a vállán cipeli. Barna futó alighanem sejt valamit, bár még a meglepődésből nem ocsúdott fel. A szerelő pedig megbillenti a sapkáját, és mosolyogva odébbáll.

Nyugalmat erőltetek magamra és felültetem a fiatal lányt. Úgy hallom, Rob a másik szobában nem vesztegeti az idejét, máris hangos szitkozódás és egyenletes náspángolás hangja hallatszik.

Én azért előbb elmagyarázom a helyzetet.

- Ifjú hölgy, röviden. Én vagyok a vén trotty, a barátnőd pedig éppen a portás térdén hasal, és szerintem már most nagyon fáj a feneke. Hidd el, ez is olyan jó buli lesz, mint a szerdai. Fiúk helyett be kell érned velem. A kanapét meg már úgy is ismered.

Drámai az átalakulás. Előbb elvörösödik, aztán elsápad.

- Remélem, nem azon töröd a fejed, hogy újra rohamod legyen…

Érdekes, hogy az előbb még sírásra álló száját hirtelen összeszorítja és rendkívül dacosan, szemtelenül néz rám. Meg se kérdezi, honnan tudom mindezeket. Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért már nem is akarom elnadrágolni. De muszáj.

- Na jó. Akkor bemelegítésnek kezdjük ötven fenekessel, aztán meglátjuk hogy a nadrágszíjjal vagy ezzel a jó kis lovaglópálcával kapsz-e.

Na ez már megoldja a nyelvét. Megható a sírás-rívása, rimánkodása, de a szemén látom, hogy nem hisz nekem. Pedig jó lenne, mert a barátnő hangjai elég meggyőzőek a szomszéd szobából.
Tekintetével a lehetséges kijáratot keresi. Elmenekülésre semmi esélye természetesen.

Kényelmesen elhelyezkedem a bőrdíványon, hátamat a támlának támasztom. Mikor, kapva az alkalmon, ellépne előttem, villámgyorsan megragadom, a többi már magától megy. Engedelmesen ráfekszik a térdemre.

Kíváncsi vagyok, vajon ő az, aki nem hord bugyit? Felhajtom a szoknyácskát, de nem ő az. Akkor Rob a szerencsés…

Lehet némi tapasztalata, mert a fenekét összeszorítja. Nem baj én türelmes vagyok. Kicsit meglepődik, hogy mire várok, közben óvatlanul ellazítja magát. Több se kell nekem. A hosszú bevezető után olyan sebességgel kezdem el porolni, hogy még tiltakozni sem marad ideje. Minden csattanós ütés után vesz egy nagy levegőt, de kiengedni már nincs ideje. Úgy 10-15 fenekes után, már pirosodik a szép popsi, ő pedig már bőg, mint a záporeső. Közben minduntalan hátrateszi a kezét, így a tenyerére is kap egy párat.

Szitok

- Fáj a popsid kislány?

- Szerinted?????

- Rendben.

A testéhez szorítom a csuklóját. Hiába, a másikkal még mindig elég hatékony. Most épp a körmeit fúrta a lábikrámba. Nehezen birok vele. Kezdek nagyon begurulni, nem sokáig leszek kíméletes. Kiosztok néhány fenekest, olyan igazi, felnőtteknek valót. Ez végre észhez téríti. Már nem akar alagutat fúrni a lábamba, inkább sajgó popsiját szeretné menteni.

- Innen bizony nincs menekvés aranyom, ami jár, az jár!

Úgy a 20-nál már annyira fickándozik és dobálja magát, hogy kis híján kiszabadul. Sebaj, kiosztok még néhány extra fenekest. Most kezd el szitkozódni csak igazán. Érdekes, a barátnője pont fordítva csinálta. Hihetetlen, milyen szókincse van ennek a lánynak! És még csak első 25-nél tartunk!

- Oké kislány kicsit pihenünk, utána készülj fel arra, hogy a nadrágszíj sokkal jobban fog fájni!

- Ha még egyszer azt mondja nekem, hogy kislány, biztos, hogy átrendezem a fogsorát! Felnőtt nő vagyok, már 21 éves, bánjon velem eszerint!

Mindenre számítottam, csak erre nem! A meglepetéstől tátva marad a szám.

- Jól van, akkor úgy fenekellek el, ahogy egy felnőtt nőt szokás. Te akartad!

Lehúzom a bugyiját, minden tiltakozása ellenére.

- Ifjú hölgy, itt még rengeteg fehér felület van. Mindjárt szépen kipirosítjuk!

A térdemre szorítom, és máris csattog a szíj a helyenként még fehér fenéken. Mégsem ütök nagyokat, mert azért ez akkor is csak egy kislány. Úgy a negyedik ötödik után hallom, hogy mondana valamit, de még nem elég érthető. Na még egyet. Most már hangosan mondja, két ordítás között:

- Kérem! Hagyja abba! Kérem! Mindent elmondok! DANIEL KÉRLEK!

Ez már az én szívemet is meglágyítja. Vajon mit akarhat elmondani? Remélem nem valami újabb rosszalkodás, mert már nincs szívem tovább náspángolni.

- Az a helyzet, hogy az egészet csak kitaláltuk, csak játék volt.

- Miiiii? (Visszavonom az előbbit!)

Hatalmas hüppögések között kezd el mesélni: Szóval először tényleg véletlenül, benyomva hagytuk a mikrofon gombját, úgyhogy a takarítónős sztori az igaz volt. De a többi nem. Észrevettük, hogy be van kapcsolva és gondoltuk, hogy ez nagyon jó móka lesz. Mi mindig mindenben vetélkedünk.

- Szóval nem volt házibuli, nem volt semmi a kanapén, és nem volt macska sem, aki lepisilte a párnámat?

- Nem.

- Miért vannak a bútorok egy kicsit arrébb tolva?!?! Ne bőgj már!

- Azért mert tegnap kitakarítottunk. Mindent, hogy ne legyen szegény takarítónőre panasz miattunk.

- Egyet árulj el! Akkor miért hagytad, hogy elfenekeljelek, te buta lány?

- Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége - hüppögi lebiggyedt szájjal. - De ha már így alakult, reméltem, hogy ő árulja el hamarabb az igazat. És akkor én nyertem a vetélkedést.

Valami arra késztet, hogy higgyek neki. De ellenőriznem kell, igazat mond-e. A szomszéd szobában csend van. Benyitok, ismerős kép fogad. Barna futó az asztalra hasalva, sötétpiros fenékkel várja, hogy kapjon egy kis ízelítőt a nadrágszíjból.. Pont olyan színű tanga van rajta, mint a popsija.

Félrevonom Robot és elmondom neki, mi a helyzet. Szerintem most neki lesz szüksége Andaxinra. Egy egész levélre.

Emma immár az ölemben pityereg. A kezdeti dacot mintha elfújta volna a szél.

- Kapsz még hármat a fenekedre, mert ez rossz vicc volt. Ez csak amolyan emlékeztető.

Engedelmesen a térdemre fekszik, de már nem sírdogál. Kap még három csattanós fenekest, amit becsülettel elvisel, nem tiltakozik.

- Oké kislány… Aauuuuuuuuuuuuuu.

Mintha cápa harapott volna a térdembe, a fogait mélyen belevájta. Az előbb azt mondtam volna, hogy engedelmes? Visszavonom! Ráhúzok egyet a nadrágszíjjal, mire rögtön elengednek a cápafogak.

- Ez mi volt?

- Mondtam, hogy, hogy nem vagyok kislány!!!

Ez igaz, tényleg mondta. Nem semmi ez a lány.

- Egyet hadd kérdezzek még: Nem telepítettél semmiféle programot a billentyűkre ugye?

- Dehogy! Azt se tudom, hogy kell! (De igen. Ginával együtt. Nem fogom elmondani, mert lekislányoztál! Azért se! Ha kislányok nadrágját így kiporolod, mit teszel a felnőttekkel? Ezt inkább nem próbálom ki.)

Valahogy nem hangzik őszintén, amit Emma mond, de ez majd úgy is kiderül.

- Kérlek Daniel, mondd azt, hogy én bírtam tovább! Légyszi! Kérlek szépen Daniel légyszilégyszi!

- Rendben.

Én is és Robert is a lányokat vigasztaljuk. Az „enyém” határozottabban büszkébben feszit, hiszen ő nyert…

Ma egész nap úgy viselkedtek, mint a kisangyalok. Kaptak egy-egy puha párnát, amire nagy szükségük volt. Emma nem fogadta el, mert úgy gondolta, ő jobban bírja a fenekelés következményeit. Időnként azért láttam, hogy könnybe lábad a szeme, Gina nagy kár-örömére.
Mikor lesz már vége ennek a vetélkedésnek?

Másnap reggel érdekes módon mind a ketten időben érkeztek, szó sem volt semmiféle késésről, rosszullétről és egyebekről… Ők voltak a példás viselkedés mintaképei, valóságos angyalok…
Mind a ketten felajánlották az otthonról hozott szendvicseiket. Nem akartam elfogadni, de látszott rajtuk, hogy igazán szívből adják. Meg kell hagyni, valóban jobb volt, mint az én kreációm, aminek még nevet is kár lenne adni.

(Hmmm. Ez a finom fasírt….. és ez a fantasztikus saláta…Nem is tudom, mi van benne, majd megkérdezem. Ez a tejturmix meg egyenesen mennyei…)

- Lányok. Ne haragudjatok a tegnapi dolog miatt. Igazán nagyon rendesek vagytok.

Emma és Gina még egy isteni capuccinót is főzött nekem. A mérgem, ha volt, immár teljesen elszállt.

Mielőtt hazamentek volna du., két-két puszit nyomtam a homlokukra. Már nincs harag. Igazán jó munkaerők, lehet, hogy a gyakorlat letelte után is alkalmazni fogom őket.

A napomat némileg elrontotta, hogy fura kiütések kezdtek megjelenni rajtam. Viszketett és égett a bőröm, estére pedig úgy bedagadt az arcom, hogy a szemem is alig bírtam kinyitni, a fejem pedig iszonyúan fájt.

Jó lenne még egy kávé. Az talán segít. Vajon hova rakták a lányok a tejet? Á… megvan…

De fura, átöntötték egy külön üvegbe. De kedvesek… Figyelmesek…

A kávé sem segített. Sőt, mintha még rosszabbul lennék, mint előtte.

Egyszerre szörnyű gyanúm támad. Rakétasebességgel rohanok a kis konyhánkba, remélem, még nem vitték ki a szemetet a lányok… Ugyanilyen sebességgel kapom szembe a nyitva hagyott fiókot a legérzékenyebb helyen. Túrok, mint a borz, másik kezemmel a fájdalmamat és a dühömet igyekszem csillapítani a kritikus helyen.

Itt van a legalján: Szójatej. SZÓJA??? Az egyetlen, amire allergiás vagyok.

Ugyanezt a sebességet produkálom a személyzeti étkezőbe menet is. Meg is lesz az eredménye. Előbb belém köt a kanapé lába, azután a nyitva hagyott ajtó éle próbál ellenem merényelni.
Rohanok le a lépcsőn, igaz nem minden lépcsőfokot veszek észre. Nem baj ők sem engem. Így az utolsó tizet kiterjesztett karokkal, - mint egy sas- hasmánt teszem meg.

Na végre, itt vagyok.

A helyzetemet rontja, hogy az étkező felmosva és a cipőm nem gumitalpú…

Eve, a konyháslány meglepődik a produkció láttán. Aztán elismerése jeleként még meg is tapsol. Na még ez hiányzott a mai napból!

Eve: Ezt a belépőt Daniel! Nem lehetne még egyszer? A többiek nem látták!

Szitok

Eve: Ennyire éhes? (Ennek meg hogy néz ki a képe? Ragyás? Vakaródzik is. Jesszus, remélem nem rühös, vagy bolhás.) Daniel, miért ilyen rühös??? Jajj (Hehehe..) bocsánat. Miért ilyen dühös?

- Ne viccelődjön Eve, mert nem talál jókedvemben…

(Nem mondod… Nem is vettem észre…)

- Árulja el nekem, az ebéd, amit felküldetett nekem délben, miből készült?

Eve: Azok a tündéri gyakornokok rendelték magának. Szóját, mert azt mondták, hogy ez a kedvence. Tudja… Rántott hús szójás bundában, szójacsira saláta, természetesen szójakrémes süti és szójatejjel ízesített tejeskávé. Akartam is kérdezni, hogy mióta rajong ennyire érte, én bizony még a szagát se bírom.

Azt a hét bergengóciás, vadkörtefán ülő, bagolyrúgta tök üsse agyon!!! Az egyetlen, amire allergiás vagyok. Holnapra még rosszabbul leszek, nem is fogok tudni dolgozni… Én meg megettem mind a két ajándék-szendvicset reggel. Akármibe lefogadom, hogy szójalisztes kenyér, szójafasírt és szójasaláta. És a cappuccinó…

Eve: Ajaj. Azt hiszem nem ártana holnap a gyakornokait egy kicsit ráncba szedni.

Daniel: Még ma. Az irodában megvan a címük. Este meglátogatom őket. Holnap szabadnaposak, de szükségük is lesz rá… Mert amit ma tőlem kapnak… (Csak tudnám, ki árulta el nekik… Szerintem Eliza volt. Jövő héten neki is lesz része egy kis meglepetésben…)

Az én játszóterem…

/A biciklizés veszélyei Mondaygirl szemszögéből/

Egy ilyen napot el sem lehet rontani… Péntek van, a hét legszebb napja. Még ki kell szállítanom egy-két levelet, aztán uzsgyi haza. Kicsit idegesít ez a nagy forgalom, én azonban ebben is meglehetősen jól elboldogulok. Valóságos forgalmi akadálypálya ez a rengeteg autó, villamos, busz, gyalogbéka itt előttem. Ettől függetlenül én szeretem az ilyen helyzeteket is. Ilyenkor játszótérré változtatom a környezetemet. Elég, ha körülnézek. Csupa átugrani, letarolni, előzni való akadály.

Itt van például ez a troli. Ezt különösen szeretem. Nem megy túl gyorsan, főleg a kanyarban. Ilyenkor szoktam belékapaszkodni. Az érzés olyan, mint a sífelvonón. Egy darabig vitetem magam, aztán ha már elég, egyszerűen leválok róla. Nem véletlenül kérdezik a cégemnél, áruljam el, mi a titkom, hogy mindig, minden körülmények között az én leveleim, küldeményeim érkeznek meg a leggyorsabban az adott helyre. Ezt a titkot nem osztom meg senkivel.

Itt van például a villamos-fogócska. Ezt csak hosszas gyakorlás után tudom ajánlani, ne próbáljátok ki otthon! Viszonylag egyszerű, csak oda kell figyelni. Annyi az egész, hogy megvárom, míg megáll. Ilyenkor kell a hátsó ajtó melletti kilógó kis fémfülbe (vigyázat, elég kicsi!) kapaszkodni. Nagyon kell figyelni a kanyaroknál, nehogy a bicaj a sínbe akadjon, nagyot lehet esni! Arra is ügyelni kell, nehogy az ember ujja beleszoruljon. Én is sokat gyakoroltam, míg tökéletesen nem sikerült a mutatvány.

Ha körülnézek, látok még itt egy szép lépcsősort is. Ezt nem is kell magyarázni. Csak lefelé, és nem szabad az első féket benyomva tartani.

A megfelelő oldaltávolságot úgy lehet betartatni az autósokkal, hogy keresztbe fektetem a szép fényes biciklipumpát a hátsó tartón, és senki nem mer a közelembe jönni. Féltik a szép dukkózást. Van egy kis anyázás, miegyéb, de azt hamar meg lehet szokni…

Lehet, hogy kicsit elbambultam, úgy tűnik, mindenki engem néz, nekem dudál. Sebaj, még sosem voltam ennyi figyelem középpontjában. Most már jó lesz igyekezni. Hát igen. Ennél zöldebb már nem lesz…

Most meg már piros. Fene egye meg. Na mindegy azért még átférek.

Van egy ellenszenves emberke, aki minden reggel szigorúan mutogat nekem ennél a kereszteződésnél. Nem tudom, mi baja lehet. Az egyik kezemben a hamburger, de a másikkal vissza szoktam neki mutogatni valami vidámat. Soha nem mulasztom el. Ő sem. Kár, hogy ilyen ideges, amúgy elég helyes fiatalember.

Na itt is van, óramű pontossággal. Most már megnézem magamnak közelebbről. Nehéz a kocsijába kapaszkodni, mert eléggé forró a teteje a kora reggeli napsütéstől. Aha, látom nincs karikagyűrűje. Precíz ember lehet, az irattartójában glédában állnak a papírok. Olyasmik, amiket én szoktam szállítani.

Többre nincs idő, máris lerázott. Hátrafelé fordulva magyaráz nekem, ahelyett, hogy a forgalomra figyelne. Ennek autót vezetni…?!

Vasúti átjáró, itt azért vigyázni kell. Érdekes, az emberem is pont erre jön…

Ez soha nem mosolyog? Azért én megpróbálom jókedvre deríteni. Barátságos fenékrázogatás a pedálon állva. Úgy tűnik, ez bejön neki. Milyen szép mosolya van. Örülök, hogy máris széppé tettem a napját.

Megint piros lámpa. Zenét hallgat. Közelebb megyek, hogy én is halljam. Valami szép klasszikus.

Nana! Majdnem rácsukta az ablakot az ujjamra. És közben mosolyog. Azért nekem is van egy-két meglepi a tarsolyomban. Kicsit felbillentem a kis fehér szoknyácskámat, integetésképp.

Igen, tényleg meglepődött. Majdnem felszaladt a járdára. Pedig a tangámat még nem is látta. Mondom, hogy gyönyörű nap ez a péntek!

Most el kell válnunk, sajnos én másfelé megyek. Az ujját rázogatja felém, én meg széttárom a két kezemet, jelezve, hogy milyen messze is vagyok tőle és milyen biztonságban. Ez rossz ötlet, mert majdnem letarolok egy virágágyást. Ezt a bukást éppen, hogy megúsztam, csak pár szál dália feküdt ki a járdára. De ciki, ő is látta. Most jön az egyirányú. Ezt azért szeretem, mert megelőzni biztos nem fog senki, viszont a szembejövőket jól lehet látni.

Hogy milyen gyors ez a hapsi. Már megint itt van. Az a halvány gyanú fészkelődik bennem, hogy nem engem követ, hanem talán arra van dolga, mint nekem. Egyre jobban élvezem ezt a mókát. Akkor mutassunk valami érdekeset. Itt egy hosszú lépcsősor, ez levisz a rakpartra. Már csak holnap ilyenkor érhet utol. Ez eléggé necces lesz. Kicsit vizes, erre nem számítottam. Ez még jó fékkel is nehéz lenne…

Úgy tűnik, megelőztem. Meg is állok egy kicsit, hátha felbukkan valahol. A hátam mögül dudálgat. Ezt meg hogy csinálta? Ennyi idő alatt nem érhetett ide! Ez egy valóságos kísértet! Muszáj engem ijesztgetni?

Jobb lesz, ha felmegyek a járdára, ott csak a droidokat kell kerülgetni. Van, amelyiket nem is kell, mert elugrik magától. Ezt már szeretem. Nagyobb sebességbe kapcsolok, nem hagyhatom, hogy leelőzzön! Itt lesz nemsokára egy körforgalom, kíváncsi vagyok, mit tud a kis kocsija. Már megint hova lett?

Már látom. Szegény, erre igazán nem számított, hogy pont szemből öltögetem rá a nyelvemet. Miközben engem kerülget, másokra is figyelnie kellett volna, de nem tette. A bal tükörnek annyi. Meg a jókedvének is. Na azt hiszem mára elég, majd holnap folytatjuk. Alig várom. Két kezemmel a kormánykerék fogását imitálva, szolid berregéssel elmutogatom, mit gondolok a vezetési technikájáról, de csak az öklét rázza felém.

Én sem rosszalkodom tovább, valahogy a szigorú ember nélkül már nem is olyan érdekes.

Nagyon furdal a lelkiismeret, amiért balesetet okoztam. Odáig jó móka, hogy egy kis csínytevés, rosszalkodás, fogócska stb., azért legfeljebb egy alapos fejmosás jár. Ezt meg is érdemlem… De az már nagyon bánt, hogy ilyen fordulatot vettek a dolgok. Úgy tíz perc múlva visszasomfordálok, megnézem mi a helyzet. Egy fejmosástól még nem lesz semmi bajom…

Hová lettek? Itt már nincs senki. Talán még sem volt akkora baj, mint gondoltam. Végül is csak egy tükör…

Mindenesetre a jó hangulatomnak lőttek.

Hazafelé veszem az irányt, és már szinte rutinból kapaszkodok bele a villamos külső fogantyújába. Most valahogy ez sem az igazi, nem tud felvidítani.

Szinte az utolsó pillanatban, a szemem sarkából veszem észre, hogy az egyik mellékutcában ott áll a kis piros autó, mellette a fiatalember álldogál. De jó lenne tudni a nevét. Van a kezében valami, ami így messziről nádpálcának néz ki.

Az meg minek??? (De buta vagy, az az olajszintmérő pálca. Erős lehetett az előbbi bánatcsökkentő martini, ha te ezt nádpálcának nézted.)

Pont olyan, mintha rám várna. Jaj de jó, megint játszunk!

De a fenébe is, ezt hogy csinálta! Ez most vagy délibáb, vagy az előbbi ital teszi ezt velem, vagy napszúrást kaptam (ez esetben legközelebb azért felteszem a bicajos sisakot), vagy az emberke engem várt és akkor nekem kinéz egy alapos leszidás…

Elengedem a villamost, elindulok felé egy kicsit incselkedni. Nagyon úgy néz ki, hogy nem akar játszani, legszívesebben inkább elkapna. Ezt is játszhatjuk, nekem nem gond… Csak annyira megyek hozzá közel, hogy kis híján elsodorjam. Az utca végén azért megállok, megvárom, amíg bevágja magát a kocsiba, aztán hajrá.

Kipörgő kerekekkel indul, én is. Mindjárt itt is van egy behajtani tilos tábla, ide rögtön be is nézek. Tudhat valamit a vezetésről, mert az utca másik végéből máris közelit. Villámgyors fordulás, máris tekerek kifelé. A következő utca fölfelé emelkedős, macskaköves. Ez nekem akár rossz is lehetne, de tudom, hogy mindkét irányból behajtani tilos, tehát biztonságban vagyok.

Iszonyú meredek ez az utca, lehet, hogy szégyenszemre tolni kell? Mindjárt kipotyognak a tömések a fogamból. Közvetlenül a hátam mögül hallom a motorhangot. Ezt nem értem, tegnap még kint volt a tábla! Hiszen a saját szememmel láttam!!! Kezdek megijedni. Megint megfordulok, ezt a gumim nem sokáig fogja bírni.

Egy centivel száguldok el az autója mellett, trófeaként viszem a másik tükrét. Ez tetszett. Míg ő csodálkozik és bambul, én már itt se vagyok.

Kicsit visszavéve a tempóból, a szívverésem is csillapodik. De jó, van egy visszapillantó tükröm! Holnap felszerelem a bicajra. Meg kellene állnom a szemközti parkban, mert nagyon szomjas vagyok és leizzadtam.

A méregzsáknak más tervei vannak, nem hagyja, hogy kifújjam magam, elém vág. Megint gyorsabb volt, mint én. Újra megfordulok, iramodom tovább a sétányon. Kezd nagyon elegem lenni. Fáradt vagyok, éhes, szomjas, megizzadtam, és már fáj a fenekem a kényelmetlen bicikliüléstől…

Ideje bekeményíteni. Nem messze innen, van egy benzinkút, ott lerázhatom végre.

Hihetetlen szerencsém van, ép bőrrel el is jutok odáig. A tükrömből (illetve az övéből…) nézem, jön-e még utánam. Igen. Mint az árnyékom. Sikerült, amit elterveztem, beáll a kúthoz, mögé meg még vagy három másik autó. Most jön rá, milyen csapdába csaltam. Meg kell várnia, az előtte tankolókat is, hátrafele sem tolathat. A meglepett arca egy külön tanulmány. Kicsit előbbre gurulok, hogy jobban lásson. Kecses mozdulattal előveszem a zsákmányolt tükröt, és eljátszom vele a reggeli sminkelést. Mire a képzeletbeli púderkompaktomat összecsukom, sokat haladt már előre.

Nem kell sokat várni rá, hamar utolér. Na még egy utolsó hajrát, csak azért is!

Befordulok a közeli grundra, gyerekkorom játszóterére. Rég jártam erre, azóta sajnos a másik kijáratát lezárták. Ma nincs szerencsém. Fáradt vagyok, haza akarok menni. Akkora ez a telep, hogy el lehetne rajta tévedni. Nekem sikerül is, de alaposan. Hiába, ez nem szőke nőknek, kislányoknak való.

Letámasztom a kerékpárt, megnézem gyalog, hátha van itt valamilyen tájékoztató tábla. Sehol semmi. Most mi lesz? Fogalmam sincs, hol vagyok, hogy jutok haza. Haza akarok menni! Na szedd össze magad kislány! Ülj fel a bicajra, aztán majd megoldod ezt is. Eddig mindig, ha bajba kerültem, úgy éreztem, mintha egy őrangyal vigyázna rám. Jól végezte a dolgát, mert számtalan sérülést, sőt eddig minden náspángolást megúsztam a segítségével. Szegény őrangyal ugyan egy kicsit lestrapált lehet már, de hát neki ez a munkája.

Kellett nekem emlegetni, őrangyal helyett itt a nagyon mérges ember, gyalog. Talán ez is segítség, mert látom honnan jött, máris tudom, melyik irányba iramodjak. Felpattanok az agyonhajtott bicajra, máris tűnés a megfelelő irányba. A szerencsém azonban úgy tűnik, kezd elhagyni. A nagy sietségben belehajtok egy buckába, és olyat repülök, hogy egy sas is megirigyelné. A fiatalember máris mellettem terem. Most úgy tűnik, láthatom a kedvesebbik arcát is… Aggódva hajol le értem. Nem csodálom. Erre legalább hat pontot adnék, plusz kettőt a kivitelezésre.

- Jól van, kis hölgy?

- Igen.

- Biztos? Mert hatalmasat bukott.

- Igen, teljesen jól vagyok.

- Ez esetben viszont…

Nem is kell befejeznie a mondatot, elég, ha a szemébe nézek. Szerintem egy közepes porolás kinéz nekem. Az egyik kezével megragadja a csuklómat, másikkal a biciklimet vonszolja maga után, mint egy rossz gyereket. Pedig szegény bicaj nem tehet semmiről. Na persze én sem… Vagyis nem annyira… Nem tudom…

Jó lenne ezt is megúszni valahogy, mert ez bizony fájni fog. Már látom a kijárati kaput, ideje lenne tervet kovácsolni, mielőtt odaérünk. Úgy teszek, mint a bicaj, behúzom a fékeimet és megmakacsolom magam. Sajnos az emberem erős, legfeljebb azt érem el vele, hogy hirtelen fordít egyet rajtam és kioszt két akkora fenekest, hogy rögtön elszállnak a szökési terveim. A szabad kezemmel a sajgó részemet tapogatom, miközben a kocsihoz érünk.

Nem hagy időt a tiltakozásra, megragad a derekamnál fogva és felhajít a motorházra.

- Aaaauuuuuuu. Vegyen le, ez nagyon forróóóóó!

Megpróbálok legurulni, de csak rontok a helyzeten. Hasra fektet és időt sem hagyva a tiltakozásra, vagy legalább egy kis hisztire, alapos porolásba kezd. Meg kell hagyni, jó erőben van, az első pár paskolás után igen kellemetlenül érzem magam, hangosan bőgni kezdek, és ököllel ütöm a kocsi tetejét. Ez természetesen az „A” terv, van „B” és „C” tervem is. Reagál rá, csak sajnos nem úgy, ahogy én gondoltam. Lefogja a kezeimet és folytatja a náspángolást rendületlenül, ha lehet, még erősebben. Mikor már úgy érzem, nem bírom már tovább, végre abbahagyja. Hangosabb bőgésre kapcsolok, mert tényleg nagyon fáj.

Máris lelkiismeret furdalása van. (Helyes! Úgy kell neked!)

Jó hangosan szipogok, és jelzem, hogy megtapogatnám, ahol annyira sajog. Itt látom felcsillanni az első reménysugarat. A pillanatnyi habozását kihasználva, hogy mit is csináljon, én döntök helyette. Megvárom, immár engedelmesen, míg leemel a kocsiról. Kicsit lazít a szorításon, több se kell nekem. Máris kicsúszom a markából, a következő pillanatban a biciklin vagyok, és még arra is van lélekjelenlétem, hogy a trófeámat felvegyem a földről. Ez igen. Erre a kivitelezésre megadnám a tíz pontot!

Úgy látom, ő mást adna, de hát sajnálom, ismét nálam a labda.

Suhannék tovább, de közben a járművem eléggé lestrapálódott. Rossz ránézni. Nem is nézegetem, nincs rá időm. Érzem, hogy a kerekében nem is nyolcas, hanem legalább 18-as van. Szerintem a hátsó gumi is megadta magát. Az egyik pedálja egy kicsit kancsalit a másik felé, az első guminak meg olyan fura surrogó hangja van, gondolom az első villához ér hozzá. De a tükör megvan, és ép. Én nem annyira. Utol fog érni.

A körúton elég nagy megrökönyödést váltok ki. Az itt autózók láthatnak egy valaha fehér, mostanra zöld fűfoltos szoknyácskában bicikliző kislányt, aki állva pedálozik, és nem túl jó az iránytartása, kezében egy autótükörrel.

Nagyon fáj a fenekem. Jó erőben lehet a kis méregzsák!

Nincs idő az elmélkedésre, lehet tudni, hogy miért. Azt furcsállom, hogy most lemaradt, de nem tudom az okát.

Azt nem hiszem, hogy ne akarna üldözni, de akkor miért nem jön közelebb?

Valamit nagyon mutogat. Tükörből nem látom jól, meg kell fordulnom. Erős bicikliző mozdulatokat végez a kezével, közben hátrafele nézeget.

Ezt értem: Nincs kis a négy kereke, eddig se volt. Elmutogatom, hogy értem, és hogy ezért roppantul sajnálom őt. Válaszul a szemét forgatja, az égre nézeget. Visszamutogatok, hogy szerintem is szépen süt a nap, és megkérdezem, mi a baja a szemének. Mégsem jön közelebb, de senki más se. Védettséget kaptam, vagy aura vesz körül? De jó lenne…

Ez már megint pantomimezik. Jól megy neki.

Én megint vissza, hogy a tiédet is, és hogy kérjél időpontot a pszichológusodtól.

Előre nyújtogatja a karját, ez legalább világos. Ez vagy az jelenti, hogy jön a HÉV, vagy azt, hogy már kért időpontot, de nem kapott. Azt én is látom, hogy jön a HÉV. És? Én pont átérek előtte, ő meg ne siessen annyira. Úgyis annyira le van izzadva, legalább pihen egy kicsit.

Látom, hogy nem bír veszíteni, mert nagy elánnal közeledik, nagy ívben megkerül, és keresztben megáll előttem. Én viszont már nem fogok tudni megállni, pláne nem sarkon fordulni. Jó lett volna időben megcsináltatni a féket… A becsapódás nem olyan nagy, mint amire számítottam. Azért ahhoz elég nagy, hogy előbb az orromat üssem a kocsitetőbe, aztán meg alaposan fenékre huppanjak. Első pillantásom a néhai biciklire esik, aki már nem is bicikli, legfeljebb csak „bic”. Nagyjából ennyi ismerhető fel belőle.

A méregzsák ahhoz is túl ijedt, hogy egyetlen hangot is kipréseljen magából. Hozzám hasonlóan. Ilyen sokkoló élmény ritkán esik meg az emberrel.

Nagy sokára megkérdezi: - Jól van, ifjú hölgy?

Erre az előbb is rosszul válaszoltam, úgyhogy most: - Nem, egyáltalán nem vagyok jól!

Óvatosan megtapogat, maga is meglepődik, hogy még egészben vagyok. Annyira gyengéd, ki se nézném belőle… De jó lenne más körülmények között találkozni… Sajnos a körülmények ezek, be kell érnem velük. Lám már megint szerencsém volt, mégis csak létezik valahol egy őrangyal, aki mindig vigyáz rám.

- Hol fáj?

- Az orrom, közepesen. A karom, ahol az előbb szorította, közepesen. A fenekem, nagyon de nagyon fáj. Ott is ahol az előbb elporolta, a biciklizéstől is, és az előbbi esés sem tett jót neki.

- Jó, mindjárt segítek. Mutasd. Előbb az orrodat. Ez biztosan rendbe jön, csak borogatni kell egy kicsit. A karod meg fog kékülni, ez biztos, de megérdemled.

- Kösz!

- Na akkor nézzük azt a popsit! Látom, szép piros. Ezt bizony le kell kezelni…de alaposan.

Először is sarkon fordít, és megmutatja, mi aggasztotta annyira, hogy beleizzadt: A megmaradt hátsó kerékbe beakadva, vidáman libeg valami drótféle, úgy 3-4 méter hosszan. Biztosan a grundon akadt bele, én meg vontattam magam után. Ebbe most én izzadok bele. Ha megelőzöm a HÉV-et…

- Szóval ezért nem mertek az előbb közelebb jönni az autósok?

- Igen.

- Gabrielnek hívnak. Gondolom ezt már az elejétől fogva tudni akarta.

- Nem, nem akartam. Ostoba felfújt hólyag. Tönkretette a biciklimet. A ruhámat, és…és…engedjen el, mert sikítani fogok! Hogy merészeli???

Határozottan, és minden kímélet nélkül öt igen erős fenekest kapok.

- Szóval kislány, akkor folytatom. Gabriel vagyok, ezt már tudod. Én vagyok az őrangyalod. Az a munkám, hogy vigyázzak rád. Mostanában elég sokat kellett túlóráznom, miattad. Eddig a védőszárnyaim alá vettelek, hisz ez a dolgom. Mostanra azonban betelt a pohár. Az a helyzet, hogy olyan iramban fogyasztod az életed gyertyáját, hogy nem bírlak utolérni. Megelégeltem a dolgot, és eltáv engedélyt kaptam, azzal a feladattal, hogy olyan porolást kapj a kis popsidra, amit életed végéig emlegethetsz.

- Nem hiszem, amit mond, bizonyítsa be! Ez csak valami csajozós duma! (Most már igazán sírok, megállíthatatlanul. Nem akartam, hogy ez legyen belőle. Én csak egy kicsit biciklizni akartam, meg egy kicsit rosszalkodni.).

- Egy dolgot rögtön az elején tisztázzunk, ifjú hölgy. Ha továbbra is ilyen szemtelenül viselkedik, az nem marad következmények nélkül, ahogy a veszélyes biciklizés sem. Bebizonyítom, hogy igazat mondok. Ha elsorolom az összes rosszalkodásaidat, mondjuk az utolsó egy évben, hiszel nekem?

- Olyanokat is, amikről csak én tudok?

- Igen. Persze ezért rosszalkodásonként egy-egy fenekes jár. Áll az alku?

- Persze (Te jó ég, az nagyon sok lesz).

- 1: Rendszeresen elolvasod mások küldeményeit, mielőtt kikézbesítenéd

- 2: A múlt héten, tudod hogy hol, elsodortál egy rendőrt, nem volt lámpa nálad, nem jó a féked, nincs rajtad biciklis sisak….

- 3: Emlékszel, a múlt héten, otthon véletlenül ráültél a forró edényfogó kesztyűre… Egy napig állva interneteztél….

Ezt honnan tudja??!!

- Ez volt az utolsó figyelmeztetésem, reméltem, hogy megérted…

- 4: …..

-- Jó, jó, elég. Hiszek neked. (Remélem, ezt csak álmodom. Valaki ébresszen már fel.)

Most jön a „B” terv. Ezt még soha nem vettem igénybe. Jó kis tömeg gyűlt össze.

- Biztos úr, biztos úr! Ez az ember molesztál! Fogdos! Elgázolt. Nézze, eltépte a ruhámat.

- Igen? Így, ebben a sorrendben?

- Ööö.. Igen, nem. Nem tudom, olyan gyorsan történt.

- Ifjú hölgy, az a gyanúm, hogy nem mond igazat. A múlt héten már találkoztunk. Fiatalember, ha kérhetném, még 10-et a nadrágszíjjal.

Erre már nincs mit mondanom, tényleg megérdemlek egy fenekelést.

Halk, megadó sóhajjal fekszem a térdére. Nem sokat habozik, rögtön nekilát. Egyik kezével a derekamat karolja át, a másikkal pedig… Jó lenne hamar túlesni rajta.

Könnyű azt mondani. Minden egyes ütést precízen, a még fehéren maradt felületekre helyez el. 20-nál többet nemigen állhatok meg szó nélkül, utána meg már igen élénk kapálódzásba, kiabálásba, sírásba fogok.

Ez, úgy látszik, működik, mert egy időre pihenni enged. Azért még mindig kétségeim vannak a kilétét illetően.

- A sok repkedéstől ilyen erősen a szárnyaid? Bocsi. A kezeid.

Jajaj, ezt nem kellett volna. Elkérte a rendőrtől a nadrágszíját.

- Még van kedved viccelődni? Na megállj csak.

Újra a térdén találom magam, az előbbi porolás ehhez képest csak bemelegítés volt.

Lesírom és leordítom még a csillagokat is az égről, ezúttal azonban nincs kegyelem, nincs kímélet. Mind a tíz fenekest kiossza az amúgy is meggyötört fenekemre, plusz még 3-4-et, csak ő tudja miért. Azért én is sejtem az okát. Egy ideig nem hogy biciklizni nem fogok, de ülni sem.

A végére marad az okítás, bár nem vagyok rá kíváncsi.

- Értsd már meg te makacs, önfejű bige, hogy csak akkor lehetek az őrangyalod, ha hagyod, hogy megelőzzelek! Ma ez alig sikerült. Ha neked bajod esik, nekem is végem. Felfogtad végre?

- Igen. Ez nagyon fáj. Nagyon fááááj.

- Tessék, itt egy kis jég, zsebkendő. Nem akarsz leülni?

- NEM! Most hogy megyek haza?

- Elviszlek, ne aggódj. Megkaptad, ami jár, remélem, tanultál belőle.

Szeretnék haragudni rá, de haragudhat valaki az őrangyalára? Mindenesetre egy ideig jó leszek. De akkor hiányozni fog Gabriel. Jó kis dilemma.

- Látlak még?

- És én téged?

Szinte egyszerre kérdezzük.

- Csak rajtad múlik, te döntesz. Ha úgy viselkedsz, mint ma, akkor biztosan. De ezt nem ajánlanám…

Így biztosan nem fogok, ezt megígérem, egyszer és mindenkorra. De azért gyakrabban jöhetnél…

Máris hiányzol.

Nancy Friday: Női szexuális fantáziák

/Barbara/

Nem vagyok leszbikus, és ezt el szeretném mondani a levelem elején, mert különben azt gondolhatják, hogy az vagyok, amikor hallják a fantáziámat. Ez a fantázia egy bottal való büntetésről szól, és miután valakinek elmondtam egyszer, bemutatott egy nőnek, aki normálisnak mutatkozott kívülről, de néhány perc múlva az otthonában, - ahol meglátogattam őt -, rájöttem, hogy meg akar ostorozni, mielőtt a szokásos szexuális dolgait elkezdené velem. Megbeszéltem vele, hogy az egyetlen eszköz, amellyel engedem magam megverni, az az iskolai bot. Nem egy kerti bot, vagy semmi, ami vastagabb két centinél.

Nem tudom neked elmondani, hogy miért, de mindig is arról fantáziáltam, hogy egy pimasz, szemtelen tizenhét éves lány vagyok, és ott vagyok lehajolva a főkisasszony előtt, és egy ilyen régi divatú gimnáziumi tunikát viselek és a térdemig érő, ódivatú bugyogót. Miután leckéztetett egy darabig, azt mondja, hogy hajoljak le. Ezután felemeli a tunikámat és megbotoz a bottal, és a botütéseket a bugyogómon keresztül érzem.

Ezért aztán megmondtam a leszbikus barátnőmnek, hogy milyen mehet, és a dátumot és a helyszínt is megbeszéltük. Természetesen úgy találtam, hogy a botozás a bottal feleannyira sem volt izgalmas, mint a fantáziában, és bár nem volt kedvem maszturbálni a leszbikus növel, könnyen meg tudtam tenni a büntetés után.

Azóta találtam egy fiatalembert - mellesleg sokkal fiatalabb, mint én -, aki élvezi ezeket a játékokat a botozással, ráadásul még azt is megengedi, hogy én is megbotozzam a fenekét. Amikor a fenekünk már vörös lesz és fáj, de nincsenek szörnyű ütésnyomok rajta, akkor kezdjük el a szexet.

Minden fantáziám a botozásnak a különböző módszerei körül forog, és vagy én botozok meg valakit, vagy engem botoznak meg. Például, szeretném, ha a kezem, lábam le lenne kötözve és tizenkét nyírfavessző ütést kapnék. De ha ez a valóságban megtörténne, valószínűleg elájulnék a fájdalomtól.

Másik ilyen ötletem, hogy le vagyok szíjazva egy széles ülésű hintára, ami a plafonba van csavarozva. Ahogy a hinta hátrafelé lendül, a fenekem jó célpont lenne egy vesszőző személy számára.

Egy másik ötletem az, hogy le vagyok szíjazva egy botozópadra. Csak melltartó és hosszú bugyogó van rajtam, és a botozópadon, az elején fogantyúk vannak, amelyeket én megragadok a kezeimmel. Ahogy lenyomom ezeket a fogantyúkat, egy gumipénisz a másik oldalon, pontosan a lábam közé hatol be. Elképzelem, hogy amint a botozás megindul, közben élvezhetném a maszturbálást is a gumipénisszel.

Egy újabb fantázia, hogy szeretném, ha egy férfi rám ülne. Mind a ketten meztelenek lennénk, és ő finoman leereszkedne rám, és a hatalmas felálló péniszét odahelyezné a melleim közé. Szeretném nézni, ahogy fel-le mozog, és amikor ahhoz a bizonyos időhöz közeledünk, szeretném, hogyha leereszkedne rám, és benyomná oda, a megfelelő helyre.

El kell mondanom, hogy amikor szexelek egy férfival, mindig azt játszom el magamban, hogy hosszú bugyogót viselek és a főkisasszony irodájában vagyok, bokafogás, és ő alaposan megvesszőzi a fenekemet. Csak két okra tudok gondolni, amiért ez a fantáziám állandóan előjön. Az egyik dolog akkor történt, amikor hat- vagy hétéves lehettem. Volt egy idősebb nővérem, aki akkor körülbelül tizennégy éves lehetett, és valószínűleg nagyon sokat rosszalkodott, mert a mostohaanyám azt mondta, hogy meg fogja botozni.

A nővéremnek le kellett vennie a szoknyáját előttem, és azután a mostohaanyám lenyomta egy karosszék karjára. Nővérem, Jean a szokásos iskolai Directoire bugyogót viselte, ami abban az időben divatban volt, és ami sokkal hosszabb volt természetesen, mint amit manapság viselnek. A feneke az égnek állt, a lábai pedig kalimpáltak a levegőben, és a bugyogó egyre jobban megfeszült a feneke körül. A mostohaanyám akkor elkezdte ütni a nővérem fenekét a bottal, és nem hiszem, hogy szörnyen fájdalmas lett volna. De ahhoz eléggé csípett, hogy Jean nővérem minden egyes botütésre felkiáltson.

A második incidens akkor történt, amikor tizenöt éves lehettem, és már kezdtem tudni egy-két dolgot a szexről. Volt egy tizenhét év körüli fiú a szomszédunkban, aki szokott nekem segíteni az iskolai házi feladatokban. Időnként csókolóztunk és ölelkeztünk is. Egy este azt mondta, olyan rossz voltam matematikából, hogy megérdemlek egy jó vesszőzést. Azután lenyomta az arcomat az ölébe.

Miután úgy csináltam, mintha először ellenállnék és félnék, jóval a derekam fölé húztam a tornaszoknyámat. Láttam, hogy ő látja a bugyogómat a derekamtól egészen a lábamig. Sőt mi több, azt is tudtam, hogy ettől erekciója lett, sőt éreztem is. Jól megvesszőzött. Jó erősen, de én ennek ellenére nagyon élveztem. Ezek után minden este elmentem meglátogatni, és mindig úgy végződött a dolog, hogy először jól elfenekelt, azután megfordított a karosszékben, és így fölém került, és ekkor mind a ketten maszturbáltunk.

Később megkérdeztem tőle, hogy milyen is az iskolájukban, amikor a szemtelen fiúkat megbotozzák. Ez egy szexuálisan eléggé töltött kérdés volt. És azt a választ kaptam tőle, amire számítottam. Azt mondta, hogy tudna egy bemutatót tartani nekem, és azt is mondta, hogy "ma éjszaka". Mielőtt átmentem hozzá, felvettem egy nagyon izgalmas bugyogót, ami a lábszáramon hosszú volt és rózsaszín csipkével végződött a lábánál.

A szülei elmentek hazulról. És miután az egész lakás ott volt csak nekünk, egyáltalán nem vesztegettük az időt. A botozás bemutatása megkezdődött. Megmutatta, miképpen kell ráhajolni a karosszékre úgy, hogy a karjaim előre legyenek nyújtva. Ebben a pozícióban éreztem, ahogy a bugyogóm egyre szorosabb lesz a fenekem és a lábam körül és a combomon.

Kiléptem a rövid szoknyámból előzőleg, és csókolóztunk, ölelkeztünk, és akkorra már hatalmas erekciója volt. Akkor először megvesszőzött úgy, hogy a bugyogó rajtam volt. Négy fantasztikusan jó ütést kaptam. Kiáltottam és sziszegtem tőle.

Amikor befejezte, én ragadtam kezembe a botot és azt mondtam, hogy most ő következik, most ő kap büntetést. Rájöttem, hogy szörnyen izgalmas volt látni, hogy a nadrágja megfeszül a fenekén, ahogy előrehajolt, és egy szigorú botozást kapott tőlem. Nagyon élveztem azt az érzést, hogy a bot a kezemben volt.

Egy másik fantáziám arról szól, hogy én vagyok a főkisasszony titkárnője egy olyan lányiskolában, ahol tizenöttől tizenkilenc éves lányok járnak. Az egyik feladatom az, hogy - miután erős lány vagyok - nekem kell megbotozni azokat a lányokat, akiket a főkisasszony valamiért meg akar büntetni.

Egy héten két vagy három éjszaka is elképzelem, hogy körülbelül hat lány vár az irodám ajtajánál sorba állva arra, hogy megbotozzam őket. Egyenként lépnek be a parancsszavamra. Kilépnek a tornatunikájukból és én megparancsolom, hogy hajoljanak előre a vesszőzőasztalon, ahol annyi botütést adok nekik, amennyit a főkisasszony elrendelt.

Azután megváltoztatom ezt a fantáziát és elképzelem, hogy én vagyok az egyik idősebb lány. Körülbelül tizennyolc éves, akit elkaptak azért, mert cigarettázott és tíz-tizenkét botütésre lett ítélve. Kint állunk a titkárnő szobája előtt, és hallgatjuk a botozás különböző hangjait. Ezután én következem. Nagyon feszült vagyok. Bemegyek, leveszem a tornatunikámat, és ott állok a feszes bugyogómban. A titkárnő odamutat a botozópadra. Azt mondja, hogy hajoljak előre. Én ráhajolok a padra és várom a botütéseket. Miközben elképzelem, hogy megbotoznak, maszturbálok.

Sok történetet olvastam arról, hogy a régi időkben hogyan büntették meg a nőket, és ezek közül nagyon sok tetszik nekem, és meg is jelenik a fantáziámban. Van egy kedvenc történetem egy gazdag emberről az 1830-as évekből, aki nevelőnőt alkalmazott a nagy családjához, amelyik nyolc leányból és hat fiúból állt. Gyakran megbotoztatta a gyerekeket és ő mindig jelen volt, amikor a nevelőnő a büntetést végrehajtotta. A fiúknak le kellett venniük a nadrágjukat, mielőtt leszíjazták volna őket a padra. A lányoknak is le kellett venniük a külső ruházatukat. Őket pedig hosszú, fehér bugyogóban botozták meg.

Elképzelem magamat, hogy én vagyok a nevelőnő, egyrészt mert nagyon élvezném, ha én botozhatnék, mivel szeretem a testi fenyítést, és élvezem is, másrészt pedig nagyon szeretnék lefeküdni a ház urával, aki özvegy, a botozás után.

Egy másik könyvben olvastam egy történetet a Közép-keletről, a korai időkből. Ez arról szólt, hogy hogyan büntették meg nyilvánosan azokat a lányokat, akiket a bíróság bűnösnek talált. Odavették őket a bíróság elé a térre, és egy ilyen vesszőzőpadra voltak odakötözve, a csuklójuk a fejük felett. Alsóneműben voltak, és miután előre kellett hajolniuk és meg volt kötözve a kezük, nem voltak képesek mozogni.

Az ütések száma természetesen a bűnüktől függött, de miután a büntetést végrehajtották, a lányokat továbbra is otthagyták, hogy az arra járók felvehessék a botot, és még néhány suhintást végezhessenek vele. Három óra múlva szabadultak csak.

Mi történt? Természetesen az történt, hogy bármikor, amikor egy fiatal, csinos nő nyilvános verésére került sor, lényegében az egész lakosság jelen volt, és mire vége lett, a legtöbb férfinak erekciója támadt, és azonnal hazavitték a feleségüket a hálószobába.

Van egy másik történet a középkorból, illetve talán még későbbről is, amikor a papok is használták a botot, mintegy büntetésképpen, fiatal lányokon gyónás után. A lányoknak le kellett vetkőzniük, és a pap asztalára kellett ráhajolniuk, majd az jól elverte a feneküket, és utána ágyba ment velük. Éppen ezért sok fiatal lány, akinek tetszett a gyóntatója, egyszerűen hazudott a gyónás során, tudván, hogy ez mihez vezet.

Egy kivénhedt spanking kedvelő dala

Nem fenekelek többé ebben az életben,
se térdemen és semmilyen helyzetben.
Nem iszom alkoholt, mert sok a savam,
a pohárban már csak víz van és a fogam.
Ha kérdezed, hogy vagyok, hát öregurasan.

Nem járok nők után, mert nincs rá keret,
mindenem elviszik és tiltakozni, sem merek.
Már majdnem kopasz vagyok, bár a kalapom elfedi
a karom is rozsdás, a fene megeszi.
Az ebédnél mindig leeszem magam,
ha kérdezed, hogy vagyok, hát öregurasan.

Rájöttem arra, hogy nincs már sok dolgom,
a vonalzóm helyett a mamuszom hordom.
A farmerból kilóg a sejhajam
Ha aranyér kell, hát nekem az is van.
Ha kérdezed, hogy vagyok, hát öregurasan.

A lányok már nekem semmit sem jelentenek
De régen volt, mikor paskoltam a fenekeket.
Sajnos már semmim sem ugyanolyan,
csak pisilni tudok, de azt is csak úgy, ahogyan.
Ha kérdezed, hogy vagyok, megmondom
hát szarul fiam

Tanárúr

Verseny?

Mondaygirl története (Laura naplója) nagyon jó, csak szerintem nincs igazán befejezve. Az nem lehet, hogy ezt a „gonosz” tettet Laura csak úgy megússza… Arra gondoltam, hogy rendezhetnénk egy kis versenyt: ki hogyan folytatná – fejezné be – a történetet. Valószínűleg Mondaygirl fejében kész a folytatás, én is lejátszottam már magamban Gábor bosszúját :) …

Ha páran csatlakoztok, és megírjátok a saját fantáziátokat, akkor szavazást lehetne tartani. A nyertes pedig kapna valamilyen jutalmat. Hogy pontosan mit, azt még nem tudom – lehetne egy elfenekelés (ha lány az illető), vagy egy tábla csoki :)

Ha valaki beszállna, akkor jelezze nekem a fórumon, vagy írjon a címemre: vince18hu@yahoo.com

Laura naplója

/Mondaygirl története/

Egy irodaházban dolgozom, elegáns belvárosi negyedben. Titkárnő vagyok, szeretem a munkám. Az előző főnököm nyugdíjba ment, s helyette a fia vette át az iroda vezetését.

Gábor rendkívül megnyerő modorú, határozott, és halk szavú fiatalember. A váltás után senkit sem bocsátottak el, így ő engem is megörökölt. Már három hónapja dolgoztunk együtt, különösebb konfliktus nélkül. Hamarosan azt vettem észre, hogy fülig belehabarodtam, bár velem is ugyanúgy bánt, mint a többi alkalmazottal.

Arra irányuló törekvéseim, hogy felhívjam magamra a figyelmét, mind kudarcba fulladtak. Pedig gyakran vásároltam új ruhát, rövid szoknyát, csillogó ékszereket, drága parfümöt. Hibázni is gyakran hibáztam, hátha ki tudom hozni abból a rendíthetetlen, kőszikla nyugalmából. Semmi nem vált be.

Egy idő után rákaptam arra, hogy túlórát mímelve, én legyek az utolsó, aki haza megy az irodából. Azt ugyan nem értette, hogy eddig hogy birkóztam meg a munkával túlóra nélkül, de mivel még fiatal volt és picit naiv az irodavezetéshez, nem világosítottam fel, hogy ez szándékos.

Az így eltöltött kellemes esti órákat azzal töltöttem, hogy tüzetesen átkutattam a fiókjait, belelapoztam a noteszébe, és persze ott volt a laptop, mint kimeríthetetlen információforrás. Nagyon szerettem volna megismerni az irodán kívüli, „másik” oldalát. Például érdekes dolgokra bukkantam a fiókjában. Dvd-k és cd-k, felnőtteknek való filmekkel. Hoppá Hoppá, hogy mik derülnek itt ki. Találtam egy lovaglópálcát is. Ezek szerint biztos nagy állatbarát, munka után talán lovagolni jár? Jé mennyi vonalzó…

Egy idő után bejáratos lettem az e-mailjeibe is, egyszer meglestem mi a jelszava. Fotókat is találtam helyes lányokról, akikkel talán épp az interneten ismerkedett meg. Ilyenkor mindig mérges lettem és gyorsan küldtem egy vírust a számítógépnek, esetleg a vetélytársat, úgymond kicsit „átalakítottam”az Adobe Photoshop-pal.

Rendszeresen váltottam levelet gyermekkori barátnőmmel, akinek hosszan ecseteltem, hogy itt ülök Gábor irodájában, és iszom a kávéját, használom a gépét. Mindig rendkívül óvatos voltam, mert ugye ha megjelenne, nehéz lenne magyarázkodni… Ez így ment hónapokon át, és én remekül szórakoztam. Egyszer-egyszer ugyan megemlítette, hogy valami vírus rendszeresen megtámadja a gépét, de megvigasztaltam, hogy ilyesmi sajnos gyakran előfordul…

Eljött a nyári szabadságolások ideje, én Hawaii-ra készültem. Jól kerestem, meg persze a rengeteg túlórapénz… Úgyhogy tellett rá. Két hét Hawaii, micsoda vakáció lesz!

Előző délután egész nap műkörmösnél, fodrásznál, kozmetikusnál ücsörögtem, megvettem a város legparányibb bikinijét, és persze a tíz centis tűsarkú szandál feltette az i-re a pontot. Jókedvűen végigdolgoztam ezt a pénteki napot is, és du. szabadkozva hívtam fel Gábort, hogy igazán nem akarom itt hagyni a munkát, bemennék túlórázni estefelé, ha lehet.

- Persze-persze, gyere csak, igazán lelkiismeretes vagy – mondta. Egy kicsit mintha feszült lett volna a hangja, de biztos csak azért, mert a nélkülözhetetlen munkaerő szabira megy, és ezért neki nehezebb lesz…

Sietősen tipegtem a tűsarkakon, jó volt hallani, ahogy vidáman kopácsoltak a betonon.

Az irodába lépve villanyt se gyújtottam, hiszen rutinos betörő voltam. Mogorván köszöntöttem a sötétben az ajtó mellett álló jó két méteres kínai vázát. (Mindig utáltalak, te hülye váza, nem vagy jó semmire, csak a frászt hozod rám a sötétben.) A váza csak hallgatott.

Beültem a főnök székébe és már írtam is a levelet a barátnőmnek: Gábor milyen szép, Gábor milyen kedves, de leginkább a kezeiről áradoztam. Milyen szép nagy kezei vannak, ha egyszer végre észrevenne, és hozzám érne velük… És azok az izmos hosszú combok…

Miközben így áradoztam, hallgattam a rádiót (Hofi énekelte: Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek. „Nagymamád térde kalácsát, tudod kinek kell áramszünet, most épp levelet írok!”), beszívtam a kávé finom illatát.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, amit megvilágosodásnak hívnak. Tudniillik én nem kapcsoltam be a rádiót és nem főztem kávét. Na most aztán tényleg kell egy kis áramszünet. Szerintem ebben a pillanatban én voltam a világmindenség legmozdulatlanabb lénye.

Valahonnan a sötétből Gábor kellemes hangját hallottam, amint azt mondja: - Laura, bejönnél egy picit az irodába?

Kétségbeesetten próbáltam keresni egy másik Laurát, de sajnos ez határozottan nekem szólt.

- Laura kedves, elárulnád, hogy mit csinálsz???

- ÖÖ.

- Nos???

- Ö. Az a helyzet, hogy bekapcsolva maradt a számítógép, és kikapcsoltam, ne fogyassza az áramot. (Remélem, hogy csak most érkezett, és nem látott semmit!)

- Rendben, drágám. És mit kerestél az e-mail fiókomban???

- ÖÖÖ. (Fenébe, akkor legalább tíz perce itt van már!) Az is nyitva maradt!

- És ugye nem te küldtél vírusokat a gépemre, és nem cifráztad ki a barátnőim fényképét igaz???

- Ééén vírust??? Ugyan. (Pedig milyen jól sikerült a barátnő fényképe. Hehehe.. Most majd az jön: Nagymama, miért olyan nagy a fejed? Miért olyan nagy a lábad?)

- Még egy utolsó kérdés, Laurám: Melyik vonalzót választod, látod, van itt bőven. Válassz csak kedvedre!

(Hihi. Gondolom az utolsó az 500 Ft-os kérdés. Hihihi…Vonalzóó? Rajzolni fogunk? Nem tetszik ez nekem…)

- Én megmagyarázom, de igazán! Komolyan!

- Hallgatlak.

- Tulajdonképpen az úgy volt, hogy véletlenül bekapcsolva maradt a számítógép, ééés…. Szóval szerelmes vagyok beléd, ééés kíváncsi voltam, milyen a másik oldalad, tudod az irodán kívüli. Ez most fordult elő először, komolyan. (Tedd már le azt a vonalzót!!!)

- Rendben Laura, akkor válassz egy vonalzót, és megmutatom, milyen a másik oldalam! Esetleg másik lehetőségként felajánlom, hogy most azonnal kirúglak, nincs Hawaii és álomfizetés se.

Sosem voltam igazán jó matekból, így némi fejtörést okozott, hogy mi is legyen. Azt akartam mondani, hogy nem tudok dönteni, de csak valami ilyesmi jött ki a számon: - NnnnnNNNnnn…

- Mi? Mi van?

A kétségbeejtő helyzet ellenére elég vicces volt, ahogy a dekódolt üzenetet próbálta megfejteni. Közelebb hajolt, még a fejét is félrehajtotta, a szeme-szája O betűt formáz.

- Hihi hehe hhehehee hihi hhhehehe. (Ezt nem bírtam ki. Hiszen olyan vicces)

- Megállj csak! Mindjárt nem lesz ilyen jó kedved. Na jó akkor majd én döntök. Hát kicsi lány, most úgy elnadrágollak, hogy legalább egy hétig nem fogsz tudni leülni a főnöki székembe. Először kapsz a fenekedre ötvenet. A többi meglepetés.

A menekülés lehetőségét fontolgattam. Az irodaajtó még nyitva volt, de arra nem mehettem, mert utolért volna. Azért megpróbáltam. Villámgyorsan az ajtó felé lendültem, de későn. Némi közelharc után máris a hóna alatt kapálództam, és a széles íróasztal felé tartottunk. Ezt legalább egy műkörmöm, és pár szál hajam bánta. A következő pillanatban már az asztalon hasaltam, és egy igen szigorú tenyér csattogott a hátsómon.

(Számolok inkább, hátha kevesebbet kapok. 1, 2 Auuuuuuuu Auuuuu ÁÁÁÁÁuuu 12, 13, 16Jaaaaaaj Hol tartottam, na mindegy).

Kb. a tizediknél felhajtotta a szép új rakott szoknyámat, és a meztelen fenekemet csépelte, egyre gyorsabban. Már nem is számoltam. Ez még fájdalmasabb volt, mint ruhán keresztül. Az elnáspángolt fenekem úgy lángolt és égett, hogy egy tükörtojás megsült volna rajta.

- Kicsi lány! Ha még egyszer hátrateszed a kezed, azt nem számolom, és a lovaglópálcával is kapsz utána!

(Te jó ég az is itt van??? Nem lesz auuu ennek jó vége áááááááááuuu.)

Na, letelt az ötven fenekes, azt hittem végeztünk.

- Laurám. Tessék egy zsebkendő, fújd ki az orrod. Itt van még egy.

(Csak tudnám, miért ilyen idegesítően kedves! Még zsepit is ad. Pedig már majdnem kizökkentettem a nyugalmából. Hú ez nagyon fáj. Nagyon de nagyon fáj!)

- Kifújtad magad? Akkor folytassuk.

- Miiiii? De már megkaptam a magamét.

- Igen, de nem választottál vonalzót. És ezt kézzel kaptad, ráadásul turkáltál a fiókomban, a lovaglópálcát is nézegetted…

(Honnan tudja hogy túrtam a fiókját, meg azt a hülye pálcát??? Még jó, hogy nem vette észre azt, amikor mérgemben kitöröltem egy-két fájlt.)

- Ja igen és azt is észrevettem, hogy egy-két fájlt kitöröltél.

(Na ez nem az én napom!)

- Annyi engedményt teszek, bár nem érdemled meg, hogy választhatsz vonalzót.

- Jó akkor ezt a kicsi, átlátszót választom.

(Hát nem is a fát, mit képzelsz!)

- Rendben.

Úgy láttam, itt az alkalom, hogy meglépjek, az ajtó tárva-nyitva. Lódultam, de azok a fránya tíz centis cipősarkak!

- Te!! Még nem végeztünk!!!

Újfent derékon ragadott, megint letört 2! műkörmöm. A változatosság kedvéért most a térdén hasaltam, sajnos pont a lovaglópálcára esett a pillantásom, amit eddig észre sem vettem. (Most végig ezt fogom nézni?)

És már le is csapott a vonalzó, ami egyébként nem lett volna olyan vészes, de így ötven fenekes után elviselhetetlen volt. Valaki azt mondta, hogy hason fekve nem számit a magasság különbség. Nem volt igaza, igenis számit. És én még áradoztam, hogy milyen szép, hosszú lábai vannak. Alig értem el a padlót, így nem tudtam megkapaszkodni és elmenekülni.

Nem úgy ütött, mint először, hanem kis szüneteket hagyva, de nem tudtam, hogy melyik félre csap le. Most már aztán igazán vonaglottam, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Hiába, mert vasmarokkal tartott, semmi esélyem nem volt menekülni. Szerencsére csak úgy 10-15-öt kaptam, aztán vége lett.

- Na kicsi lány, úgy látom az egész csomag papír zsebkendőre szükséged lesz.

- Megígérem, hogy soha de soha nem megyek a géped közelébe többet!

- Igen, most már el is hiszem neked. De meg kellett hogy győzzelek alaposan.

Ezek után hellyel kínált, és kávét adott nekem, de ülésre egy hétig gondolni se szerettem volna. Kifelé szaporán szedtem a lábaimat, mert Gábor tekintetében huncutság csillogott, és nem akartam hogy újabb ötletei támadjanak. Nekem viszont annál inkább. Belém bújt a kisördög.

Igyekeztem kifelé, és gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Mire Gábor felocsúdott, már kulcsra is zártam. Kettőre!!! (Hehehe. A te irodád. Maradj csak ott.)

Megláttam az iroda előterében a kisrádiót és mellette az imádott kocsija kulcsát.

Odasomfordáltam az ajtóhoz, és édesen megkérdeztem tőle: - Gábor drágám! Kocsival jöttél ugye?

- NE MERÉSZELD!!!

- Hogy mondtad?

- Ne merészeld te…. Nyisd ki az ajtót, de rögtön!!!

Most először hallottam Gábort kiabálni, és végre az önuralmát is elveszítette. Micsoda elégtétel. Így már nem is fájt olyan nagyon az elvert hátsóm.

Kifelé menet köszöntem a vázának, és beledobtam a kocsikulcsot. Kicsit pipiskedni kellett, de azért megnyugtatóan csörrent az alján. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen szeretem ezt a vázát, hallgat, és nem árulja el a titkát. Vajon mennyi időbe telik, míg Gábor kiszabadul?

Holnap reggel nyolcig nem jönnek a takarítók, és mivel szombat lesz, lehet hogy picit késnek is. Hova sietnének? Plusz, amíg rájön, hogy a szépséges kínai váza mélyén a kocsikulcs. Vajon hogy veszi ki? Mert ezt nem fogja csak úgy felemelni és kiönteni. Hehe. Felhangosítottam a rádiót, mert éppen az ment, hogy „legalább néha-néha, legalább néha-néha, lazíts egy fél órát”. Nekem ez az egyik kedvenc számom, így legalább Gábor is hallgathatja. Biztosan lazítania kéne egy kicsit, de azért az több lesz, mint fél óra…

Hazafele vígan kopogtak a betonon a tűsarkak, de azért egy kicsit lassabban, mint idefelé jövet. És még én akartam, hogy megérintsen a szép nagy kezeivel. Hát nem éppen így képzeltem. Mindegy, irány Hawaii, legfeljebb nem tangát veszek fel, majd csak a hátamat süttetem, és sokat ülök a hideg óceánban.

Az állásom megmaradt, végül is elnyertem Gábor kitüntető figyelmét, ha két hét múlva hazaérkezem, addigra biztosan kiengesztelődik. Legalábbis nagyon remélem…