Mesék a pálca másik oldaláról 4.

Miért, jaj miért helyeznek olyan rendkívüli súlyt az áruházak igazgatói bizonyos korú lányok, nők megfegyelmezésére? Jó néhány szabály részletezi, mit tehet meg a főnök és mit nem! Pontosabban, mit nem tehetne meg!

A mi irodánkat idősebb igazgató vezeti, aki tényleg jóképű és mindig csinosan öltözve jelenik meg. Véleményem szerint a jó igazgató megszemélyesítője az üzleti életben is. Tényleg óriási fej, kivéve mikor a büntetés legszörnyűbb módját alkalmazza a női munkaerő fiatalabb tagjaival szemben, elpáholva a meztelen fenekünket egy hosszú, műanyag vonalzóval. Nagyon élvezi, mikor kivihet bennünket a külső irodába, melyben a régi kartotékokat tárolják. Ott nincs telefon, melyen zavarhatnának, és nyugodtan megvalósíthatja a kifogástalan üzleti életre nevelés számtalan módszerét, melyet elfogadunk. Így igaz, mert ha egy lány odakerül, egész védekezési mechanizmusa összeomlik, és Hardy úr azt tehet vele, amit csak akar.

A raktár sötét, mielőtt felkapcsolja a villanyt, mivel egyetlen ablaka sincs. Mindenféle nagy ládákat és bálákat helyeztek el, melyek nagyon alkalmasak elképzelései végrehajtásához. A ládára vagy bálára hajolva a test körvonala belemosódik a környezetbe. Igazgatónk képes a legmegfelelőbb ígéreteket kicsikarni a vörös popójú lányból, miközben az elszenvedi műanyag vonalzójának suhogó csapásait.

Nem mondunk fel, mert ez ugrás lenne a tüzes serpenyőből a tűzbe és egy másik igazgató nem biztos, hogy ilyen jóképű lenne! Azt hiszem sokkal jobb a fenekelés csinos igazgatónktól, mint valami öreg, beteges fickótól.

Mikor aljas módon leckéztet bennünket, tűrjük, hogy szoknyánk alá nyúlva tapogassa fenekünket. Vigyázzba állva hallgatjuk szidását. Teljesen megsemmisültem és megzavarodtam, mikor ott álltam kezével pici bugyimban. Tapogatta ülepemet, cirógatta érzékeny bőrét. Tudtam, hamarosan sajogni fog a vonalzó tüzes csapásaitól. Szörnyen megalázónak éreztem, hogy ott állok mozdulatlanul, míg tenyere simogatóan végigfut fiatal popóm domborulatain, aztán a vonalzóval az egyik bálára mutatott.

Mint a bárány a vágóhidra - odamentem, ahol a kemény bálát elhelyezték. Akkor levetette bugyim, derékig felemelte a szoknyám. Micsoda szégyen, gondoltam és minden erőm elhagyott. Ráhasaltam a bálára és összeszorítottam combjaimat. Az átkozott vonalzó lesújtott hátsó felemre. Leírhatatlan tűz áradt szét fenekemben, majd gyötrő fájdalom. 12 fenekest kaptam és egyáltalán nem zavarta tiltakozásom, panaszkodásom. Popóm szörnyen fájt, pokolian égett, mikor végre befejezte, vonaglottam, hiába dicsért, milyen bátran álltam ki a büntetést.

Jobb lenne máshol keresni a megélhetést, gondoltam, égő fenekemet dörzsölve, hogy csillapítsam a fájdalmat. Gyakran elgondolkozom, ha megfenyít bennünket, miért mindig a fenekünkön... és miért veteti le a bugyinkat... Nem igazságos, mert ezt sohasem csinálja a férfi dolgozókkal, csak velünk, fiatal lányokkal és nőkkel!

A magántanárnő (2. rész)

Mindig örülök, ha Pokornyi kisasszony nem teljes erővel használja fenyítőeszközeit. Ezt csak olyankor teszi, ha valamivel felbosszantom. A nádpálca véleményem szerint sokkal fájdalmasabb, mint a szíj, bár egy idő után megtanultam türelemmel elviselni a csípős nádpálca ütéseit is. A kisasszony sohasem fenyít meg igazságtalanul, mindig megérdemlem a büntetést. Most is.

Hatból kettőt, tizenkettőből négyet nagyon fájdalmas helyre, a combom felső részére ad. Feszült vagyok, mikor meghallom a nádpálca suhogását.

- Jajajajjj...

Igen, megint a combom és a popóm közé. Szörnyen fájdalmas. Zihálok, feleslegesen tekergetem a csípőmet egyik oldalról a másikra.

- Hét..., kisasszony - mondom. - Még öt jár..., kisasszony.

Mindig szeretek túl lenni az első félidőn, különösen akkor, ha Pokornyi kisasszony a nádpálcázás előrehaladtával fokozza az ütések erejét. Minden hurka lüktet a fenekemen, de a combomon lévő három a legjobban.

- Jaaaooohhh! - felsikoltottam és időlegesen elengedtem a fogást a bokámon. Még egyet odahúzott a meztelen combomra... tényleg teljes erővel. Üvöltöttem.

- Kérem... kisasszony, ne ilyen nagyot és ne a combomra - könyörögtem fojtott hangon. - Nyolc... jaj, kisasszony... ké... kérem, ne ilyen erősen... Még négy következik.

- Viola, azt hiszem jogos. Megérdemled.

- Igen, kisasszony... - a legjobb ráhagyni.

A következő a bugyimon csattant. Hál' istennek, ez már nem olyan rossz, mert bár fokozta az erőt és a nádpálca vége dühösen az oldalamba mart, nem éreztem olyan kínosnak, mint a keresztráncon.

- Kilenc, kisasszony... Még hármat kapok...

Semmi baj, már csak három. Mutasd meg Viola, hogy kiállod, bíztattam magam. Összeszorítottam a fogam és behunytam a szemem. Azért is kibírom. A nádpálca sziszegve szelte a levegőt, aztán csattanás. Istenem, belejött! Vállam felfelé emelkedett, hangosan felsírtam kínomban és nehezen tudtam uralkodni magamon. Lehajolva kell maradnom, nem engedhetem el a bokám. Muszáj... muszáj.

- Jaj... aaahooohhh... tíz... kisasszony, még kettő jár... kisasszony...

Csak kettő. Várakozás közben akaratlanul is összeszorítottam a popóm. A szünet most hosszabbra nyúlt. Gyakran feszítette idegeimet ilyen módon. Félgömbjeim ellazultak. Ezt várta, ekkor vágott rám.

- Óóójajajaj... ahhh... - tekeregtem erőszakosan és elengedtem a fogást. Még mindig nincs vége, csak majdnem... majdnem. - Tizenegy, kisasszony... jahahahaj... tizenegy... Még egy jön... kisasszony.

Ismét megmarkoltam a bokám, vadul összeharaptam a fogam, ezt az egyetlen egyet már kibírom, bár ez lesz a legnagyobb. Jól sejtettem, az összes közül a legerősebb, a legfájdalmasabb következett.

- Jeaaa... ooohhhh... jaajjajjjaaaaj!!! - zokogtam fel, könnyeim potyogtak. - Ti... iii... tizenkettő... ki... kis... kisasszony. Köszönöm a megérdemelt büntetést - mondtam megkönnyebbülve.

Lehajolva hagyott, míg helyére tette a nádpálcát. Óvakodtam a fenekemhez nyúlni, mert ezt nem engedélyezte és újabb büntetést jelentett volna. A sarokba küldött, arccal a fal felé fordulva.

- Engedd le bokáig a bugyid, szoknyád tömb az öved mögé!

Engedelmeskedtem.

- Viola, most pedig tedd fejtetődre a kezed és elmélkedj hibáidról!

- Igen, kisasszony - válaszoltam alázatosan.

Az enyhe fuvallat hűsítően simogatta csíkos popómat. Úgy nézek ki hátulról, mint egy zebra, gondoltam és majdnem elnevettem magam hasonlatomtól. Elmélkedtem, miközben tizenkét hurka lüktetett fájdalmasan, melyek elborították egész fenekemet. A falat bámulva arra gondoltam, miért nem lázadok fel a mama akarata ellen, aki tizenkilenc évesen ilyen kellemetlen helyzetbe kényszerít. Biztosan javamat akarja! Na meg az az igazság, nem merek ellentmondani, mert amikor egyszer merészeltem megtenni vagy két éve, a mosókonyhába vitt, meztelenre vetkőztetett, csuklómat a gerendához kötötte, hogy csak lábujjaim érték a padlót, aztán úgy megkorbácsolt, hogy egy hétig nyomtam az ágyat. Még mindig jobban járok, ha szigorú, fiatal tanárnőm fenyít meg, mint ő. Vajon mit csinálhat most? Nem mertem megfordulni. Letelt az óra.

- Jól van, Viola, húzd fel a bugyid és ülj a helyedre!

Sziszegtem, ahogy a bugyi fenekemre feszült és mindent szívesebben csináltam volna abban a percben, minthogy leüljek. Belém hasított a fájdalom, mikor leereszkedtem a kemény fára.

- Óhhhh, jaj - nyögtem.

- Fáj? - kérdezte Pokornyi kisasszony gúnyos mosollyal.

- Igen, kisasszony.

- Nagyon helyes, így kell lennie. Akkor büntetés, ha fáj! Tudod, hogy felelősséggel tartozom viselkedésedért a társaságban és szexuális életedért is?

- Igen, kisasszony.

- Jó, akkor beszélgessünk. Mit csináltál tegnap este?

- Tanultam, kisasszony.

- Nem sétáltál a barátnőiddel?

- Nem, kisasszony.

- A fiúddal sem?

- Nincs fiúm, kisasszony.

- Biztos?

- Egészen biztos, kisasszony.

- Szoktál maszturbálni? - csapott le rám váratlanul Pokornyi kisasszony

Irultam-pirultam szégyenemben és csak dadogni tudtam:

- Nee... neeem... kisasszony.

- Viola, ne hazudj! Minden korodbeli lány csinálja!

Persze végeztem önkielégítést én is, de nem mertem bevallani, mert abban a percben nem hiányzott több fenekes. Ráztam a fejem:

- Én nem, kisasszony.

- Adok egy perc gondolkodási időt, hogy bevalld az igazat.

Száguldoztak fejemben a gondolatok, mit tegyek? Ha beismerem, biztos a verés. Ha tagadok, és mégis kiderül, duplán kapok.

- Kisasszony, tényleg szoktam...

- Mit szoktál?

Még mélyebben elpirultam.

- Maszturbálni, kisasszony.

- Tudtam, kislányom, engem nem tudsz becsapni. Hányszor csináltad a héten?

- Minden nap, kisasszony.

- Micsoda? Undorító kis féreg vagy. Nem tudsz uralkodni magadon?

- Nem tudok, kisasszony. Nem tehetek róla.

- Ilyen gyenge jellem vagy?

- Úgy látszik, kisasszony.

- Akkor, úgy látszik, erősíteni kell a jellemedet, mondjuk tizenkét virgácsütéssel.

- Kérem, kisasszony, ne. Nem tehetek róla!

- Ne bosszants tovább! Hatot kapsz az önkielégítésért, hatot a hazudozásért. Fel a szoknyát! Le a bugyit! Hajolj a padra! A meztelen fenekedet vesszőzöm el.

Nem akartam dühíteni, mert jobban megittam volna a levét, ezért teljesítettem utasításait. Reszketem a félelemtől.

- Gyenge vagy!

- Kérem kisasszony, legyen könyörületes!

- Nem érdemled meg, ezért teljes erővel virgácsollak!

- Jaj ne, kisasszony.

Éreztem, hogy a vékony nyírfaágakkal csiklandozza combomat, fenekemet. Aztán borzalmas süvítés, rettenetes fájdalom. Hangosan felordítottam és felugrottam a padról.

- Vissza a helyedre, te mocskos kis disznó! - üvöltött rám.

A padra hajoltam és megmarkolta a túlsó szélét. Ilyen kínt még sohasem éreztem. Hogy állom ki a hátralévő tizenegyet?

Suhogtak a vesszőcsapások. Az ágak végei belemartak fájó ülepembe. Különösen akkor szenvedtem, mikor a virgács a már felduzzadt hurkák valamelyikét még egyszer eltalálta.

A fenyítés végén több helyen vér szivárgott, mely az ütések nyomán serkent ki. Ecetes vízzel lemosta, ami egyrészt fertőtlenített, másrészt elállította a vérzést, de ugyanakkor szenvedésemet is fokozta marása.

- Remélem, egyszer és mindenkorra megtanultad, hogy az önkielégítés undorító dolog, valamint a hazugság nem kifizetődő nálam.

- Igen, kisasszony.

- Most töröld meg a szemed, húzd fel a bugyid, öltözz át és mehetsz!

- Igen, kisasszony. Viszontlátásra.

- Viszontlátásra.

A magántanárnő (1. rész)

Az egyik tanítványom, Viola 19 éves, végzős középiskolás. Nagyon gyenge tanuló, hanyag és lusta. Édesanyja azért járatja hozzám hetenként kétszer, hogy átsegítsem az érettségi vizsgákon.

A szülők Pokornyi kisasszony néven ismernek. Tudják, nagyon szigorúan fogom a növendékeimet, megkövetelem tőlük a kemény munkát. Ha nem megfelelően dolgoznak, akkor megfenyítem őket. Violát is, bár csak néhány évvel vagyok idősebb nála. Számomra csak egy kislány, nem pedig fiatal, 19 éves nő.

Mikor Viola megérkezik, a tanári egyenruhámat viselem. Ő is átöltözik utcai ruhájából iskolai egyenruhába, mely jó időben fehér blúz, sötétkék rövid rakottszoknya, hűvösebb időben blézerrel és nyakkendővel kiegészülve.

A tanulószoba várja, táblával, tanári asztallal és kis tanulópaddal, mely a tanári asztal jobb oldalán helyezkedik el. Illedelmesen köszönt és átnyújtja házi feladatát. Míg ezt javítom, megkapja első feladatát, amelyet előkészítettem. Félóra helyesírás. Nem nagyon lelkesedik, mert gyenge tárgyai közé tartozik. Majdnem biztosan kiérdemli majd a büntetést.

Nagyon körültekintő vagyok. Az ablakredőnyöket leengedem. A tanulószoba a ház udvar felőli oldalán helyezkedik el, kb. 50 méterre az utcától, így a forgalom zajai és a fenyítések hangjai nem hallatszanak sem ide, sem oda. Békés, csendes hely a munkához.

A félóra lassan eltelik, míg kijavítom Viola házi feladatát. Elég jó, persze akad benne néhány hiba is, amiket majd később figyelembe veszek. Néha azt gondolom, hogy szándékosan követ el hibákat, bár lehet, hogy nem így van. A rettegő tanítványok, természetszerűleg, gyakran hibáznak.

Felpillantva látom Violát feladata felett görnyedni. Nincs kétségem, tényleg keményen dolgozik.

- Viola!

- Igen, Pokornyi kisasszony?

- Letelt az idő.

- Kisasszony... még... még nem végeztem.

- Sajnálom, és rövidesen te is sajnálni fogod, kislányom!!!

- Kevés volt rá az idő, kisasszony.

- Talán nem eléggé igyekeztél, Viola. Hozd ki a füzeted!

- Igen, kisasszony. - Felemelkedett keskeny asztalától és odajött. Nevetségesen nézett ki a kislányos, rövid szoknyában. Átnyújtotta füzetét, melyet az asztalra tettem.

- Mielőtt átnézem feladatod megoldását, más dolgunk van.

- Igen, kisasszony.

Viola feszülten figyelt. Tudom, jobban akarta csinálni, mégsem sikerült. Sok ellentmondást fedeztem fel nála. Egyidejűleg fél a fenyítéstől és mégis akarja. Azt szeretné, ha tanárnője megszidná, hogy fenyítést kérhessen. Különös tünet, nem???

- Viola, eléggé jól oldottad meg a házi feladatodat.

Nem nagyon örült a megjegyzésemnek, de levertnek sem tűnt.

- Azért több hiba is előfordult a fogalmazásban. Ezenkívül írásod pocsék, elfogadhatatlan. Ezért büntetést érdemelsz!

- Bocsánat, kisasszony.

- Megbocsátok, de javulást csak fájdalom útján érhetünk el. Remélem megérted.

- Igen, kisasszony. - Nagyon bűnbánónak tűnt. Belátta hibáját. Elővettem a szíjat a fiókomból. Ez nem túlságosan kegyetlen, kb. 6 mm vastag, 40 cm hosszú és 8 cm széles, a vége kettéhasítva. Skóciában használatos a tenyéren és az ülepen. Eléggé fájdalmas, de Viola már megszokta. Sápadtan, nyugtalanul nézte.

- Azt hiszem 3-3 mindkét tenyeredre elegendő lesz.

- Jaj... jaj, kisasszony, kérem... az sok...

- Sok a hibád is, nem?

Viola nagyot nyelt. Elvörösödött. Megállapítottam, hogy izgatott és fél. Az ilyen érzelmeket élveztem a legjobban, mikor megfenyítettem valamelyik tanítványomat.

- Tanárnő kérem, nagyon igyekeztem. Fél éjszaka tanultam, dolgoztam...

- Mégis sok hibát követtél el. Túl sokat. Hanyag vagy.

- Na... nagyon sajnálom, ki... kis... kisasszony.

- Emeld fel a kezed! - utasítottam. - Egyiket a másikra! Tenyér felfelé! Tudom, fájni fog, de te vagy a hibás!

Vonakodva felemelte bal tenyerét és a jobbra helyezte. Mértéket vettem, aztán odacsaptam a szíjjal. Nagyot csattant. Viola felsóhajtott, egy pillanatra leengedte a kezét, majd gyorsan ismét felemelte. Megkapta a második csattanós tenyerest is. Sírva a hóna alá dugta kezét.

- Viola, van még egy - szóltam rá szigorúan. - Emeld csak fel szépen a tenyered!

- Jaaaj, kisasszony... - sírdogált, miközben felemelte a kezét. Teljes erővel odahúztam.

- Cseréld meg a kezed!

- Jaaaj... aaa... ki... kisasszony... ez szörnyen fájt!...

- Így helyes, Viola. Megérdemled, mert felbosszantottál a házi feladatoddal.

- Igazán sajnálom, kisasszony.

- Emeld feljebb a kezed és fejezd be a siránkozást!

- I... igen... kisasszony.

Szenved, mégis elviseli. Talán élvezi? - gondoltam magamban. Őszintén szólva azt hiszem, jobban szereti, ha a fenekén fenyítem, mint a tenyerén. Ezért mindig gondot fordítok rá, hogy minden órán kapjon a tenyerére is, bár a fájdalom zavarja az írásban.

Csatt! Csatt! Csatt! Fokozódó méreggel sóztam oda neki a hátralévő hármat és Viola térdre hullva őrülten dörzsölte tenyerét testéhez. Tudom, tényleg fájt neki... Később büszke lesz rá, hogy elviselte, amit kapott tőlem.

- Menj a helyedre, munkát adok!

- Hmmm... igen... ki... kisasszony - válaszolta szipogva.

- Tudod használni a kezed?

- Azt hiszem..., valamennyire... igen... kisasszony.

- Most eltekintek a csúnya írástól. - Micsoda nagylelkű tudok lenni!

Viola az új feladat fölé hajolt, amit adtam neki... Én pedig javítani kezdtem az előző munkáját. Jó idő múlva, alázatos hangon megszólalt:

- Végeztem, Pokornyi kisasszony.

- Jól van, hozd ide!

Nyújtotta a matematika megoldást. Közben a tenyerére pillantva láttam, hogy ujjai hegyével együtt, még mindig piros. Fájhat még. Várakozva állt.

- Viola, jól érzed magad?

- Igen, kisasszony.

- Nem fáj a fejed, vagy nincs más bajod?

- Nincs... nincs, kisasszony. - Nyugtalannak, izgatottnak látszott.

- Akkor hogyan merészelsz ilyen munkát kiadni a kezedből?!!! Ez a feladat szégyen!

- Sajnálom, kisasszony.

- A sajnálkozás nem elég. Meg sem próbálsz jobban igyekezni.

- De... de... igen, kisasszony.

- Ne feleselj, kislányom!

Elhallgatott.

- Tudom, hogy a latin nem tartozik kedvenc tárgyaid közé, ezért többet kellene foglalkoznod vele, ehelyett visszafejlődsz!

Szünetet tartottam és szigorúan néztem rá. Lesütött szemmel hallgatta szidásomat.

- Ezért alaposan elnádpálcázlak.

Leakasztottam a nádpálcát a tábláról, ahol mindig szem előtt volt.

- Jaj... jaj ne... kis... kisasszony.

- Emeld fel derékig a szoknyát!

Viola hóna alá vette a szoknyáját és a szégyentől vérvörösre színeződő arccal állt előttem egyszerű, csipke nélküli világoskék szaténselyem bugyiban, melyet egyenruhájához kellett viselnie. Mikor a nádpálcával fenekeltem el, magán tarthatta a bugyiját. Az ő korában nem mindennapos az ilyen büntetés. Ám nem tehettem vele sem kivételt, mindenkor fegyelemnek kell lenni.

- Hajolj előre és fogd meg a bokád! - utasítottam. Rendszerint ebben a helyzetben használom a nádpálcát.

Viola lehajolt. Nehezen tudta nyújtott térddel megfogni a bokáját. Pompás látványt nyújtott kerek, nőies popója a feszülő szaténselyem bugyiban. Vajon mit érezhet? Arra gondol valószínűleg, hányat kap.

- Viola, tizenkét fenekes lesz a büntetésed!

Ennél többet még nem kapott tőlem. Lányoknak 18, fiúknak 25 nádpálcaütés a maximum.

- Jaj, kisasszony kérem, ne olyan sokat.

- Ne bosszants! Ennyi a legkevesebb, amit megérdemelsz ilyen hanyag munkáért.

Sóhajtott és úgy markolta bokáját, hogy ujjai elfehéredtek. Bár egy tucatra ítéltem, mégis elhatároztam, kissé visszafogom magam és "félidőben" egy kis szünetet engedélyezek. A lélektani hatás kedvéért néhányszor megsuhogtattam a nádpálcát; mondhatom, szépen énekelt. Figyeltem reakcióját, minden alkalommal összerezzent.

Mint valami vonót a gordonkán húzogattam a vékony nádpálcát popója alsó részén, a keresztráncnál. Paskolgattam vele a feszülő félgömböket. Bőre libabőrössé vált. Csuklóból, váratlanul suhintottam az ülepére. Hosszan szívta be a levegőt, aztán nyögve engedte ki. Remegett minden porcikája, de lehajolva maradt.

- Számold! - dörrentem rá.

- Egy... jaaaj... egy, kisasszony.

- És mond meg, hányat kapsz még!

- Mééég tizenegyet, kisasszony.

Másik derekas nádpálcaütés.

- Óhhh... jaaaaaaj! Kettő, kisasszony... Még... még... tíz... tíííz van hátra.

Azt hiszem nagyon üdvös, ha növendékeim tudják, hányat kell még kapniuk. Tíz, abban a pillanatban szörnyen soknak tűnhetett számára.

Sssuuiiii... csatt!

- Jaaaah... ahhh... - Viola feneke megvonaglott, ide-oda kígyózott. Csodálatos látványt jelentett számomra. Felizgatott. - Hááárom... jajjjjjjaj... ki... kis... kisasszony... jaj, még kilenc jár.

Kegyetlenül ütöttem hátsó felére. Ahol a nádpálca eltalálta a fenekét, a bugyin keresztül is vékony felduzzadó hurkák váltak láthatóvá.

Suissss...sttt!

- Aaajajjjaj... jujujjujj!

Egy pillanatra elengedte a fogást. Villámgyorsan még egyet kapott.

- Négy... ahhh... négy, kisasszony... még nyolc következik - üvöltötte.

Ráhúztam az ötödiket és a hatodikat is, a combjának a bugyi alól éppen kilátszó részére. Hangosan felsikoltott, de számolta. Megjegyzem, Viola nagyon érzékeny ezen a helyen. Na, de ki nem? Elhatároztam, hogy még többet adok ide neki.

- Viola, félidő! - mondtam. - Pihenőt kapsz.

- I... igen, kisasszony.

- A jövőben jobban fogsz dolgozni?

- Jaj igen, kisasszony.

- A tucat után még jobban, ugye?

- Igen, kisasszony.

Tapogattam, simogattam a fenekét. Éreztem a hurkákat és az ütések nyomán indukálódott meleget. Reszketett.

- Maradj így lehajolva! - utasítottam, több okból. Így nem tudja dörzsölni, markolászni, ezáltal csillapítani a popójában tomboló fájdalmat. Pompás látványt nyújt számomra izomjátékával, ahogy megfeszíti, elernyeszti farizmait. Feszültsége fokozódik, míg várakoztatom.

Tíz perc múlva folytatom a fenyítést, de az érdekesség kedvéért erről Viola számoljon be.

Egy igaz történet 1930-ból

A nagy gazdasági válság idején történt Bécsben. Akkoriban igen nehezen kapott állást az olyan gépírónő, adminisztrátor, akit főnöke elbocsátott. Ezt a lehetőséget használta ki Friedrich B. nagykereskedő, aki valóságos rabszolganőként bánt alkalmazottaival. Hivatali szekrényének belső oldalán egymás mellett lógtak a különféle pálcák, Annaliza, Gréti, Ella, Lotti, Mici felirattal. Mindegyik az illető lány "tulajdona" volt. Pontosabban csak az egyik, de annál formásabb testrészéé. Az alkalmazottak közt akadt olyan, aki már öt teljes éve tűrte a pálcát suhogtató B. úr szigorát.

A büntetésnek mindig megvolt a maga előzménye: pontatlanság; levelenként háromnál több géphiba; észrevehető radírozás; stb. Minden apró hibának megvolt a maga megszabott büntetése. A bűnösnek önként kellett a fenyítésre jelentkeznie, és megmutatni azokat a fenékveréseket ábrázoló "pikáns" kis fotókat, amelyeken pucér női hátuljak voltak láthatók, s amelyeket a hivatal női dolgozóinak maguknál kellett hordaniuk. B. úr igen elégedetten nyugtázta, ha alkalmazottai elmondták, hogy a képeket más is látta, és tudomást szerzett B. úr módszereiről. (Ez a hiúság lett aztán a B. házaspár bírósági gondjainak a legfőbb oka...)

B. úr felesége rendszeresen ellátogatott a hivatalba. Ilyenkor a tisztviselő- és gépírónőknek egyenként be kellett menniük hozzá a főnöki szobába, felhúzni a szoknyát, eltávolítani a fehérneműt, és megmutatni a hátuljukat, mennyire frissek rajtuk a csíkok. Ha frisseknek ítéltettek, a haragos feleség igencsak kemény fenékcsipkedésekkel, hajcibálással büntette azokat, akik gondatlanságukkal felbosszantották az ö "férjecskéjét". Ezután a házaspár bezárkózott, és szigorúan tilos volt őket zavarni. A csíkos popsik szemléje volt a legfontosabb, igen hatásos ajzószerük...

Mesék a pálca másik oldaláról 3.

Falusi fürdő

Falun nőttem fel, ahol nem volt uszoda. Otthon nagy fürdődézsában fürödtünk, a szabadban pedig magunk építettünk fürdőt. A fiúk felduzzasztották a mezei patakot, és mi lányok is ott fürödtünk. Senkinek sem volt fürdőruhája, kötényt vagy úgynevezett kötényruhát vettünk fel, mely eltakarta, amit a fiúk nem láthattak. Ők régi kendőkből összevarrott fürdőnadrágot viseltek.

Egy nyári délután Erlengrundba mentünk. Én Margot vagyok, egy 16 éves, csinos teremtés, Lydia és Lotte velem egykorú barátnőim. Lydia erős csontú, magas lány, hosszú, szőke hajfonattal, Lotte fekete hajú, különös teremtés. Teste barnára sült, mint egy délvidékinek. Irigyeltem gazella alakját.

Nagy szerencsénkre egyetlen ember sem volt látható a környéken. Hárman teljesen egyedül a tágas réten! A falusi fürdőt, jobban mondva a békaúsztatót, erősen burjánzó fűzfabokrok vették körül.

"Meztelenül fürdünk", mondta Lydia, miközben levetette ruháját.

"És ha jön valaki?" kérdezte halkan Lotte. "Ki jöhet ilyenkor?" nyugtatta meg Lydia, "Messze távol senkit sem lehet látni."

A nyár finom meleg. A terhes kötény nélkül paradicsominak éreztük a pompás vizet. Bár csak térdig ért, ha álltunk és mikor hanyatt feküdtünk benne, alig lepte el hasunkat. Fröcsköltük egymást és sokat nevettünk. Így elkerülte figyelmünket, hogy két nő és egy férfi közeledik fürdőnkhöz a faluból. A nők nehéz, népi hímzésű szoknyát, piros fűzőt és kék fejkendőt viseltek a napfény ellen. Csak fehér len blúz volt rajtuk, melynek ujja könyökig ért. Nyáron így öltöztek nővéreink és anyáink, akik a vidéki gazdaságban dolgoztak. A férfi barna manchester nadrágot, kék kabátot, kék kötényt és a fején kalapot viselt. Ismertek minket és mi is ismertük őket. Észrevették nevetésünket, és közelebb jöttek. A fiatalabb, kb. 24 éves, Lydia nővére volt, a másik, kb. 30, a férfi felesége, aki 30-as évei közepén lehetett.

Elakadt a lélegzetünk, mikor hárman feltűntek a patakparton. Lydia vette észre először és leült a vízbe. Mi is körülnéztünk és követtük példáját.

"Mit csináltok itt?" gúnyolódott Lydia nővére. Fölösleges kérdés volt, mert látták, hogy fürdünk. A másik nő, akit Barbarának hívtak, szidott bennünket: "Nem szégyelltek meztelenül fürödni! Nálunk ilyesmi nem szokás!"

Csak három, hasonlókorú lány volt ott, ki előtt kellett volna szégyenkeznünk?

"Gyertek ki!" parancsolta Lydia nővére. "Mind a hárman!" Néztünk egymásra, és most már csakugyan szégyenkeztünk. Mostanáig eltakart bennünket a piszkos, sárga víz, mert mindannyian benne ültünk. Most meztelenül kell a felnőttek előtt mutatkozni, ráadásul egy férfi előtt, aki egy lépést sem hátrált.

"Na mi lesz?" kérdezte Lydia nővére.

A két nő fűzfavesszőt tört és lehámozta róluk a levelet, a férfi némán állt, kezét zsebre dugva. Azonnal tudtuk, mit jelent a vessző előkészület, mert falunkban a legcsekélyebb vétségért is megparancsolták: "Tartsd a feneked!"

"Kihozzunk benneteket?" szólt Barbara, aki vesszőjét levelezgette, és próbaképpen megsuhogtatta. Lydia már felemelkedett, két kezét öle előtt tartva, lehajtott fejjel kilépett a partra.

Nem maradt más hátra nekünk sem, ha nem fogadunk szót, akkor is megkapjuk otthon nővérünktől vagy anyánktól a fenekelést. Kénytelen-kelletlen engedelmeskedtünk, mert ruháink ott voltak és nem mehettünk haza a faluba meztelenül. Ezenkívül a nők megmondják anyánknak, és akkor még jobban kikapunk. Meztelenül fürödni falun a felnőttek szemében bűn volt, ezért verés járt és mi ellenkezés nélkül készek voltunk kiállni.

Ugyanúgy, mint Lydia, kezünket ölünk előtt tartva, illedelmesen lehajtott fejjel kimentünk a vízből. Lydia már nővére ölében feküdt. Erősen fogta szoknyáját, nehogy lecsússzon a térdéről. Nővére már elég gyakran hozhatta ilyen helyzetbe, mert nem tanúsított ellenállást. Készségesen tartotta oda hátsórészét a vesszőzéshez. Lottét Barbara asszony vette kezelésbe, és a térdére hajoltatta. Lassú mozdulatokkal igazgatta barátnőmet, majd így szólt: "Most megkapjátok, amit érdemeltek." És már táncolt is a vessző csupasz popóján, Lotte rúgkapált és összedörzsölte lábait, valahányszor odahúzott a vessző barna bőrére.

Nem nagyon igyekeztem, szívesen engedtem át Lotténak az elsőséget. "Vajon melyik nő fog a térdére fektetni?” gondoltam, miközben lesütött szemmel néztem, ahogy barátnőimet vesszőzik. A férfiről teljesen megfeledkeztem. Még mindig zsebre dugott kézzel állt. Jobbra-balra tekingetett, látta, amint a vessző keresztben és rézsútosan vörös csíkokat rajzol barátnőim bántalmazott hátsófelére. Csak halkan jajgattak és kérték: "Abbahagyni - már elég." A nők nem gondoltak erre. Kifújták magukat, de nem engedték le térdükről a lányokat. Barbara asszony a szünetben férjéhez fordult: "Mire vársz még, nem akarod a térdedre fektetni?" A férfi ijedten összerezzent, mely nem kerülte el figyelmemet, mulattatott, bár tudtam mi vár rám, mert a férfit "papucshősként" ismerték a faluban. Az elszánt Barbarától sok püfölést kapott és talán még többet is, ha senki sem látta.

Kissé megijedtem, mikor Barbara felpiszkálta férjét, aki kivette zsebéből a kezét és közeledett hozzám, rögtön tudtam, most kikapok tőle. Mielőtt eszébe jutott volna vesszőt törni, gyorsan a térdére feküdtem. Ha egyszer a térdén fekszem, akkor csak puszta kezét használhatja, így is történt. Átölelte a derekam és térdére szorított, hogy majdnem előre billentem, mert nem tartott erősen. Bal kezemmel kabátcsücskébe kapaszkodva összeszorítottam a fenekem, mert megfeszítve nem fájtak annyira az ütések. Ismertük ezt a fogást, mint a bokszoló, aki megfeszíti hasát, és azt kalapáltatja. Nálunk nem múlt el nap, mikor nem kellett valakinek tartani a fenekünket, legyen az apánk, anyánk, nővérünk vagy a szomszédasszony. Tehát kényelmesen elhelyezkedtem Barbara férjének térdén és örültem, hogy a csípős vesszőtől megmenekültem. De hamar megállapítottam, hogy a kemény férfikéz is erős égést okoz egy csupasz lánypopón. Ide-oda csúszkáltam, de egyetlen ütést sem tudtam elkerülni, mert Johann kiválóan végezte dolgát Barbara ellenőrzése mellett. Barátnőim már a lábukon álltak és hurkás hátsórészüket dörzsölték, míg Johann az én fenekemet még mindig paskolta. A két nő és barátnőim nézték.

Üvöltöttem, míg Barbara asszony azt mondta: "Johann, most már elég!" Hálás voltam, mert az engedelmes Johann különben még jó ideig fenekelt volna. Mikor elengedett, gyorsan lecsúsztam a térdéről, és ugyanúgy dörzsöltem égő hátsófelemet, mint barátnőim, így kezünk hátul volt. Már nem rejtegettünk semmit, most csak kislányok voltunk, akiket nagyon elfenekeltek. A nők kis idő múlva sorba állítottak a patak felé fordulva és figyelték hátsófelünket. Hallottam, amint Barbara mondja: "Azt a kettőt szépen kidíszítettük, de amaz ott nem sokat kapott."

Összeszorult a gyomrom, mikor megérintette a vállam. Lydia nővére karon ragadott és megfordított: "Gyere Margot, ne rövidülj meg te sem." Kelletlenül hagytam magam a térdére húzni, tehát mégsem menekülök meg a vesszőzéstől, pedig Johann térdén milyen kárörvendő voltam. Bár a fenekesek alaposan égtek, megpróbáltam nyugodt maradni, nehogy feldühítsem a nőket, aztán eléggé gyorsan abba is hagyta a vesszőzést. A Johanntól kapott leckét is figyelembe vették. Csak 10 vesszőcsapást adott, míg barátnőim a dupláját gyűjtötték be.

"Úgy, most pedig öltözzetek fel és velünk jöttök haza, így nem csináltok több butaságot."

Nem kellett kétszer mondani.