Szabolcs vármegye 1. rész

A király megbízottjaként jártam az országot, felügyelve a jogra és az igazságos ítélkezésre. Mióta az új király hatalomra került, erősen központosította a hatalmát: nagyon hamar leverte a lázadozó nagyurakat, a vármegyékben nemcsak a főispánt, de a szolgabírákat is saját maga nevezte ki, kemény, de ugyanakkor igazságosabb törvényeket hozott, amelyek mindenkire egyformán érvényesek voltak, legyen az illető nemes vagy egyszerű jobbágy.

Megszoktam, hogy bár mindenhol kellő tisztelettel fogadnak, de nem nagyon örülnek a megjelenésemnek. Nem úgy Szabolcs vármegye főispánja, aki látható megkönnyebbüléssel fogadott.

- Nagyon örülök, hogy éppen most érkezett ide a király képviselője - kezdte, miközben a szobájába vezetett. - Őszintén megmondom, hogy nagy bajban vagyok, és segítenie kell.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, gróf úr! - feleltem udvariasan.

- Hagyjuk a formaságokat, kedves öcsém - mondta, miközben saját maga töltött tele két kupát borral. - Te is nemes vagy, a király kegyeltje...

- Miről lenne szó? - kérdeztem, miközben nagyot kortyoltam a borból.

- Ez egy nagyon szerencsétlen történet. 10 fiatal lány a múlt szombaton kiment a közeli erdőbe, és fehér lepelbe öltözve táncoltak egy tűz körül. Valamilyen régi hagyományt akartak feleleveníteni, bár szerintem inkább csak egy kis izgalmat kerestek. Sajnos éppen arra járt a részeges erdész, aki megijedt, azt hitte, hogy szellemeket lát, rohant azonnal a paphoz, feloldozásért. A pap pedig boszorkánysággal vádolta meg a lányokat...

- Kezdem érteni a dolgot - feleltem elkomorodva. Egész Európában javában zajlottak a boszorkányüldözések, nők ezreit égettek meg máglyán, sokszor ennél kisebb ok miatt is. Szerencsére a mi országunkba még nem tette be a lábát a szent inkvizíció, és nem lenne jó bármilyen ürügyet adni.

- Ráadásul nemesi kisasszonyokról van szó - folytatta a főispán. - Köztük van Báthory Katinka, a király keresztlánya is. Egyszerűen nem tudom, mit csináljak. Mindenki az én fejemre jár. A pap ragaszkodik a boszorkánysághoz. A lányok szülei pedig mindent megtesznek, hogy ne legyen ügy...

Ebbe jól belecsöppentem. A lányok nagy hibát követtek el, de ezért nem jár halál. Viszont nem is maradhat büntetlenül. Az egyházzal sem lehet szembeszállni...

- Rendben van - mondtam. - Megyek és beszélek a pappal. Addig Vay uram kéresse be az összes leányzót, a szülőkkel együtt.

- Természetesen - felelte a gróf, látható megkönnyebbüléssel.

Nem volt könnyű dolgom a pappal. Hiába próbáltam érvelni, hogy ez csak gyerekes rosszalkodás volt, és a lányok maximum egy alapos verést érdemelnek. Ugyanilyen hatástalan volt a fenyegetőzésem is, hogy nem éppen szerencsés ilyen magas rangú ellenségeket szereznie - köztük a királlyal, aki nem örülne, ha a keresztlányát boszorkánysággal vádolnák meg. Végül a megvesztegetés hozott eredményt. A pap eltekint a boszorkányság vádjától, ha a szülők építenek egy új templomot, a vármegye az egyháznak adományoz egy jelentős földbirtokot, a lányok pedig kemény büntetést kapnak. Az üzlet megköttetett.

Most már csak a másik oldallal kellett elfogadtatnom...

85 éve született Pilinszky János

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek

mindig talál a kavicsok közt egyre,

mely mindöröktől fogva az övé,

és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!

Egész szíve a tenyerében lüktet,

oly egyetlen egy kezében a kő,

és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.

A víznek fordul, s messze elhajítja.

Hangot sem ad a néma szakítás,

egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Az erdei kihágás büntetése

Fiatal lányok szerelmi kalandra, találkára vagy hasonló okból mennek az erdőbe, mindenesetre valami titokzatos ügyben. Az erdő sötétje fokozza a titok izgalmát és a kíváncsi kívülállók elől elrejti mindazt, ami az évszázados fák koronája alatt történik.

Két szőke lány közeledett sietős léptekkel az erő széléhez. Nevetve, viccelődve léptek volna az erdő mélyébe vezető ösvényre, mikor egy táblát pillantottak meg. A lányok, akiknek ruhája a legjobb helyen készült, megálltak a tábla előtt, de mivel osztrákok voltak nem tudták elolvasni a magyar szöveget.

“Mici”, szólalt meg a fiatalabb, “Félek, hogy ez valami figyelmeztető tábla, mely megtiltja az erdőbe való belépést, nem gondolod?”

A másik, a nagyobb, kb. 5 évvel idősebb, bólintott: “Lehet, Jetti, de nem érdekel bennünket, mert hasonló tilalmakat mindenütt találsz. Ez csak a csavargókat és a hasonló csőcseléket tartja távol az erdőtől, bennünket azonban nem zavar!”

“Ki tudja, mi lesz,” ellenkezett a fiatalabb, “ha elkapnak bennünket, miközben vágjuk a fenyőágat. Ne felejtsd el, Magyarországon vagyunk, ahol egészen más viszonyok uralkodnak, mint nálunk. Ha az erdész vagy az erdőkerülő meglát, ki tudja, megússzuk-e baj nélkül. Inkább maradtunk volna Ausztriában!”

Az idősebb orrát fintorgatta: “Gyáva kisasszony vagy!” nevetett fel, “Ne félj, éppen itt, Magyarországon udvariasak igazán az erdészek és erdőkerülők. Gyere csak nyugodtan velem. Mi van abban, ha néhány fenyőágat vágunk és tobozt gyűjtünk a koszorúhoz!”

A fiatalabb lány megnyugodott és mindketten elővették a köpeny alá rejtett kosarakat, majd körülnéztek az erdőben. Végre az idősebb fenyőfák mellett fiatalabbakat is találtak, melyek finom ága és toboza jó a koszorúkötéshez. Gyorsan megtelt kosaruk lemetszett fenyőágakkal és tobozokkal. A fák suhogása egyre félelmetesebb lett, így gyorsan befejezték munkájukat.

Egyszer csak a két erdei kihágást elkövető összerezzent, mert egy mérges erdőkerülő állt előttük, akinek ördögi nevetése nagyon megijesztette a lányokat.

“Azt a kutya teremtette, micsoda szégyentelenség! Ki engedte meg, hogy a fiatal fenyőfák csúcsát levágjátok? Ez a legaljasabb lopás!”

A két vétkes a rémülettől mereven megállt a haragvó előtt, aki kikapta kezükből a kosarat és gúnyos szavak közben átvizsgálta tartalmát.

“Na lányok, most szépen velem jöttök a nagyságos főerdész úrhoz és majd meglátjuk, mi történik veletek!”

A halálra ijedt lányok a fenyegető kilátás miatt könyörgőre fogták a dolgot. Legalább pénz lenne náluk, talán egy borravaló segítene, de üres volt a zsebük.

“Jaj istenem, jó ember, engedjen el bennünket, nem tudtuk, hogy nem szabad. Jó házból valók vagyunk és holnap reggel megfelelő borravalót küldünk önnek, ha futni hagy. Ne legyen már ilyen kegyetlen, ne okozzon már nekünk ilyen kellemetlenséget, hallja?”

Az erdőkerülő fenyegető pillantásokat vetett rájuk. “Nem lehet megvesztegetni!” kiáltotta dühösen. “Egyébként sem adok ígéretetekre. Eléggé sajnálatos, hogy jó házból való lányok az erdőbe jönnek és lopnak! Mert ez nem más, mint lopás! Tiétek az erdő, a fenyő? Volt jogotok az erdőbe jönni? Nem olvastátok, hogy az erdőbe lépni tilos?”

“Nem tudunk magyarul!” szólt közbe félénken a fiatalabb szőke.

“Most előállítalak benneteket az erdészet irodájára!” nevetett fel gúnyosan az erdőkerülő. “Ott nem veszik figyelembe, hogy a legjobb házból való lányok vagytok és 25-öt kaptok a feneketekre, ha a kárt nem tudjátok kifizetni - vagy mehettek a börtönbe!”

A lányok zokogva letérdeltek a könyörtelen elé és összetett kézzel könyörögtek: “Jó ember, az isten szerelmére kérjük, legyen irgalmas és ne hozzon bennünket ilyen szégyenletes helyzetbe! Jöjjön haza velünk és a papa mindent megad önnek, amit csak akar. Kérem, kérem, legyen részvéttel irántunk, tisztességes lányok vagyunk. Az istenre kérem, segítsen rajtunk, engedjen el!”

“Tisztességes lányok?” nevetett fel gúnyosan a szigorú férfi. “Ezt ne mondjátok még egyszer, mert nagyon dühös leszek. Aljas tolvajok vagytok, megértettétek? Teljesen jogos, ha mindketten 25-öt kaptok. Ráadásul még kísérjelek haza benneteket Ausztriába? Ilyen butának néztek? Aztán a határnál kinevettek és hosszú orrot mutattok? Hogy apátok kivált? Ferenc nem olyan buta! Na lányok, gyertek szépen velem. Megérdemlitek, ha szűzi bőrötöket kicserzik!”

Szegények sírva, zokogva megadták magukat sorsuknak, mert a dühös ember, szökési kísérlet esetén lelövéssel fenyegette meg őket. Útközben a lányok fűt-fát ígértek az erdőkerülőnek, hogy megpuhítsák, sőt az idősebb hölgy az aranygyűrűjét is felajánlotta, neki, de visszautasította. Végül a két letartóztatott fenyegetőzni kezdett: “Ha valami történik velünk,” mondta az idősebbik lány, Marie, “az a főerdészre nézve kellemetlen következményekkel jár. Apáink nem fizethetnek nagyobb büntetést, mint ami jár!”

“Majd meglátjuk,” nevetett az erdőkerülő. “Nálunk az erdei kihágást csak a legritkább esetben büntetik pénzzel. Vagy börtönbe mentek, vagy ha a nagyságos úr kegyes lesz, akkor felállíttatja a derest, aztán hazafelé sántikálva mentek!”

“Tisztességes hölgyekkel szemben nem lehet ilyen gyalázatot megtenni! A főerdész úr biztos tanult, finom ember. Ne beszéljen nekünk ilyen badarságot, csak meg akar ijeszteni!”

“Csend! Badarságot beszélek?” Úgy? Még pimaszok is vagytok, tolvaj lányok? Várjatok csak, elegetek lesz, ha a nagyságos úr parancsára huszonötöt verek a feneketekre, akkor visszaadom szemtelenségeteket! Ó, ó, ti finom lányok!”

Ahogy közeledtek az erdészházhoz, egyre jobban inukba szállt a bátorság. Az erdőkerülő fenyegetési nem tévesztettek célt. Borzadva élték bele magukat abba az iszonyú gondolatba, hogy tényleg testi fenyítésben lesz részük! Tudták, hogy Magyarországon van botbüntetés és a legcsekélyebb okot is kihasználják a fenyítésre. Aztán ismét megnyugtatta őket a kilátás, amit a főerdészről képzeltek el, aki talán apjuk nevét is ismeri és megóvja őket a tapintatlanságtól, az illetlenségtől.

De sajnos a főerdész nem volt ott, így a két lányt egy morgós öreg elé vezették, aki mellett fiatal férfi ült, hogy felvegye a jegyzőkönyvet. A régi erdészruhában lévő férfi a kerületi erdész volt, egy mogorva, tanulatlan agglegény, aki nem sokat teketóriázott. Az erdőkerülő röviden ismertette a tényállást, melyet a lányok nem értettek, mert magyarul beszélt. Aztán megkezdődött a kihallgatás.

A kerületi erdész, a morgós medve, felvette zöld kabátját, helyet foglalt egy széles, párnázott karosszékben, megpödörte őszülő bajuszát és igyekezett lehetőleg jó németséggel beszélni: “A történet nagyon egyszerű. Először is, mi a nevetek, lányok?”

Az itteni hatalom felfogása szerint a tisztelt hölgyek önözését elhagyta és intett a mellette ülő írnoknak, hogy vegye fel a lányok adatait.

“Marie Bogener vagyok,” vette át a szót az idősebbik, akit a biztosíték, hogy a történet nagyon egyszerű lesz, teljesen megnyugtatott, de az erdész neveletlensége, ahogy megszólította, ismét nyugtalanná tette az értelmes lányt.

“No és a tiéd?” csattant a fiatalabb vétkesre.

“Henriette Keller,” válaszolta halkan.

“Tehát nem vagytok testvérek?”

“Nem, unokatestvérek vagyunk.”

“Úgy. No és milyen idősek vagytok?”

“Huszonhárom és tizenhét évesek.”

“Komogyi úr, írja gyorsan, fogjon másik tollat! Tehát 23 és 17 évesek. Na és minek jöttetek az erdőbe, ha?”

“Néhány fenyőágat és tobozt akartunk vinni koszorúhoz,” válaszolta az idősebb hölgy. “Ha ez büntetendő, akkor nagyon sajnáljuk, hogy vétettünk a törvények ellen. Apám, Bogener, kereskedő D-ben... Megfizeti a kárt!”

“Ki a papa és mit fizet meg,” kiáltott a kerületi erdész a beszélőre, “nekem teljesen mindegy! A törvény szerint az erdei kihágást csak magyar földön büntethetem meg, odaát nálatok nincs jogom!”

“Ezt már mondtam a lányoknak,” szólt közbe az erdőkerülő.

“No - hallottátok, lányok. Tehát ne tegyetek nekem ilyen ajánlatot! Ám a dolog nagyon egyszerű, amint már mondtam. Először: engedély nélkül jöttetek az erdőbe. Ez személyenként 1 gulden pénzbírságot jelent! Van pénzetek fizetni?”

“Nem, sajnos nincs!” válaszolta Marie Bogener kezét széttárva. “De biztosan elküldjük a pénzt!”

“Sajnos nem megy, azonnal fizetni kell vagy pedig börtönben lesztek, míg apátok elküldi a pénzt, vagy még egyszerűbben csináljuk! Másodszor: megnyestétek a fiatal fenyőfákat. Ez már valódi erdei kihágás. Hogy milyen büntetés jár érte, azt nem tudjátok, mi?”

“Nem”, vallotta be a fiatal hölgy félve és aggódóan. “Biztos nem követjük el, ha csak a legcsekélyebb mértékben is gondoljuk, hogy büntetendő cselekedetet követünk el.”

A szigorú férfi nevetett: “Lányok, csak úgy az erdőbe jöttök és kihágást, még pedig súlyos kihágást követtek el. Ezért már börtön jár. De mi leegyszerűsítjük a dolgot. Mindketten 10-10 gulden büntetést fizettek.”

“De nincs nálunk pénz!” panaszkodott az idősebb lány.

“Akkor - a kutya szentségit -, akkor a dolog még sokkal egyszerűbb. Idehozzátok a derest, ráfekszetek és te Ferenc,” itt az erdőkerülőhöz fordult, “mogyorófa pálcával húszat versz a fenekükre, de alaposan, hogy elmenjen a kedvük másodszor is erdei kihágást elkövetni!”

A borzasztó büntetés kihirdetésekor mindkét lány hangosan felsikoltott és félve nézett a helyiség sarkában álló deresre. Szemük segítséget kérően siklott az erdészről az írnokra, róla az erdőkerülőre. Aztán térdre estek és jajgatva, könyörögve kérték, ne szégyenítsék meg őket ennyire.

“Mondtam nektek,” gúnyolódott az erdőkerülő, “hogy szűzi bőrötöket kicserezzük, ha nem tudtok fizetni. Most ez erdész úr szájából is hallottátok!”

“Istenem, istenem!” siránkoztak és zokogtak szegénykék felváltva és potyogott a könnyük. Henriette Keller azonban nem csüggedt el, ő volt a bátrabb.

“Ilyen gyalázatról szó sem lehet! Nincs joga így bánni tisztességes hölgyekkel! Ilyet útszéli kurvákkal megtehet, de mi tiltakozunk az ilyen intézkedés ellen! Követeljük, vitessen a főerdész úrhoz, vagy a csendőrségre! Ha végül pénzbüntetést kapunk, megígérjük, hogy el fogjuk küldeni, így szabadok leszünk! Ám ennek gyorsan meg kell történni, mielőtt besötétedik!”

A kerületi erdész, aki türelmesen végighallgatta a szép ajkakról a sirámot, dühösen felnevetett.

“Nézzenek már oda, még szemtelen is vagy? Kislány, még neked áll feljebb? A lopásért még küldjelek haza benneteket? Végül apád kidob, mert így szép pénzt takarít meg! És a csendőrséget akarod? Tudod te, mi történik ott? Verést kaptok, ezenkívül a csinos csendőrök nagyon szeretik a lányokat! Egyébként nincs ott most senki. Komogyi úr, olvassa fel a lányoknak, mit mond a törvény, nehogy azt higgyék, jogtalanság történik velük.”

A fiatal, jóképű írnok, aki szintén erdészruhát viselt, kinyitott egy könyvet és olvasta:

“312.§ erdei kihágás: az erdei kihágás, mely különösen nagy kárt okoz, 500 guldenig terjedő pénzbírsággal vagy 1 évig terjedő börtönnel büntethető. Az első behajthatatlansága esetén, a pénzbüntetés helyett testi fenyítés alkalmazható, esetleg börtönnel súlyosbítva.”

“Hallottátok?” pattogott a kerületi erdész. “Nem fogtok becsapni. Már tudom mit teszek. Mivel a dolog komolyabbá vált, te Ferenc hozd ide a derest és 20 helyett 30-at versz a nagyságos hölgyek fenekére!”

Ferenc, az erdőkerülő még habozott: “Lányok, nem akarjátok a derest magatok idehozni,” gúnyolódott. “Magyar szokás, hogy akit megbotoznak, a derest magának kell felállítani!”

“Ne, nem, nem engedjük magunkat megverni! Ó, istenem, legalább várjon, míg a főerdész úr hazajön, vagy küldjön el érte! Hallatlan, amit tenni akar! Nem vagyunk kurvák, sem cigányok! Tisztességes bánásmódot követelünk! Mind börtönbe kerülnek, ha ezt a gyalázatot meg merik tenni!”

Most egyszerre nevetett erdész, erdőkerülő és írnok. Aztán szigorúan így szólt: “Itt a legfőbb ideje, hogy a szemtelen lány hátsórészét megcsiklandozzuk. Még súlyosbíthatnám a büntetést és mogyorófa pálca helyett bikacsököt írhatnék elő! Ferenc barátom, gyorsan állítsd fel nekik ide a derest, aztán rá velük! Először a kis kövéret, aki nagyon szemtelen!”

Az erdőkerülő tette, amit parancsoltak neki és Henriettet, aki hevesen védekezett és sikoltozott, a dereshez ráncigálta.

“Komogyi úr, menjen és hívja Ágnest, hogy segítsen Ferencnek, mert a lány nagyon csökönyös!”

Az írnok hamarosan visszatért egy nagydarab nőszeméllyel, aki mindkét bűnöst félig kíváncsian, félig vágyakozó pillantásokkal méregette. A csúnya nőszemély, aki szolgáló volt, törte a német nyelvet.

“Ó, lenni két fájin szűz, kik fenekét simogatni. Nem lenni zavarban, kicsi, Ferenc érteni dolga, hogy bánjon el ilyen remek lányokkal.”

Most már nem segített semmi könyörgés. Bár a nagyobb, Marie, unokahúga segítségére sietett, hogy megvédje a szégyentől, de minden tiltakozás, kérés, védekezés eredménytelen maradt. A teltségre hajlamos Henriette a deresre feküdt és szíjakkal a két végéhez kötözték. Ágnes felhajtotta a szoknyáját. Mikor a csipkés bugyogó, mely a fenyegetett testrészt takarta, láthatóvá vált, minden jelenlévő elcsodálkozott. Az erdész kíváncsian közelebb lépett.

“Szép lyány,” jegyezte meg a szolgáló. “Nizze, erdész úr, minő gyönyörű bugyogója van nékije!” Megtapogatta a finom anyagot, mely alatt eltűnt az erős lábikrákon feszülő hosszú, fekete selyemharisnya és nézte a lábán lévő magas sarkú, fűzős cipőt.

“Természetesen a bugyogót le!” parancsolta az erdész, legnagyobb lelki nyugalommal és a parancsot gyorsan, nevetve végrehajtották.

A megszégyenítő eljárás alatt Marie Bogener hangosan felzokogva a földre rogyott, de a fiatal írnok feltámogatta és vigasztalta. Henriette Keller nem tudott védekezni a vele szemben elkövetett gyalázat ellen. Ennek ellenére egész teste lázadt a történtek miatti felháborodástól, de hangos fenyegetőzése süket fülekre talált.

Ferenc fogta a fenyítőeszközt, egy frissen metszett, hajlékony, kisujjnyi vastag mogyorófa pálcát és kimérte a távolságot. Az erdész “Egyet” számolt és a mogyorófa pálca fütyült, csattant és a fiatal lány telt hátulján sötétvörös csík jelent meg. Az eltalált felüvöltött fájdalmában és ahogy csak tudta, a magasba vetette megkínzott testét.

Még a domborulat nézegetése közben az erdész “kettőt” számolt és ismét fütyült, majd lecsapott a pálca, most a popóvágás közepére. És így ment tovább, csattogtak az ütések, sikolyok hangzottak, könyörgések, kívánságok, fenyegetések váltakoztak nevetéssel és pálcaütésekkel, míg a kiszabott büntetés kitelt és a 30. Fenekes után - mert a “nemes” erdész megkegyelmezett és közbelépett - Henriette szép nagy legbecsesebbje úgy nézett ki, mint egy vérnarancs.

Az erős testalkatú lány ennek ellenére talpra állt. Sírt, zokogott és felsóhajtva a földre rogyott. Nem kevésbé sírt Marie Bogener és szivettépő hangon kegyelmet kért, mikor a nagydarab szolgáló és az erdőkerülő a dereshez vonszolta. Az erdész időközben a derest az eredeti helyére vitte és jóindulatúan mondta a szép bűnösnek:

“Lányom, ha engedelmeskedsz a magyar szokásnak és magad hozod a derest, akkor csak 25-öt kapsz, ha nem, pontosan annyit, mint a másik lány.”

A szolgáló és az erdőkerülő egy pillanat alatt elengedte a lányt, hogy lehetősége legyen az erdész által felajánlott kedvezményt megszerezni.

“Kisasszony, fogadjon szót,” mondta az írnok. “Nem használ önnek az ellenkezés és 5 botütéssel kevesebb, az már valami!”

Marie Bogener az erdész lába elé vetette magát és kezét összekulcsolva kegyelemért esedezett. Ám az csak nevetett és még egyszer a deresre mutatott a sarokban. Kétségbeesett küszködés - aztán a szép bűnös ment a deresért és a helyiség közepére állította.

Az erdész kegyes hangulatban lehetett, mert még egy lehetőséget adott Marienek büntetése csökkentésére: “Ha magad húzod le a bugyogót és lemeztelenített üleppel lefekszel a deresre, akkor még 5 pálcát elengedek!” mondta.

Marie, aki már teljesen megtört, a szégyentől lángoló arccal szoknyája alá nyúlt, lehúzta bugyogóját és szoknyáját hóna alá fogva a deresre feküdt. Őt is odakötözték. Ez alkalommal a szolgáló pálcázta. A teljes erővel adott ütéseket fájdalmas sikolyok követték. A megkínzott nyöszörögve, vinnyogva jajgatott kegyelemért. A nagydarab szolgáló végig kaján örömmel verte. Magasan domborodó, szép hátsórészét a büntetés végén kékes-vörös csíkok és felduzzadó hurkák borították.

Az erdész jóindulatúan, tartalmával együtt visszaadta kosarukat. Rettenetes fájdalmak közepette lépkedtek a lányok barbár módon megbotozott popójukkal a hazafelé vezető úton. Otthon, szégyenükben mindent eltitkoltak, de a “magyar törvény” örökké emlékezetes maradt számukra.

Love Camp 7

Ezt a filmet sajnos még nem láttam. Csak képeket belőle. A film címe: Love Camp 7. Egy nácis történet. Elég sok van ebben a témában, a legjobb talán a Hitler különleges vonata – persze csak a fenekelés tekintetében a legjobb. Majd erről is mesélek….

Egy meztelen lányt (Maria Lease) kötnek ki, és náspángolnak el egy szíjjal. A büntető férfi: Bob Cresse, aki a film producere. Így persze könnyű:) Én is rendeznék ilyen filmeket - ha lenne elég pénzem:), és nagy élvezettel fenekelnék:)

Szép asszonyok egy gazdag házban

Szun asszony, amikor meghallotta, hogy úrnője még most is elégedetlen, megsértődött, és önkéntelenül is kicsúszott a száján:

- Mit képzel magáról ez a nő? Alighogy kicsit jobban megy neki, azt sem tudja, hogyan nyúzza és kínozza a cselédeit.

Mi sem természetesebb, mint hogy a szobalány nyomban visszamondta már amúgy is rendkívül ingerült úrnőjének a szakácsnő megjegyzését. Csun-mejnek több sem kellett! Alighogy végighallgatta Orchideabimbót, szemöldöke hegyes ívben a homlokáig rándult, pupillája kerekre tágult, ezüstfogacskái megcsikordultak, mintha menten szétharapná őket, s arcát sötétvörösre festette a fejébe tóduló vér.

- Hozzátok ide a nyomorultat! - kiáltotta izgalomtól elcsukló hangon.

Egyszerre három-négy szobalány is futott ki a konyhába, és becipelték Szun Hszüe-ót. Csun-mej lekapta Szun fejéről a főkötőt, a földhöz vágta és rátaposott.

- Egyszóval szerinted feltörtem, te nyomorult féreg? És Hszi-men Csing úr házában közönséges senki voltam, ugye? Én barátságosan fogadtalak házamban, de te hanyagsággal és nemtörődömséggel hálálod meg jóságomat! A levesek hol ízetlenek, hol meg elsózod őket! Ilyen szakácsnőre nincs szükségem. - Behívta férjét, és megkérte, azonnal vezettesse ki Szun Hszüe-ót az udvarba, térdepeltesse le, tépjék le testéről a ruhát, és verjenek harmincat a csupasz testére. A folyami prefektus intésére Csang Seng és Li An megragadta a szerencsétlen Szun Hszüe-ót, kicipelték a sötét udvarba, és ott letérdepeltették. Eredetileg a lámpások világánál akarták végrehajtani a büntetést. Már a nehéz bambuszbotokat is odakészítették, melyekkel lesújtanak majd az áldozatra. De Szun Hszüe-o kézzel-lábbal tiltakozott, nem akarta, hogy szégyenszemre mindenki előtt meztelenre vetkőztessék, és maguk a szolgák is vonakodtak, hogy erőszakkal tépjék le az asszony ruháját. Csou úr második felesége, akinek szíve megesett Szun asszonyon, felhasználta a huzavonát, s békítgetni kezdte a feldühödött főfeleséget:

- Fenyítsd meg kedvedre, nagy naj-naj, csak azt ne kívánd, hogy szégyenszemre levetkőzzék a szolgák előtt - esdekelt szívhez szólóan. - Túlságosan szigorú vagy. Nem az öreg parancsoló szellemében jársz el.

És valóban Csou úr is túlságosan keménynek ítélte Csun-mej intézkedését, de nehogy még jobban felingerelje, nem szállt nyíltan szembe vele.

- Mi az, már te is ellenem fordulsz? - kiáltott Csun-mej a meghökkent Másodikra. - Mindenáron a kétségbeesés szélére akartok sodorni? Meglátjátok, földhöz verem a gyereket, azután felkötöm magam!

S hogy bebizonyítsa, mennyire komolyan gondolja, a földre vetette magát, s addig verte a fejét a padlóhoz, míg ájultan felbukott. Csou úr ijedten ugrott oda, s óvatosan felemelte.

- Történjék a te akaratod szerint - szólt Csun-mejhez, amikor az újból magához tért. S így szegény Szun Hszüe-ónak mit volt mit tennie, eltűrte, hogy szolgakezek lerángassák róla a ruhát, majd hasra fektessék a kövezeten, s a nehéz bambuszbottal harminc csattanós ütést mérjenek a csupasz fenekére. Időközben elküldtek Pi közvetítőnőért, aki még ugyanazon az éjszakán elvitte magával a sajnálatra méltó, meggyötört, nyomorult asszonyt.

A járvány

Egy nagyon rövid részlet egy filmből. A címe: A járvány. Azoknak tetszeni fog, akik kedvelik a derest:)

Szép asszonyok egy gazdag házban

Nincs mit csodálni azon, hogy Őszirózsa, miután kissé becsípett, és már délután lefeküdt aludni, másnap reggel korán ébredt. Még csak akkor hajnalodott, épp kukorékolni kezdett a kakas. Amint nyújtózkodva ásított, s hunyorogva kitekintett az oszladozó szürkületbe, váratlanul úrnőjének szobája felől elfojtott beszélgetésre lett figyelmes: Aranylótusz hangjától csalhatatlanul megkülönböztetett egy mély férfihangot is. Azután hallotta, amint kinyílik, majd becsapódik a hálószobaajtó, s hallotta a folyosón eltávolodó, lopakodó lépteket. Odaugrott az ablakhoz, és kikémlelt az udvarba. Még éppen jókor érkezett: észrevette, amint egy élénkpiros pokrócba burkolt idegen férfi, az udvaron átvágva, gyorsan kisurran a kapun. Jóllehet csak a hátát látta, termetéről és járásáról ítélve nem lehetett más, csakis a fiatal Csen.

"Szóval vőmurammal szeretkezik éjnek idején! Mások előtt pedig megjátssza az erénycsőszt! Micsoda szélhámos!"

Reggeli után azon nyomban leszaladt a nagy konyhába, és Ékkövecskét is beavatta a titokba. Ékkövecske elválaszthatatlan barátnője volt Tavasziszilvának, ezért sürgősen felkereste őt, hogy elmondja neki az Őszirózsától imént hallottakat. Tavasziszilva viszont máris jelentette Aranylótusznak.

- Szedje ráncba, úrnőm, azt a fecsegőt, mert még romlásba dönti önt a locsogásával - tanácsolta.

Az Ötödik megfogadta a tanácsot, odaparancsolta Őszirózsát, és maga elé térdepeltette.

- Már rég nem kaptál verést, ugye, te nyomorult féreg? - rontott rá Őszirózsára dühösen. - Úgy látszik, megint viszket a feneked, hiányzik neki a bot. Na, várj csak!

Ezzel fogta a nádpálcát, és saját kezűleg harmincat húzott a lányra.

Tavasziszilva kárörömmel nézte, s maga is szitkokkal árasztotta el társnőjét.

- Örülj, hogy ilyen könnyen megúsztad! Tulajdonképpen még további harmincat érdemelnél, de a szolgáktól, a nehéz bambuszbottal, hogy elmenjen a kedved a majommakogástól meg a kancanyerítéstől. A szolgálattal együtt jár a hallgatás. Végre te is megérthetnéd, átkozott pletykafészek!

S rásózott még egy további tucatot. Azután futni hagyta.

Őszirózsa nyögve-óbégatva a nagykonyhába vonszolta magát. Magában megfogadta, hogy egyszer még visszafizeti ezt a bánásmódot.

Pingpong

Mostanában volt szerencsém a spankingserver klipjeit megnézni - legalábbis egy részüket:) Elég jók, nekem főleg az tetszik, hogy nem egy kaptafára készülnek, vagyis eléggé változatosak.

Az egyik klipjük arról szól, hogy 2 lány pingpongozik, majd az egyik lány elfenekeli a másikat (az asztalra hajolva, pucér popsira, az ütővel). Ez több dolgot is eszembe juttat.

Az első élményem, amikor 16-17 évesen én játszottam egy lánnyal, úgy, hogy a vesztes fenekelést kapott. Persze a kislány nem nagyon tudott pingpongozni, így minden meccs azzal végződött, hogy a térdemre fektettem, és kiporoltam a szoknyáját. Ebben az időben még 21 pontig tartott egy szett, mi pedig úgy játszottuk, hogy amennyi ponttal nyertem, annyiszor X fenekest osztottam ki….

18 évesen építőtáborba mehettem az akkori NDK-ba, Magdeburgba. Elméletileg egy bányató körül kialakított üdülőt kellett volna rendben tartanunk, de igazából semmit se csináltunk, csak nyaraltunk. Vendéglátóink német diákok voltak, szinte csak lányok. Ők kezdtek el pingpongozni, az úgynevezett „forgó” játékot játszották. Vagyis mindenki körbe áll az asztalnál, mennek körbe, és aki éppen sorra kerül, az üti vissza a labdát. Ha nem tudja, akkor kiesett. Végül marad két ember, aki pár pontig játszik egy hagyományos meccset. A német lányok ezt úgy nehezítették, hogy rendszeresen az előttük álló popsijára csaptak az ütővel. Ebből persze időnként kisebb-nagyobb kergetőzés is kialakult, általában amikor valaki már sokat kapott és bosszút akart állni – egy-két alapos fenekeléssel a végén…

Természetesen mi is hamar csatlakoztunk a játékhoz. Mi persze mindig úgy szerveztük, hogy a nekünk tetsző kislány mögé kerüljünk a sorba – az ő popsija legyen a kezünk ügyében. Természetesen a német lányokat sem kellett félteni, ők is összefogtak, így a játék előbb-utóbb páros fogócskába ment át, a párok pedig valahol elrendezték egymással a nézeteltéréseket – fenekeléssel és/vagy mással:)

A spankingserver címe: http://www.spankingserver.com

De ha valakit érdekel, akkor a pingpongos klipet elküldöm neki email-ben.

Szép asszonyok egy gazdag házban

Miután egyedül maradt, egy könnyű nádpálcát hozatott Tavasziszilvával, hogy jól ellássa a baját Őszirózsának, mert bizony az elveszett papuccsal kapcsolatos ügy nagyon kellemetlen volt a számára.

- De hiszen megtaláltam a papucsot, miért kapnék akkor verést? - tiltakozott a kicsike, ám hasztalanul.

- Nézd csak meg jobban, ez itt az én papucsom! - támadt a lányra Aranylótusz mérgesen, s orra elé tartotta a fiatal Csentől átvett papucsot. - Ezt kellett volna megkeresned, te mulya!

Őszirózsa jó ideig szinte dermedten meredt a papucsra.

- Na de ilyet! - dadogta elképedve. - Ezek szerint három egyforma papucsa van az asszonyomnak!

- Miket beszélsz? Meg akarsz talán győzni, hogy ez az idegen cipő is az enyém? Minek nézel, háromlábú holdbékának?

S megparancsolta Tavasziszilvának, húzzon társnőjére tízet a nádpálcával. A fájdalmas művelet közben a kicsike zokogva ölelte át haragos úrnője térdét, és Tavasziszilvára mutatva, így kiáltott:

- Ha ez itt nem hagyta volna tárva-nyitva a kaput, senki idegen nem tehette volna be a lábát a parkba, s nem is lophatta volna el senki a cipőt! Egyedül ő a hibás!

- Ez már felháborító! Még engem is meg akar gyanúsítani - védekezett Tavasziszilva. - A te feladatod volt tegnap, hogy elrakd a párnákat és gyékényeket, az elveszett papucsot is meg kellett volna találnod. Még ha egy díszcsat vagy gyűrű lett volna, csak hagyján, akkor nyugodtan érvelhetnél ilyesmivel, de egy piros cipő nem kerülheti el az ember figyelmét. Úrnőd még nagyon is elnéző. Húszat, harmincat érdemelnél!

Tények

Első fenekelésem: 12 éves koromban.
Utolsó: Tegnap:)

Mivel fenekeltem eddig?
- Kéz - legjobb:)
- Vonalzó
- Fakanál
- Nadrágszíj - nem viselek nadrágszíjat, direkt a fenekelős játékokhoz van:)
- Papucs
- Hajkefe
- Poroló
- Pingpong ütő

Milyen pozicióban?
- Térdre fektetve
- Ágyon hasalva
- Ágyon térdelve
- Előre hajolva (bokafogás, vagy a lábujjakat érintve)
- Asztalra hajolva
(A legjobb: az ágyon ülök, hátam a támlához támaszkodik, a kislány pedig keresztben fekszik a combjaimon - kényelmes, hosszú ideig kitart)

Érdekesebb helyszínek:
- Debreceni Pláza előtt
- Párizsi szálloda
- Lift
- Vonat
- Debreceni Nagyerdő (jajjj, de régen volt)
- Osztályterem (még régebben)
- Munkahelyi iroda

Émile Zola: A patkányfogó

/Gervaise 22 éves, együtt él Lantierrel és két gyerekük van. Mikor a férfi elhagyja egy másik nőért, Gervaise éppen a mosodában van. Itt összetalálkozik a csábító nő nővérével, akivel alaposan összevesznek…/

- Na, igen! A húgom tette. Most meg vagy elégedve?… Szeretik egymást. Látnád, hogy csókolóznak!… Otthagyott a fattyaiddal! Csinos kölykök, csupa ótvar a pofájuk. Az egyik egy zsandártól van, mi? Hármat megfojtottál, hogy ne legyen nagy a batyud, ha feljössz… A Lantier-d mesélte ezeket. Mondott még cifrábbakat is, undorodik már a ronda tetemedtől!

- Mocsok! Mocsok! Mocsok! - üvöltötte Gervaise magánkívül, s megint rájött a vad remegés.

Megfordult, újból keresgélni kezdett a földön. Csak a kis dézsa akadt a kezébe, azt ragadta meg a lábánál fogva, s a kékítős vizet Virginie arcába loccsantotta.

- Marha! Tönkretette a ruhámat! - kiáltott fel az. Csuromvíz lett a fél válla, a bal keze meg kék. - Na megállj, te ganéj!

Ő is felkapott egy vödröt, s leöntötte a fiatalasszonyt. Ádáz küzdelem kezdődött. Futkostak a dézsák előtt, felkapták a tele vödröket, szaladtak vissza, egymás fejére zúdították. A vízáradatot minden alkalommal vad szózuhatag kísérte. Most már Gervaise-nek is megjött a hangja.

- Nesze! Piszokfészek!... Ezt megkaptad. Ez majd lehűti a segged.

- Nesze, te dög, a mocskos pofádra! Legalább egyszer levakarod magadról a retket.

- Majd adok én neked retket, te szajha!

- Nesze, még egy! Öblítsd ki a szád estére, a Belhomme utcai striheléshez.

A végén már a csapoknál töltötték meg a vödreiket. S míg telt a vödör, tovább piszkolták egymást. Először még mellé céloztak, alig lettek nedvesek. Aztán beletanultak. Virginie kapta az első telitalálatot, az arcába; a víz befolyt a nyakába, lecsurgott a hátán és a mellén, s alul csöpögött ki a szoknyájából. Még egészen kábult volt, s oldalról máris zúdult rá a következő, ez a bal fülén találta el, átáztatta a kontyát, mely úgy bomlott szét, mint egy spárgagombolyag. Gervaise-t először a lábán érte a víz; tele lett a cipője, felfröcskölt a combjáig; két másik vödör a csípőjére ömlött. Lassan már nem lehetett tudni, ki mennyit kapott. Merő víz volt mind a kettő, feje búbjától a lába ujjáig, blúzuk a vállukra, szoknyájuk a derekukra tapadt, megvékonyodtak, megmerevedtek, dideregtek, csurgott róluk a víz, akár az ernyőből, ha zuhog az eső.

- Csuda murisak! - szólalt meg egy mosónő rekedten.

A mosoda remekül szórakozott. Az asszonyok hátrább húzódtak, nehogy ők is kapjanak a fröccsből. Tapsoltak, tréfáltak, míg a meglódított vödrökből úgy zuhogott a víz, mint a megeresztett zsilipen. A földön tócsák keletkeztek, a két nő bokáig gázolt bennük. Virginie azonban alattomosan támadott: felkapott egy vödör forró lúgot, melyet egy szomszédja hozatott magának, és Gervaise-re öntötte. Felhördültek. Azt hitték, leforrázta. De csak a bal lába feje égett meg egy kicsit. Gervaise a fájdalomtól félőrülten, teljes erejéből Virginie lábához vágott egy üres vödröt. A lány leroskadt.

A mosónők összevissza kiabáltak.

- Eltörte a lábát!

- A teremtésit! Hisz az meg le akarta forrázni?

- Igaza van a szőkének! Elcsalták az emberét!

Boche-né égnek emelt karral sopánkodott. Óvatosságból két dézsa között keresett menedéket; Claude és Étienne zokogva fuldokolva, rémülten kapaszkodtak a szoknyájába, és szakadatlanul kiáltozták: "Mama! Mama!" Kiáltásukat elfojtották a könnyek.

Amint a házmesterné meglátta Virginie-t a földön, odaszaladt, húzni kezdte Gervaise-t a szoknyájánál fogva, s azt hajtogatta:

Ugyan, hagyja már! Térjen már eszére! Felfordul a gyomrom, igazán! Ki látott már ilyet, így gyilkolni egymást!

De tüsténţ hátrahőkölt, megfordult, visszamenekült a két dézsa közé a gyerekekkel. Virginie nekiugrott Gervaise torkának. Szorította a nyakát, hogy megfojtsa. Erre az egy heves rándítással kiszabadította magát, s olyan erővel csimpaszkodott a másik copfjába, mintha ki akarná tekerni a nyakát. Újra kezdődött a viaskodás némán, jaj nélkül, egyetlen szitokszó nélkül. Nem keltek birokra, hanem egymás arcára pályáztak, ujjaikat begörbítve csípték, karmolták egymást, ahol érték. A nagy barna lány piros szalagja és kék zseniliahálója leszakadt; blúza kihasadt a nyakán, kilátszott a bőre s a vállából egy darab: a szőkét alig fedte ruha, fehér blúzának fél ujja leszakadt, azt se tudta, mikor, inge végigrepedt, felfedve dereka meztelen hajlatát. Ruhafoszlányok röpködtek. Először Gervaise kezdett vérezni; három hosszú karmolás húzódott szájától a nyakáig; csak a szemét féltette, minden ütésnél lehunyta, nehogy a másik kikaparja. Virginie nem vérzett még. Gervaise a fülére pályázott, dühöngött, hogy nem tudja megkaparintani; végre sikerült megragadnia az egyik fülbevalót, egy körte alakú sárga üveggyöngyöt; megrántotta, a fül felhasadt, dőlt belőle a vér.

- Megölik egymást! Válasszák szét ezeket az ostoba majmokat! - hallatszott innen is, onnan is.

A mosónők összébb tömörültek. Két tábor alakult: egyesek uszították a két nőt; mint a marakodó kutyákat; mások, a gyengébb idegzetűek, egész testükben reszketve elfordultak, megsokallták a dolgot, azt mondták, hogy ebbe belebetegszenek. Nem sok híja volt, hogy ölre menjenek; elmondták egymást lelketlennek, mihasznának; csupasz karok emelkedtek fenyegetőn, három pofon csattant.

Boche-né közben a mosodáslegényt kereste.

- Charles! Charles!… Hol lehet az a fiú?

Ekkor meglátta az első sorban: karját keresztbe fonta, szeme majd kiugrott az üregéből. Bikanyakú, öles fickó volt. Röhögött, gyönyörködött a két nő meztelenségeiben. A kis szőke olyan, mint a töltött galamb. Micsoda móka lesz, ha szétreped az inge!

- Né! - dörmögte s kacsintott. - Anyajegy van a hóna alatt.

- Mi az, maga itt áll?! - förmedt rá Boche-né, hogy meglátta. - Segítsen már szétválasztani őket!… Maga egyedül is szét tudja őket választani!

- Köszönöm szépen! Méghogy én! – válaszolta fölényesen. - Hogy kikaparják a szemem, mint kis híján a múltkor is?… Nem azért vagyok itt. Nagyon meggyűlne akkor a dolgom… Oda se neki! Nem árt nekik egy kis csapolás. Lehűlnek tőle.

A házmesterné már a rendőrséget emlegette. Hanem a tulajdonosnő, az a gyönge szemű, törékeny asszonyka, erélyesen tiltakozott. Többször is elismételte:

- Nem, azt nem engedem, akkor oda a cég hírneve.

A földön folytatódott a birkózás. Virginie hirtelen feltérdelt. Sulykolót ragadott s meglóbálta. Elváltozott hangon hörögte:

- Most megkapod, várj csak! Készítsd a szennyesedet!

Gervaise gyorsan kinyújtotta a kezét, ő is felkapott egy sulykot, s úgy emelgette, mintha bunkósbot volna. Teljesen berekedt.

- Úgy, szóval nagymosás kell neked?… Ide a bőröd, hadd tépjem cafatokra!

Egy darabig térden állva fenyegetőztek. Arcukba hulló hajjal, zihálva, csapzottan, feldagadva lesték egymást, várakoztak, kifújták magukat. Gervaise ütött először; sulyka lecsúszott Virginie válláról. Félrehajolt, hogy elkerülje a másik ütését, mely a csípőjét súrolta. Belejöttek, úgy csapkodták egymást, mint mosónők a ruhát, keményen, ütemre. Ha talált az ütés tompán csattant, mintha egy dézsa vízbe csapódott volna.

Köröttük, a mosónők ajkán elhalt a nevetés; többen eltávoztak, mondván, hogy émelyegnek; akik ott maradtak, nyakukat nyújtották, szemükben kegyetlen fény gyúlt, élvezték, hogy azok ketten így puhítják egymást. Boche-né elvezette Claude-ot és Étienne-t; felcsukló sírásuk odahallatszott a terem végéből, s elvegyült a sulykok hangos puffanásaival.

Gervaise egyszerre felordított. Virginie teljes erejéből a csupasz karjára sújtott, a könyök fölé; vörös nyoma maradt, a hús rögtön feldagadt. Gervaise rávetette magát. Azt hitték, menten megöli.

- Elég! Elég! - kiáltották.

Olyan rettentően eltorzult az arca, hogy senki sem merészkedett a közelébe. Ereje meghatványozódott, derékon kapta Virginie-t, lenyomta, farral felfelé, arcát a kőre szorította, s bármennyire rúgkapált a másik, kényelmesen felemelte a szoknyáit. A szoknyák alatt nadrág volt. Bedugta a kezét a hasítékába, felszakította, s mindent feltárt: a meztelen combját, a csupasz fenekét. Aztán felemelte a sulykolót, és verni kezdte, mint ahogy a Viorne folyó partján sulykolt annak idején Plassans-ban, ahol gazdaasszonya a helyőrség szennyesét mosta. A fa puha cuppogással mélyedt a húsba. Minden egyes ütés vörös csíkkal mintázta a fehér bőrt.

- Ó! Ó! - álmélkodott Charles, elkerekítve a szemét.

Ismét kitört a nevetés. De hamarosan újból felhangzott az "Elég már! Elég már!", Gervaise nem hallotta, dolgozott rendíthetetlenül. Előrehajolva nézte a művét, ügyelt, hogy egy darabka se maradjon érintetlenül. Ki akarta sulykolni az egész bőrt, véresre. Féktelen öröm ragadta el, eszébe jutott a mosónőknek egy régi dala. Zümmögni kezdte:

- Csitt! Csatt! Margot megy mosni… Csitt! Csatt! Szívét sulykolni… Csitt! Csatt! Csattog a
sulyka… Csitt! Csatt! Fogy szíve búja…

Majd így folytatta:

- Egyet magadnak, egyet húgodnak, egyet Lantier-nak… Ha találkoztok, add át nekik… Vigyázz! Újra kezdem. Egyet Lantier-nak, egyet húgodnak, egyet magadnak… Csitt! Csatt! Margot megy mosni… Csitt! Csatt! Szívét sulykolni…

Erővel kellett kiszedni Virginie-t a keze közül. A nagy barna lány könnyes arccal, vérvörösen, szégyenkezve kapkodta össze a holmiját és elszaladt; legyőzték. Közben Gervaise letűrte a blúza ujját, megigazította a szoknyáját. Sajgott a karja, megkérte Boche-nét, segítse a vállára a fehérneműt. A házmesterné a küzdelem lefolyását mesélte, lelkendezett, hogy mennyire izgult, s erőnek erejével meg akarta vizsgálni Gervaise testét.

- Hátha eltört valamije… Hallottam egy reccsenést…

De a fiatalasszony már menni akart. Ügyet sem vetett a merev kötényükben körötte álldogáló mosónők sopánkodásaira, bőbeszédű tetszésnyilvánítására.

Vállán a batyuval megindult a kijárat felé, ahol a gyerekei várták.

Aki elkésik...

Az egyik kedvenc történetem. Nem én írtam, egy régi ismerősöm fordította. Egy kicsit hosszú....


"Aki elkésik, azt megbünteti az élet!"

Gorbacsov elvtárs-úr eme életbölcsességét az utóbbi években gyakran idézték. Amikor én hallottam, magamban mindig kiegészítettem: "... csak akkor nem, ha akad még egy esélye!" És ezzel már benne is vagyunk életem történetében...

Egy tűsarok energikus kattogása riasztott fel gondolataimból. Önkéntelenül is odanéztem, hol a sztakkato forrása. A reggeli napfényben a bevásárlóutca fekete-fehér, tiszta kőborításán magas sarkú, fekete körömcipők vonultak előttem. Rézszínű végük éles tőrként csillant meg a fényben. Ha már kiszakadtam töprengésemből, feljebb is irányítottam pillantásomat: a karcsú bokák felett a bőrre tapadóan feszes nadrág izmos vádlikat rejtett, elegáns, formás combokat és egy olyan feneket, amitől minden férfinak össze kellett fusson a nyál a szájában. És a ringó csípő mozdulatai minden erőteljes lépésnél! A csodás félgömbök tánca felfelé és lefelé! A rugózó formaváltozások a kikerekített far csodás ruganyosságára vallottak, és ez bizonyosság volt, nem csak ígéret. A sötét, enyhén fénylő nadráganyag mélyen és élesen bevágott a húsos gömbök közti árokba, és tulajdonképpen túl határozottan sejlett át rajta a piciny bugyi széle. Fogadni mertem volna, hogy elöl is éppen így bevág az anyag, kiemelve a Vénusz-dombocskát. A nő felül egy hangsúlyos vállú, csípőben annál szűkebb fekete bőrdzsekit viselt, amely rafináltan kiemelte farának ringó mozgását. A hollófekete, hosszú hajat súlyos, vaskos copf fogta össze.

Ezután azonban pillantásomat egy másik részlet nyűgözte le. A vállon egy barna bevásárlótáska himbálódzott, igen drága darab, és egyértelműen egy nádpálca fogantyúja és arasznyi része emelkedett ki belőle. Egyértelműen - nádpálca! A lépések ütemére ringott versenyt a copffal. Most már kétszeresen érdekelt a dolog, és mintegy hipnotizáltan bámultam a napsütésben felcsillanó popsit; mintha mágnes húzott volna vasat, úgy követtem a magas sarkak ritmikus, kemény kopogását, és magamtól folyton azt tudakoltam, mit szándékozik tenni e pompás hátsó tulajdonosa a professzionistának tűnő nádpálcával.

A széles lépések és az egyenes tartás öntudatra vallottak, és ez a ringó járás ismerősnek tűnt - de honnan is? Hiába kutattam emlékeimben - a tekintetemet lenyűgözte ez a remek segg, és bizony bele is ütköztem a nőbe, mikor megállt egy kirakat előtt. Bosszankodva fordult hátra, megvetve ügyetlenségemért. Szépen formált arcocska nézett rám, szemét egy divatos, nagy napszemüveg takarta, amit az orrára tolt, hogy jobban lásson, mialatt zavartan szabadkoztam. A napszemüveg felett a középiskolai tanárok jellegzetes felsőbbségtudatával pillantottak rám a megvetést tükröző szemek. De nem sokáig. Csakhamar kerekre tágultak a meglepetéstől, és a felismerés széles mosolyra húzta a sötétvörösre festett ajkait:

- Christoph - hallottam egy óvatos hangot, aztán bátrabban:

- Hát persze, hogy te vagy, Christoph! Micsoda véletlen! Hogy kerülsz ide?

Csak a mély bársonyos hanghoz társítva jöttem rá, ki áll előttem.

- Sylvia!

Sylvia volt, az én sose feledett régi szerelmem! Mennyi ideje nem találkoztunk? Tíz esztendő? Vagy annál is több? Szép volt és elegáns, mint mindig. Ott állt, és egyetlen pillantás meggyőzött róla, hogy dzsekije éppúgy ki van töltve cicivel, mint nadrágja popóval, és ez a feszes nadrág valóban kiemeli Vénusz-dombját. Felfelé vándorló tekintetem ismét a bevásárlótáskához érkezett, és ott meg is tapadt a feltűnően hanyagul himbálódzó nádpálcán.

És egyszer csak egy másik nádpálcát láttam magam előtt. Türelmetlenül lengett fel-alá egy anyai kézben. Az asszony sietősen kapta magára pongyoláját, és igencsak fenyegetően magasodott lánya előtt. Az iskolai majáliskor tartott táncmulatságról bizony elkésve hoztam haza Sylviát - sajnos nem olyan gyorsan és egyenesen, ahogy megmondták. Ennek megfelelő volt a mama barátságtalan üdvözlése is.

- Nem megmondtam, hogy éjfélre itthon legyél?

- De igen, mama!

- És mennyi most az idő?

- Öt perc múlva kettő, mama...

- És tudod, hogy ez mit jelent?

- Igen mama... nádpálcát.

- Úgy bizony, kedvesem, nádpálcát!

A haragos mama és az aggódó, de dacos lány közötti párbeszédet egy családi ház padlásterében hallgattam végig, némileg kínosan feszengve, de nem sok figyelmet fordítottak rám. Legszívesebben olajra léptem volna, de ez nagyon gyáva megoldásnak tűnt. Ugyanakkor mérgelődtem is, mert mindenképp magam akartam hazakísérni szerelmemet, Sylviát, hogy magamra vállaljam a felelősséget a késésért - ám sem személyem, sem a magyarázatom nem érdekelte a mamát.

- Tehát mars a konyhába! - rivallt rá zordan a határozott hölgy lányára, aki még inkább lehorgasztotta fejét, míg telt ajka szemmel láthatóan meg-megremegett. Csöndben indult el a padlástér másik végén levő konyha irányába. Ez a perc látszott a legkedvezőbbnek, hogy előálljak valami kifogással, de ahogy elkezdtem beszélni, a szigorú mama egy megsemmisítő pillantást vetett rám.

- Tartsa a száját fiatalember, inkább nézze csak meg, mit csinált! - és azzal félreérthetetlenül a konyha irányába és Sylviára mutatott.

Akkoriban még nem értettem, miért nem szegülök ellen egyszerűen a parancsnak. Ma már sejtem: vitathatatlan tekintélye csak az egyik ok volt, legalább akkora volt a saját hatalmas kíváncsiságom, mert nagyon szerettem volna látni, mi zajlik le a konyha fala mögött. Már az is képtelenül hangzott, hogy egy Sylvia korában levő lányt nádpálcával verjenek el, de hogy ráadásul előttem, az még nagyobb szenzáció volt. Másoknak mindez talán rémületes lett volna, de nekem... Követtem Sylviát a konyhába, szorongó és kéjes érzések közt keresve a középutat.

A fehérre sikált nyers konyhaasztalon már készen feküdt a fenyítés eszköze, egy nem teljesen egyenes, mintegy méternyi és kb. ceruzavastagságú pálca. Sylvia egyszerre ellenszenvvel és lenyűgözve meredt rá. Mikor látta, hogy anyja előtt én is a konyhába lépek, tiltakozni akart, de néhány erőteljes pofon és még több vesszőcsapás ígérete "meggyőzte", hogy nyugodjék bele jelenlétembe. Ekkor igencsak közönséges fráternek tűntem önmagam előtt, és nagyon rossz is volt a lelkiismeretem, különösen azért, mert Sylvia szomorú szemrehányással pillantott felém. Ám ahogy Sylvia mamája nekilátott a testi fenyítésnek, már csak a kíváncsiságot és a bámulatot éreztem. Sylviának le kellett vennie a kellemes anyagú és szabású nyári ruhát, amely alá oly könnyű volt odanyúlni, sőt, ki kellett bújnia bugyijából is; szégyenlősen szipogva tűrte le és nyújtotta át a mamának - az pedig egy pillanat múlva keze közt széthúzva, viszolygó pillantással tartotta lánya orra alá.

- És ez meg micsoda? Nem tiltottam meg neked a smacizást? - rivallt rá Sylviára. Bizony nem lehetett nem észrevenni az én régi jó Volkswagenemben lezajlott erőteljes petting nyomait. A konyhai lámpa fényében az áttetsző anyagon ragadós nedvességfolt jelezte, hogy óvatos ujjal csiklandoztam Sylvia buja puncijának szélét, később kicsit bele is nyúlkálva a szerelem fészkébe...

- Csak egy kicsit megsimogattak - nyafogott Sylvia sértetten és szemérmesen.

- Ezt nevezed te egy kis simogatásnak? - harsogott a felháborodott hölgy, és a lány orra alá nyomta a bugyit. - Úgy megsimogattak, hogy valósággal a saját levedben fürödtél, mint a cukrozott gyümölcs.

És aztán, lefelé pillantva:

- Még mindig cuppogsz ott lent, te malac!

Hát bizony, Sylvia rózsás hasadéka nedvesen csillogott a szeméremszőrzet háromszöge alatt...

Mindketten elszontyolodva horgasztottuk le a fejünket - de jó, hogy az én alsónadrágom nem lett vizsgálat tárgyává! -, és csak akkor néztünk fel riadtan, mikor a feldúlt mama újabb tizenkét ütést rendelt el. Sylvia inkább sírósan, mint mérgesen tiltakozott, de így is eléggé ahhoz, hogy újabb négyet szabjanak ki rá büntetésként. És ekkor már az asztalon tárulkozott ki, egy nehéz bőrpárna által magasra polcolva, a feszes leánypopsi. A mama baljával leszorította a hátul keresztezett csuklókat, míg a lány hátrapislantott aggódó tekintettel. A feketén csillogó hosszú haj szétömlött az asztal világos lapján. Az erős combú, hosszú lábak széles terpeszben álltak, olyan szemérmetlenül, hogy a vér az arcomba tódult. Sylvia szeméremajkai még mindig sötétek és duzzadtak voltak az erotikus játék következtében, és virágkehelyként pihegett a lány vörös és nedves öle.

- No és akkor hány ütés is lesz összesen? - tudakolta a mama.

Sylvia arca lázasan összerándult és nagy nehezen nyögte ki az eredményt:

- Harminckettő!

A mama elégedetten nyugtázta:

- Pontosan annyi, gyermekem. Tizenkettő a késésért, tizenkettő a csókolózásért és kétszer négy a feleselésért; az összesen har-minc-ket-tő! - minden szótagot valósággal kéjesen hangsúlyozott. - Harminckét vesszőcsapás a csupasz fenekedre majd megtanít arra, mit jelent, ha nem úgy csinálod a dolgokat, ahogy mondom.

És ekkor elkezdődött a lány megfenyítése, amely pontosan tizenöt és fél percet vett igénybe, mert fél szemmel a konyhai faliórára pillantva Sylvia mamája pontosan harminc másodpercenként csapott le a nádpálcával. Eközben Sylvia hangosan zokogott, az ütéseket számolta és tizenkétszer mondta könnyekbe fúló hangon:

- Soha többet nem jövök késön haza!

Aztán ugyanannyiszor:

- Soha többet nem csókolózom!

És végül még nyolcszor:

- Soha többet nem fogok feleselni!

Mindannyiszor vastag csíkok jelentek meg szépséges popóján és combjain.

Sylvia eleinte görcsösen igyekezett megállni, hogy ne kiabáljon, de az első öt vagy hat ütéssel az anyja megtörte minden ellenállását. Elégedett mosolyt csalt az arcára a lány első éles kis sikolya, de szemmel láthatólag akkor érezte igazán jól magát, amikor Sylvia a következő ütések után istenigazából felüvöltött.

Tágra nyílt szemmel, visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogyan csúfítja-díszíti egymás után huszonnégy csík Sylvia formás fenekét, hogy aztán nyolc sötét sáv sorakozzon fel nem kevésbé tetszetős combjain is. Hallottam, hogy zokog és sikolt az ütések alatt - és amit láttam meg hallottam, az egyszerre megrémített, felzaklatott és lenyűgözött.

Mindeközben valamikor Sylvia mamája kibújt otthoni köntöséből és lenge fehérneműben tevékenykedett tovább, mintha kettesben volna lányával. Ez a látvány elbűvölt és felizgatott volna minden fiatalembert, mert a csillogó, hússzínű fehérnemű csábító formákat hozott létre. Mélyen kivágott melltartó emelte meg és szorította össze az anyai kebleket, harisnyatartóval kiegészített rugalmas fűző adott fogalmat arról, milyen hízelgő kifejezés lehet a "női segg", s arról, hogy az ilyesféle intim ruhadarab nem csupán eltakarni tudja a női nemiszervet, hanem érvényre juttatni is. Már a lányt látva is dülledtek a szemeim, hát még ettől! Bosszúálló arkangyalként állt ott az asszony, terpeszben, csípőre tett kézzel, szorosan hátrafésült és a tarkón feltűzött hajjal, remegő orrcimpákkal és az anyai haragtól meg az erőfeszítéstől csillogó szemmel, míg keblei minden lélegzetvételkor mintha szabadulni akartak volna a melltartó fogságából. És a kezében az a suhogó pálca!

Egy pillanat alatt átfutott agyamon a konyhai fenyítés jelenete, amikor megláttam Sylvia táskájából a nádpálcát kikandikálni. A meglepetés pillanatai után azonnal egy kis kávézó felé indultunk, és Sylvia már el is kezdett mesélni: két év boldog házasság után tavaly veszítette el férjét. A férfi tizenöt évvel volt idősebb, és két nagylányt hagyott maga után, tizennyolc és tizenkilenc éveseket. E két mostohalánnyal költözött ide, az anyja számára túl naggyá lett házba. A második házassága volt ez, az első hamar és dicstelenül ért véget.

- Nem, nem ahhoz a hülyéhez mentem hozzá, aki miatt otthagytál! - valósággal tört döfött a szívembe, amikor erről kezdett beszélni, és csak ezért, hogy másra tereljem a szót, egy pillantást vetettem a nádpálcára, amely egy nemzeti lobogó szerénységével kandikált ki a válltáskából.

- Ezt meg minek hurcolod magaddal?

- A nádpálcára gondolsz? Ja, ezt most vettem. Elég sokat kellett mászkálnom, amíg kaptam egyet egy kosárboltban. Ez a két otthoni hölgyikéé!

- Micsoda, nádpálcával vered őket? - kérdeztem hitetlenkedve.

- De mennyire! És nem is csak azzal! - nevetett lazán. - Ha kiérdemlik, kapnak tőlem istenesen a fenekükre!

- Úgy, mint régen? - szakadt ki belőlem a kérdés.

Úgy nézett rám, mintha maga Humphrey Bogart kérte volna, hogy tekintsen mélyen a szemébe, és halkan kuncogott.

- Úgy bizony... ahogy én akkor... szóval, emlékszel még rá - és aztán egészen gyöngéd s bánatos lett a hangja. - Szép pár lehetett volna belőlünk, nem gondolod?

- De hiszen te voltál az, aki szakított! - mondtam szemrehányóan.

A csodálatos asszony ekkor nagyon boldogtalan pillantással nézett vissza rám, majd bólintott:

- Sajnos, ez így van, Christoph - mondta, majd ferde kis mosollyal tette hozzá - Azért te sem voltál a dologban ártatlan; úgy otthagyni csapot-papot, meg főként engem! Nem emlékszel?

De mennyire, hogy emlékeztem! Hogy is felejthettem volna el legutolsó találkozásunkat! Sylviát egy másik fiúval kaptam rajta a szobájában, és ezért felelősségre vontam. Duzzogott, és még ő tett szemrehányást. Szó szót követett, és végül dühösen elkaptam és a térdemre fektettem.

- Te csak egy nyelvet ismersz - kiáltottam rá -, az alapos verését!

És mikor nem akarta abbahagyni a visítást meg a kapálódzást, megfenyegettem:

- Ha nem maradsz nyugton, mindent elmesélek anyádnak, és te tudod a leginkább, hogy ez mit jelent!

Mert az ekkor már húszesztendős Sylvia még mindig érezhette anyja nádpálcáját, amitől mindennél jobban tartott. Épp ezért felháborodottan rivallt rám:

- Ezt nem teheted meg, Christoph, te disznó!

De ugyanakkor annyira komolyan vette a fenyegetésemet, hogy összeomlott, mint egy üres zsák és ernyedten feküdt az ölemben, sértett szavakat dünnyögve. Dühösen vad elszántsággal hajtottam hátára a szoknyát, ami ellen újult erővel tiltakozott, aztán elég lovagiatlanul, ám rendíthetetlenül rántottam le a piciny bugyit a két gyönyörű félgömbről, amelyeket, bárhogy is tiltotta a mama, én újra és újra simogattam, kényeztettem - meg még többet is. Ott feküdt hát előttem ez a pompás popsi, amit annyi csíkkal díszített már ki az anyai nádpálca; a csodálatosan rózsálló félgömbök reszkettek a félelemtől, össze-összehúzódtak, bemutatva a büntetésre való várakozás szorongó játékát. Két mozdulattal kihúztam nadrágom övét és kettéhajtottam. Ekkor azonban a lány rémülten felsikoltott:

- Ne! Ne azzal!

És arca elé kapta a kezét. Mintha az én nadrágszíjam rosszabb lenne a mama nádpálcájánál! Ám ekkor elhagyott a bátorságom. Már ütésre emeltem a szíjat, amikor leengedtem a karom - nem ment. Ekkor egyszerűen eltoltam magamtól Sylviát és kimentem a szobából, meg a házból is - ez volt az utolsó eset, hogy átléptem küszöbét. Hallottam, hogy mögöttem Sylvia utánam kiált, és a sírását is, de nem hallgattam oda, túlságosan ki voltam ábrándulva a szerelemből. Természetesen nagyon hiányzott a lány, de a büszkeség és az elutasítástól való félelem visszatartott attól, hogy ismét keressem, holott gyakran mondtam magamban: "Bárcsak odavágtam volna!"

És Sylvia, mintha csak gondolataimban olvasna, így szólt:

- Bárcsak odavágtál volna! Hiszen téged szerettelek! És olyan csalódást okoztál!

- Én okoztam csalódást neked? - hitetlenkedtem.

- Hát persze! Nyugodtan elverhettél volna! - mondta teljesen komolyan, és aztán, bár fájdalmas emlékről volt szó, mosolyogva tette hozzá: - Anyu egyébként alaposan megtette helyetted, mikor megtudta, pontosan mi történt. Ez volt a legnagyobb seggverés, amit életemben kaptam! De nem használt, mert csupa dacból másnak ugrottam a nyakába.

Aztán azt kérdezte:

- Te sose nősültél meg?

- De igen, csak nem volt az igazi. Rövid idő múlva barátságban elváltunk. Sose tudtalak elfelejteni téged.

- Bárcsak akkor... - nézett rám még egyszer, és épp olyan csábítóan szép volt, mint akkoriban.

- Ilyen esélye azonban csak egyszer akad az embernek az életben - mosolyogtam zavartan, ő pedig úgy nézett rám, mint a világ legnagyobb szamarára.

- Ma már nem fordulna elő velem ilyesmi - vigasztaltam mindkettőnket.

- Gondolod? - ajkán kis mosoly játszott, de pillantása komoly maradt. És azután hozzám hajolt, hogy selymes haja az arcomat érintette. Az illata elborított, és melle csaknem kipattant a mély dekoltázsból, mikor titokzatosan ezt suttogta:

- Lehet, hogy akad még egy esély?

Szemei tiszta vizű tóvá változtak, tele ígérettel, mélyükben végtelen öröm csillant fel, és egyszerre újra itt volt a mi régi-régi szerelmünk. A kávézó többi vendégének tulajdonképpen észre kellett volna venni a köztünk pattogó szikrákat, hiszen sistergett, mikor ajkaink találkoztak. Ekkor a magaméba helyeztem végtelenül lágyan simogató, de éppenséggel olykor erőteljesen markoló kezeit, és így szóltam:

- Másodszor már nagyon fog fájni!

- Tudom, drágám - mosolygott barátságosan kipirult arca -, és az lesz a jó!

Nemsokára kocsim elhagyta a város szélét, és csakhamar elértük a szétszórtan épült családi házak negyedét, amelyet évekkel korábban alakítottak ki a környező erdőkben - előzőleg azonban vettünk egy lovaglóostort, elég hosszút, hajlékonyt, a végén egy bőrlapocskával. Sylvia pontosan tudta, milyet keressen. Útközben azt is megtudtam, miért volt Sylviának sürgősen szüksége a nádpálcára és a lovaglóostorra.

- A két nevel lányom, Karin és Jutta valójában arra használta ki a költözködést, hogy eltüntette otthonról a régi nádpálcát és lovaglóostort - egyszerűen kidobták a szemétbe. Képzeld csak el!

Sylvia őszintén fel volt háborodva.

- Ráadásul a lovaglóostor emlék volt az apjuktól - ő hozta magával a házasságba a lányok fenyítésére. Mikor a halálos ágyánál mindhárman ott voltunk, szentül megígértette velem, hogy az ő szellemében nevelgetem tovább a lányokat. Természetesen megpróbáltak fölém kerülni, úgy hogy én meg elhoztam anyutól a régi nádpálcát, ami tökéletes állapotban volt, mert hetente olajoztam. Pálcával és ostorral aztán tökéletesen lehetett irányítani őket. Valóságos múzeumi darabokat semmisítettek meg a kis bestiák! Miután tegnapelőtt a kicsomagolásnál rájöttem, mi történt, ma elindultam, hogy újakat vegyek, és még ma ismeretséget is fognak kötni velük - már alig várják otthon az alkalmat!

- Még ma? - kérdeztem olyan izgatottan és meglepődve, mint akkor a padlástérben.

- Hajjaj, de mennyire! Semmit sem szabad elnézni ezeknek a lányoknak, és főként a szemtelenséget nem!

Sylvia haragosan nézett maga elé, és el tudtam képzelni, mi várhat mostohalányaira. Bennem azonban megválaszolatlan maradt egy kérdés.

- Mond csak... - kezdtem. - A korbács és a pálca... csak...

Nem tudtam folytatni.

- Azt kérdezed, hogy ez csak a két kisasszonynak volt-e fenntartva? - fülig érő szájjal mosolygott zavaromon, ahogy oldalról rámpillantott.

- Szeretnéd tudni, mi? - nevetgélt, és bekanyarodott a kocsival édesanyja háza irányába.

- Ezt majd később elmesélem, most először Juttát és Karinát kell megismerd, meg üdvözölnöd a mamát, aki ki fog ugrani a bőréből örömében, hogy újra lát; de én még nála is jobban örülök - búgta, és hozzámhajolt, hogy egy hosszú csókkal bizonyítsa boldogságát.

Mostohalányait rögtön a belépéskor megismertem - igaz, nem épp a megszokott módon. Mondhatni, "hátulról". Amikor a tágas padlástérbe léptünk, pillantásom elsőként két pucér fenékre esett, ezek két, hasonlóan meztelen nőcskéhez tartoztak, akik a bejárati ajtónak háttal egy padon térdeltek egy nagy tükör előtt, és fehéren világító farukat igencsak illetlenül kínálták a belépőnek. Sajátkezűleg húzták kétfelé a feszes félgömböket, úgy, hogy mélyen be lehetett pillantani testük titkaiba. Mikor a tükörben észrevették, hogy anyjukkal együtt egy idegen férfi is a szobába lép, lepattantak a térdeplőről, és összefonódva igyekeztek szeméremdombjukat eltakarni. Legszívesebben bebújtak volna egy egérlukba. Nekem igen kínosnak tűnt a helyzet, de Sylvia éppenséggel ügyet sem vetett rá.

- Hát ez meg micsoda? - kiáltott rájuk. - Remélhetőleg most azonnal visszatakarodtok a helyetekre. Vagy talán szeretnétek egy kis serkentést? - és előhúzta a válltáskából a nádpálcát meg a lovaglóostort. Ezeknek a szerszámoknak a megpillantása igen erős érv lehetett, mert a két lány rögtön elengedte egymást és visszatérdepelt a korábbi pózba - sőt, bár morgolódtak, engedelmesen széthúzták a két popsi négy félgömbjét is.

E percben azonban jobban érdekelt Sylvia belépő édesanyja. Azonnal rámismert. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha villám csapott volna bele, de ez csak az öröm miatt volt. Másodperceken belül hatalmas kebleire szorított és össze-vissza csókolt. A nappaliban lánya részletesen elmesélte találkozásunkat és elmerültünk az emlékekben, amikor Sylvia felugrott:

- Majd megfeledkeztem Juttáról és Karináról! - kiáltotta, és előszólította a lányokat a padlásszobából. A konyhába velük, a nosztalgia várhat, első a nevelés. Ami itt lejátszódott, emlékeztetett a Sylvia mamája által művelt eljárásra - erről már eleget beszéltem -, csak éppen itt Sylvia volt az aktív fél. Az ő kezében volt a nádpálca, és mostohalányainak kellett a konyhaasztalra hasalniuk, jól szétterpesztett lábbal és egy bőrpárnával a lágyék alatt. Csak egy változás volt: az épp büntetés alatt álló lánykának teljesen előre kellett nyújtania kezeit, míg a másik erősen tartotta a két csuklót. Ahhoz képest, hogy milyen volt a megalázó kényszerű popsiszéthúzás a padlásszobában, ez a testhelyzet szinte illedelmesnek tűnt, habár a megfeszülő combok közt jó sok előbukkant a lányok ölének sarjadzó pamacskáiból. Mindketten huszonnégy-huszonnégy ütést kaptak, két ütés között fél perc szünetet tartva, és mindketten igazán rendesen kiüvöltötték a torkukat mostohájuknak kíméletlenül nagy erejű nádpálcacsapásai alatt. És természetesen minden ütést hangosan kellett számolniuk, és minden csattanás után szertebömbölni a konyha falai között:

- Soha többet nem dobom ki a nádpálcát!

A tizenkilenc esztendős Juttát, akinek ifjú bőrét elsőként cserezte ki a fenyítőeszköz egyre több üggyel-bajjal tudta csak szilárdan lefogni hugicája, Karina - háromszor is kiszabadult, amiért mindketten kaptak három-három igencsak csattanós ütést pótbüntetésként. Juttának a szabadulási mutatvány csak egyszer sikerült.

Sylvia mamája mindezt teljes nyugalommal, de feszült figyelemmel szemlélte; láthatólag megelégedéssel töltötte el, hogy a két leányzót ilyen szakavatottan fegyelmezik az ő régi receptje szerint. Mind a csinos popsikon keresztbe húzódó csíkokból, mind Sylvia elégedett arckifejezéséből úgy tűnt, hogy a nádpálca nem volt rossz vétel. Végül is, aki kiválasztotta, tökéletesen szakértő volt e területen. Csaknem dél volt már, amikor a két kis hölgy ismét széthúzott farpofikákkal térdepelt fenn a padlásszobában a tükör előtt. Immár harmadszor... Sylvia úgy vélte, egy kis pihenőre van szükség a büntetés folytatása előtt, és édesanyja készített is néhány falatot, melynek elfogyasztása során ismét elmerengtünk a múlt szép emlékein. Ennek ellenére igen meglepett, amikor Sylvia a további fenyítés kedvéért előparancsolta a két fruskát a padlásszobából, és a nappaliba irányította őket. Nos, miután a konyhában láthattam, mit tanult Sylvia a mamájától, most megtekinthettem, mi volt az, amit néhai férjétől vett át. Juttának a kanapéra kellett ülnie, kezeit összefogva a tarkóján, és hátradőlve égnek emelni lábait. Combja közt jól láthattam, milyen pirosra sírt, szorongó szemekkel néz maga elé, amikor Sylvia édesanyja és Karina megragadta és kétfelé húzta bokáját, szorosan tartva lábait, míg mostohája türelmetlenül játszadozott a lovaglóostorral. A két comb és a szeméremtest valósággal felkínálkozott e testhelyzetben a fenyítésre.

Előzőleg Jutta kénytelen volt egy szűk büntetőbugyit felhúzni, keservesen szipogva. Ez a ruhadarab némileg védte ugyan szeméremdombját, de egyben ki is emelte, és csábítóan "korbácskésszé" tette, ahogy Sylvia kifejezte magát. A pici bugyi rugalmas anyaga ugyanis valóságos párnácskát formált a Vénusz-dombból, amelyen szépen átlátszott a szűk vágás. A nádpálca kékes-vörös csíkjait azonban nem tudta a bugyi feledtetni, hiszen ahol takarta, ott is átsejlettek némely sötétebb, erősebb csíkok a finom anyagon.

Ekkor pedig Sylvia kezében táncba fogott a lovaglóostor, és a szigorú mostoha kizárólag a combokra irányította ütéseit - majd a Vénusz-dombra is! A lány szétterpesztett lábai közt jól megfigyelhettem Jutta arcán a nevelőanyja ütései által kiváltott érzéseket: ha felhangzott a csattanás, a szörnyű fájdalomtól keskeny réssé húzódtak össze a szemek, az orrtő fölött kemény ráncok jelentek meg, a száj fájdalmasan eltorzult, az ajkak közt felbukkantak a dühösen összepréselt fogak; a következő pillanatban azonban a szem és a száj kerekre tárult, "Auuuúú" és "Ouuuúú" hangja zengte be a szobát, panaszos és szemrehányó tekintet sugara lövellt a mostohamama felé; nyöszörgő hangocska adta tudtul a megkapott ütés sorszámát, és csak a sírás-vinnyogás szünete után hangzott fel a fájdalmas fogadkozás:

- Soha többé nem dobom el a lovaglóostort!

Különösen messzehangzó volt a lány üvöltése a nyolcadik ütés után, amikor a pálca a szoros bugyiban kidomborodó ölre csapott le. Pontosan nyolcszor volt ez a célpont, mert Sylvia felváltva ütötte a bal combot, a Vénusz-dombot és a jobb combot. Sylvia mamájának és a hugicájának mind nehezebb volt a hevesen kapálódzó lány lábait tartani. Sőt a lány is nehezen állta meg, hogy a parancs szerinti helyen tartsa kezét, és ne kapja maga elé, szörnyű kínokat elszenvedő combjait és ölét védendő. Jutta kétszer ezt is tette - majd utána Karina háromszor -, és ez kínálkozó alkalom volt Sylviának arra, hogy minden ilyen esetben még egyszer keményen odavágjon.

Azután Sylvia maga húzta le a büntetőbugyit, és megvizsgálta az elvert testfelületet, mielőtt Jutta fenyítését befejezettnek nyilvánította volna. Mikor a nagylány ezt meghallotta, legördült a kanapéról, és térdhajlatában bugyival anyja nyakába borult, hogy kisírja magát keblein. Sylvia gyöngéden simogatta a lány haját, és az elszipogott bocsánatkérést szinte derűs elégedettséggel hallgatta. Szelíden ráfektette a lovaglóostort a bugyira, amelybe most Karinának kellett nádpálca csíkozta popsiját belepréselni, mielőtt átvette volna Jutta helyét a kanapén, hogy combjai és öle is megkapják a magukét. Az eljárás pontosan megegyezett az előzővel, legfeljebb a két lány egyéni reakcióiban nyilvánult meg némi különbség.

Szokványos körülmények közt Sylvia az új fenyítőeszközök "felszentelését" egy kis "tárt popóval" való büntetőpózzal toldotta volna meg, most azonban mély lélegzetet vett, és némi zavarban, erőltetett élénkséggel, mindannyiunk megdöbbenésére a következőket jelentette ki mostohalányainak:

- Christoph és én rövidesen összeházasodunk. Ám van még köztünk egy rendezetlen számla. Úgyhogy most én foglalom el a helyeteket.

Itt Sylvia egy kis szünetet tartott, hogy maga is felmérje szavai súlyát; a két frissen büntetett leányzó könnyein át hitetlenkedve nézett a szép asszonyra és az idegen férfira, aki oly váratlanul toppant közibük.

- És most, hogy ez a különleges esemény kellő nyomatékot kapjon, megnézhetitek, hogyan kapom én a fenyítést!

Ez bizony bombaként csapott le, hiszen magam sem gondoltam, hogy Sylvia idáig merészkedik és így megalázza magát - csupán egy kis nadrágszíjas verésre számítottam. Ám Sylvia nem hagyott kétséget afelől, hogy komolyan gondolja a dolgot. Az ugyan kétséges volt, hogy a lányok kellően méltányolni tudják gesztusát, annyira elfoglalták őket pokolian égő csíkjaik, ám mégis mintha át-átfutott volna némi káröröm elgyötört arcocskájukon, ahogy bámulva követték tekintetükkel mostohájuk megfenyítését. Sylvia mamájának arcvonásain azonban igen nagy megnyugvás látszott, miután magához tért az első meglepetésből, és ahogy rámnézett, abból a következőket olvashattam ki: "Rajta, fiacskám, itt a második esélyed! Az ég szerelmére, használd ki - jó alaposan!"

Ám nem volt igazán szükség a néma bátorításra. Szilárdan eltökéltem, hogy a végére járok a dolognak, és kezem keményen markolta a nádpálca fogantyúját, míg Sylvia "felkészült", vagyis lányaihoz hasonlóan a konyhaasztalra hasalt, széttárta pompás combú hosszú lábait, és megmarkolta az asztal két oldalát.

Az így elém táruló látvány azt is lázba hozta volna, aki nem a női bájak iránt fogékony. A combok közt kidomborodott Sylvia húsos Vénusz-kagylója, a barnás külső és a rózsás, nedves belső szeméremajkak páros szirma, a csábító félgömbök hasadékának barna völgyében kinyílt a popsiluk, és három-négy centi hosszú ráncok jelezték körülötte az izgalmi állapotot. Na most megmutatom ennek a nőszemélynek, még egyszer nem tesz bolonddá, most megkapja a magáét... És Sylvia, úgy tűnik, leolvasta arcomról gondolataimat, mert kihívó-kötekedő vonásai a tiszta félelem mimikájává alakultak át - most érezte meg, hogy mi vár rá -, és ez egyszer kegyelem nélkül! Nem, még egyszer nem fog panaszkodni, hogy nincs elég bátorságom! A kezemben sivított és csattogott a nádpálca, egymás mellett sorakoztak a csíkok, míg a két félgömb valósággal úszott az égő ütésnyomokban.

Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot, elvégre Sylvia maga mutatta meg, milyen az igazi testi fenyítés az ő szemében. Félreérthetetlenül mutattam a nappali felé a lovaglóostorral. Először mintha jajveszékelni akart volna előttem a szépasszony, de aztán eltűnt a védekező-rémült arckifejezés, és átadta helyét egy szinte boldogságos, csöndes felragyogásnak, és alig hallható suttogás ért fülemhez:

- Nagyon fog fájni - és meztelen talpa máris befelé csattogott a padlón. A mama és a mostohalányok aligha hallhatták ezt a megjegyzést, így csak annyit mondtam:

- Tudom.

Aztán végignéztem, hogyan préseli bele magát szipogva-nyögdécselve a lányok jóval kisebb büntetőbugyijába, majd hogyan foglalja el a lányok helyét a pamlagon, szép lábait a magasba nyújtva és szétterpesztve. Juttát és Karinát megbíztam a bokák megfogásával, és meg is tették, arcukon a szégyen, büszkeség és káröröm sajátos keverékével.

És akkor felemeltem a lovaglóostort, és gondoskodtam róla, hogy Sylvia gyönyörű combjain feltűnjenek a lovaglóostor végének sötétre színeződő nyomai, amint a bugyi börtönébe zárt asszonyi ölön is megjelentek a bőrlapocska lenyomatai, tisztán lehetett látni őket a feszülő bugyi eltávolítása után. A lovaglóostor szára és vége egészen sötétlilára színezte a bőrt odalenn. A két lánynak már a látványtól is könny szökött a szemébe, annyira meghatotta őket mostohájuk panaszos sírása. És Sylvia később nem minden büszkeség nélkül mesélte, hogy úgy érezte, mintha fájó ütéseim alatt világra hozná régi szerelmünket.

Azt hitte talán, hogy most végre megszabadul a lovaglóostor után, de sajnáltam volna, ha elmulasztja a végső megszégyenítés lehetőségét: a két mostohalány közt állva egy teljes órán keresztül kellett széthúznia farának félgömbjeit, mialatt a mamája és én izgatottan tárgyaltuk közös jövőnk csábító részleteit.

Mindez húsz esztendeje történt. Sylvia és én összeházasodtunk. Miután épp bővítettem az üzletet, kineveztem titkárnőmnek, Jutta és Karin pedig segéderő lett mellette. Ennek az volt az előnye, hogy nem csupán otthoni viselkedésüket tudtam ellenőrizni, hanem a hivatalit is, és munkaadójuk nem volt kevésbé szigorú, mint az új férj és apa. A nádpálcának és a lovaglóostornak később is akadt tennivalója bőven.

Mindazonáltal boldog pár vagyunk, sőt boldog család, és ezért mondhatom el, módosítva a bevezetőben említett szállóigét:

"Aki elkésik, azt az élet olykor újabb eséllyel ajándékozza meg."

És csupán ritkán teszem fel a kérdést magamnak: mi lett volna, ha már az első esélyt kihasználom - a nadrágszíjjal?

Betyárkapitány

Eddig nagyon kevés szó esett itt a judicial témáról (vagyis törvényi büntetésekről). Az egyik kedvenc filmem ebben a témában (a Járvány után – amiről majd később írok) a Betyárkapitány. Ez egy román film, az eredeti címe: Haiducii lui Saptecai. Sajnos nem deresre fektetik a lányt, de meztelen!!!

Roger Vailland: A törvény

Marietta : 17 éves, szűz lány
Maria : Marietta nővére, Tonio felesége, 28 éves
Elvira : Marietta nővére, 24 éves
Giulia : az anyjuk

Marietta kirohant a folyosóra. Hanem Elvira már ott volt, és elállta útját.

Elvira magasabb és izmosabb Mariettánál; most van ereje teljében. Hatalmas pofonokkal kergette vissza húgát a terembe, miközben térdével rugdosta hasát. A teremben Maria fogadta a vétkest; hátulról elkapta a karját. Az öreg Giulia bezárta az ajtót, nehogy Don Cesare meghallja a zenebonát.

Az asszonyok a kötelékről sem feledkeztek meg a kandalló árnyékában: Giulia zsineget rejtett a szoknyája alá. Mariettát odakötötték a karosszék hátához; bokáját a széklábak akantuszleveleihez erősítették, kezét pedig előrehúzva a torz figurává csavarintott aranyozott fakönyöklőre zsinegelték. Az ily módon kifeszített leány arca és melle a karosszék támlájának érdes vásznához szorult, míg a csípője erősen ki domborodott.

Elvira leakasztott egy vadászpuskát a falról. Lecsavarta róla az acélvesszőt, mely a puskacső tisztítására szolgál.

Don Cesare türelmetlenkedett; rendszerint Elvira fekszik elsőnek az ágyba; vagy talán meghallotta, amint Mariettát pofozták a folyosón. Többször toppantott a lábával, erősen megdöngetve a szoba padlóját, pontosan a nagyterem felett.

Elvira, az acélvesszővel a kezében, odalépett a karosszékhez. A mennyezet felé fordította arcát:

- Idegeskedik az öreg - mondta.

Don Cesare újra megdöngette a padlót.

- Csak idegeskedj - mondta. - Én nem sajnálom az időt, hogy elbánjak a szűz lánnyal.

Az acélvessző süvöltve lecsapott. Marietta meztelen volt a vászonruha alatt.

- Az anyádért - mondta Elvira.

Marietta összeszorította fogait.

- Magamért - mondta Elvira.

- Az anyádért.

- Magamért.

Fájdalmas ordítás szakadt fel Mariettából. Az acélvessző újra lecsapott. Az asszonyok hallották, hogy Don Cesare súlyos léptei az ágytól az ajtó felé tartanak.

Elvira íziben átadta Mariának az acélvesszőt.

- Most rajtad a sor. Üsd, hogy megemlegesse, amíg él!

S az ajtóhoz rohant.

Fatalpai már a folyosón, a lépcsőn kopogtak. Majd hosszú csend következett. Elvira és Don Cesare alighanem vitatkozott. Aztán a szobájába visszatérő Don Cesare súlyos léptei hallatszottak.

Maria odalépett a nehéz, aranyozott karosszékre feszített Mariettához.

- Most pedig megmondod nekünk a babád nevét!

Marietta összeszorította fogait.

Maria a kellő távolságra hátrált, s lecsapott az acélvesszővel.

- Majd én felfrissítem az emlékezetedet - mondta Maria.

Ebben a pillanatban felharsant az ablak alatt a Lambretta motorjának zúgása.

- Tonio - üvöltött fel Marietta -, segítség, Tonio!

- Szóval bevallod, hogy ő a babád! - kiáltotta Maria.

Tonio tüstént ott termett.

- Oldozd el! - mondta.

Cipőben állt a mezítlábas asszonyokkal szemben, a bizalmi ember fehér kabátjában állt asszonyokkal szemben, így hát nagyon biztos volt a dolgában.

- Mozgás - mondta.

Giulia tiltakozott; joga van hozzá, hogy megbüntesse a lányát.

- Ki parancsol itt? - kérdezte Tonio. - Talán bizony az asszonyok?

Majd hozzátette:

- Tulajdonképpen fel kellene ébresztenem Don Cesarét. Megtiltotta, hogy bárkit is verjenek a házában. Elkergetne benneteket...

A két asszony megoldotta Marietta kötelékeit.

Marietta odament a falhoz, s nekivetette hátát; könyökét kissé felhúzva, a tenyerére támaszkodott, ugrásra készen.

Giulia és Maria a karosszék mellett maradt. Tonióra szegezték tekintetüket.

- Ecco - mondta Tonio. - A kislány sokáig hordani fogja a puskavessző nyomait... Ti pedig vigyázzatok a bőrötökre, viperák... És most mars aludni...

Marietta, a falnál lapulva, felnevetett.

- Rajtad nevet - szólt Giulia.

- Eredj aludni, vén gebe! - kiáltott rá Tonio.

A két asszony hátrálva indult az ajtó felé. S a küszöbre érve Giulia megismételte:

- Rajtad nevet, te nagy legény!

Tonio bevágta az ajtót, s magára maradt Mariettával.

A lány egyre nevetett.

Tonio hozzálépett.

- Ugye, most adsz egy csókot, Marietta?...

- Adok - felelte a leány.