2018. március 29.

Lupercalia


Ünnep az ókori Rómában (február 15.). Már a legkorábbi ránk marad római naptárakon szerepelt, és maguk az ókori szerzők is kiemelték, elismerték ősi jellegét. A szertartás egyik legjobb leírását Plutarchos adja a Romulus-életrajz 21. fejezetében: "Két kecskét vágnak le, majd két nemesifjú homlokát véres késsel érintik, de mások azonnal letörlik a vért tejbe mártott gyapjúkendővel. A két ifjúnak homloktörlés után nevetnie kell; majd a kecskék bőréből szíjakat hasítanak, a derekukon övvel, de egyébként teljesen mezítelenül futásnak erednek. A kezükben lévő szíjjal minden szembejövőre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést és hamarabb esnek teherbe." (Máthé Elek fordítása)

És egy kicsivel olvasmányosabb leírás :) Két kor, kétszer elmesélve. Érdekes, hogy az elsőben még a lányok fenekére csapnak, a másodikban, jó pár száz évvel később, már csak a csuklójukra, jelképesen :)

A könyv címét nem árulom el :) Aki kitalálja, az kap valamilyen ajándékot :))




Már beköszöntött a tél, amikor az ikrek úgy határoztak, hogy Potitius kellően elsajátította a farkassá válás fortélyait. De a tervet nem hajthatták végre hideg és nyirkos időben. Ezért megvárták, amíg ismét melegebb lesz. Végül elérkezett a tökéletes nap – egy tiszta, enyhe nap, amikor mindenki a szabad ég alatt sürgölődött a hét domb környékén.
Aznap hajnalban indultak vadászni. Az ikrek már napok óta követték egy farkas nyomait, és figyelték a mozgását, hogy kiderítsék, hol van az odúja. Nem sokkal napkelte után kikergették onnan, és levadászták. Romulus döfte le a lándzsájával.
Egy szedett-vedett oltáron – egy lapos tetejű sziklán – megnyúzták a farkast, és megmosták a kezüket a vérében. Felvagdosták a bőrét, majd a csuklójukra, a bokájukra, a combjukra és a karjukra kötötték a csíkokat. A többi csíkot a kezükben vitték. Potitius úgy érezte, hogy a meleg, ruganyos bőrből még sugárzik a vadállat életereje.
Potitius idővel már nem érezte olyan szokatlannak, hogy pucéran szaladgál a hegyek közt. Számtalanszor megtette Romulusszal és Remusszal, habár általában éjszaka, távol a településektől. Az arcát rejtő farkasmaszkot viszont még nem tudta megszokni. Csak pislogott kifelé a szemnyílásokon, felismerhetetlensége teljes tudatában, és elképzelte, milyen hajmeresztő látványt nyújthat. Ettől valami furcsa hatalomérzete támadt, és az a különös sugallat motoszkált benne, hogy mindennel megváltozott a kapcsolata a környezetében – mintha az álarc emberfeletti tulajdonságokkal ruházta volna fel.
Ide-oda futkostak a hegyeken és a völgyekben, egyik faluból a másikba, üvöltve, rikácsolva, bőrszíjaikat lóbálva. Valahányszor egy fiatal lánnyal találkoztak, rohanni kezdtek felé, és egymással versenyeztek, hogy ki éri utol elsőként, hogy megkorbácsolja az egyik bőrszíjával. Ők voltak a farkasok, a lányok pedig lehettek volna akár bárányok is, hiszen a bárányokhoz hasonlóan ők is csoportokban végezték reggeli teendőiket, például a vízhordást és a tehercipelést. Néhányan felsikoltottak, amikor meglátták őket. Mások a nevetéstől sikongattak.
Potitius soha életében nem élvezett ennyire semmit. Testileg is felizgatta a kaland. A lányok egy része jobban megijedt ágaskodó hímtagjától, mint farkasbőrből készült korbácsától, noha akadtak olyanok is, akiket egyszerűen csak mulattatott. Ezek lesütötték a szemüket, és eltakarták a szájukat, hogy senki se lássa a kuncogásukat. Romulus és Remus látta a fiú izgatottságát, és a nyomába eredtek. Nevetve, rikoltozva célozták meg a férfi szerszámát, és nemegyszer eltalálták farkasbőr ostorukkal.
– Kár, hogy otthon hagytad ma az amulettet – suttogta Romulus. – Nincs ott a fallosz a nyakadban, hogy megvédje a lábad között lévő botot.
– Inkább ne is takargasd – javasolta Remus a kacagástól remegve. – Egy kiadós korbácsolás jobban feltüzel, mint bármi! A farkas ereje a lábad közé is beköltözik!
Igaza lett. Az ikrek tréfás gúnyolódása nem lohasztotta le Potitius ágaskodó vágyát, sőt inkább még jobban felcsigázta. Végül megkönyörültek rajta, és folytatták a lányok kergetését. Potitius úgy érezte, sokkal közelebb került az ikrekhez, mint bármikor korábban.
Az ikrek jóslata beigazolódott: valóban a támadásokról beszélt egész Róma. Aznap este Potitius apja összehívta az egész családot – Potitiust, az anyját és a lánytestvéreit – egy kis tanácskozásra.
– Három meztelen ifjú rémisztgeti az embereket a hét domb környékén. Csak némi farkasbőr takarja gyáva arcukat. Felháborítóan viselkednek!
– Senki sem próbálta megállítani őket? – kérdezte Potitius anyja.
– Néhány idősebb falulakó lehordta őket, de a gazfickók állatként vonítva szaladgáltak szegények körül, és majdnem halálra ijesztették őket. Néhány fiatalabb férfi üldözőbe vette őket, ám a csirkefogók gyorsabban menekülnek.
– De hogy néznek ki azok az ifjak, uram? Nem lehet őket felismerni valamiről? – faggatta az asszony a férjét.
– Én nem láttam őket. Hát ti? Valamelyikőtök?
Potitius elfordította a pillantását, és nem szólt semmit. Idegesen harapta be az ajkát, amikor az egyik lánytestvére, aki valamivel fiatalabb volt nála, félénken válaszolt a kérdésre.
– Én láttam őket, apám. Felmentem egy barátnőmhöz a Viminalisra, és éppen akkor rohantak végig a falun vonítva és vicsorogva.
Az apja arca megmerevedett.
– Bántottak? Hozzád értek?
A lány elpirult.
– Nem, apám. Csak…
– Beszélj, lányom!
– Mindháromnak volt valami a kezében. Azt hiszem, egy hosszú, keskeny farkasbőrdarab. Azt csattogtatták a levegőben, mint valami ostort. És azzal…
– Folytasd.
– Valahányszor odaértek egy lányhoz vagy egy fiatalasszonyhoz, rácsaptak vele.
– Rácsaptak?
– Igen, apám. – A lány még jobban elvörösödött. – A fenekére.
– Téged is megütöttek, lányom?… A fenekeden?
– Én… nem emlékszem pontosan, apám. Annyira megijedtem, hogy nem is tudom, mi történt.
Hazug! – gondolta magában Potitius. Ő tisztán emlékezett arra a pillanatra, és biztos volt benne, hogy a húga is jól emlékszik. Remus csapott rá a hátsójára, és a lány cseppet sem rémült meg, éppen ellenkezőleg: utánuk szaladt, és kacarászva próbált visszaütni Remus pucér fenekére. Idegessége ellenére Potitius alig tudta visszafojtani a vigyorgását.
Potitius apja csak a fejét rázta.
– Ahogy mondtam: felháborító! És az egészben mindenekfölött az a vérforraló, hogy nem mindenki gondolkodik ebben a kérdésben úgy, mint mi.
– Hogy érted ezt, apám? – kérdezte Potitius.
– Nem sokkal ezelőtt beszéltem az idősebb Pinariusszal. Őt kifejezetten szórakoztatják ezek a támadások! Azt mondja, csak az öregemberek találják botrányosnak ezt a viselkedést. Szerinte a fiatalok mind irigylik ezeket a farkaskölyköket, a lányok pedig egyenesen rajonganak értük. Te ugye nem irigykedsz rájuk, Potitius?
– Én? Hogy kérdezhetsz ilyet, apám?
Potitius idegesen tapogatta a nyakában lógó amulettet. Azonnal felvette az ékszert, amikor aznap este hazaért, mert szerette volna, ha Fascinus közel van hozzá. Végül is nem hazudott az apjának, és nem is állított semmi valótlant… Elvégre senki sem irigyelheti saját magát.
– És te, lányom… te sem rajongsz ezekért a bajkeverőkért, igaz?
– Dehogy rajongok, apám! Megvetem őket.
– Jól van. Mások talán értékelik az ilyen zabolátlan viselkedést, de a mi családunk értékrendjébe ez nem fér bele. A Potitiusok példát mutatnak egész Rómának. Ezt kellene tenniük a Pinariusoknak is, de attól tartok, hogy az unokatestvéreink elfelejtették, milyen felelősséggel jár a rangunk. – Megcsóválta a fejét. – Nem kérdés, hogy a három farkasnak öltözött alak között van egy ikerpár is. A mihaszna Romulus és Remus. De vajon ki a harmadik? Miféle ártatlan ifjat vettek rá a kondás gyerekei, hogy együtt játssza velük ezt a förtelmes fogócskát? – Egyenesen Potitiusra nézett, aki azon nyomban elsápadt. – Gondolod, fiam… gondolod, hogy esetleg az unokatestvéred, az ifjú Pinarius az?
Potitius megpróbálta lenyelni a torkában lévő gombócot.

* * *

– Polgárok! – kiáltotta.
Ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy a sokaság elcsendesüljön, és minden tekintet az emelvényre szegeződjön. Egyéb érdemei mellett Caesar volt Róma egyik legkiválóbb szónoka is, nagy távolságra tudta kiterjeszteni a hangját, és bármilyen témáról képes volt bámulatos ékesszólással rögtönözni. Ezúttal rövid és lényegre törő beszédet tartott.
– Polgárok, azért gyűltünk itt össze, hogy az egyik legrégebbi és leginkább becsben tartott szertartást, a Lupercalia-futást megtekintsük. A résztvevők az állam legmagasabb rangú szolgái és a legősibb családok fiai. A Lupercalia elődeink pásztori napjaiba repít vissza minket, amikor a rómaiak még természetközelibb életet éltek, közel voltak a nyájaikhoz, valamint az istenekhez, akik termékenységgel és bőséggel ajándékozták meg Rómát.
Polgárok! Az elmúlt években a háború fellángolásai miatt sok szertartás és ünnep maradt el, vagy csak felületesen kerültek megrendezésre. A Lupercaliát is kevesen futották, és vajmi kevés beleéléssel. Ám ha vallási kötelességeinket hanyagoljuk, akkor az őseinkről feledkezünk meg. Ha létfontosságú rituáléinkat hányaveti módon mutatjuk be, az olyan, mintha félvállról tisztelnénk az isteneket. A mai napon, örömmel jelentem, egy nagy és erős csapat gyűlt össze, hogy Lupercaliát fusson. Szeretett városunk lakosságát megtizedelte a háború, és sok elsőrangú férfi hullott ki a sorból. De ma a szent szíjak csattogtatásával ezek az ifjak mozgásba lendítik Rómát, hogy mihamarabb ismét benépesülhessen! Tartsa ide a csuklóját az összes szülő korban lévő asszony! Örvendezzünk és sokasodjunk!
Polgárok! A jövendőmondók megolvasták a jósjeleket a mai napra. Kedvezőek voltak. Ezért a kezem felemelésével én, Gaius Julius Caesar, a ti diktátorotok, bejelentem, hogy kezdődhet a Lupercalia!
A tömegből érkező tapsra megindultak a futók. Útvonaluk a város számos különböző pontját érintette.
Lucius nem távolodott el nagyon Antoniustól. Örült neki, hogy ilyen barátságosan viselkedik vele, mintha régi ivócimborák vagy bajtársak lennének, akik olykor összehajolnak, hogy valamelyik részt vevő magiszter lógó fenekéről viccelődjenek, vagy dévaj megjegyzéseket tegyenek az út szélén álldogáló asszonyokra. Antonius láttán a nők összesúgtak és kuncogtak, majd egymást nógatva léptek előre, hogy korbácsolásra nyújtsák a csuklójukat. Antoniusnak még rájuk sem kellett néznie ahhoz, hogy körülötte legyeskedjenek!
Amikor Antonius észrevette, hogy Lucius visszahúzódott, igyekezett bátorságot önteni belé.
– Üldözd őket körbe-körbe! Ne félj belenézni a szemükbe, sőt mérd végig őket. Képzeld magad farkasnak, aki épp a legkövérebb bárányt keresi.
– De Marcus, én nem hinném, hogy…
– Ostobaság! Hallottad, amit a nagybátyád mondott, fiatalember… ez vallási kötelességed! Csak kövess, és utánozz engem. Kérd meg az amulettet a nyakadban, hogy adjon bátorságot!
Lucius nagy levegőt vett, és követte az utasításokat. Antonius példáját látva nem volt nehéz dolga. Érezte a lába erejét, ahogy előrébb vitte, hallotta a tomboló zihálást a mellkasában. Látta az útvonal mentén összegyűlt lányok vigyorgó arcát, és visszavigyorgott rájuk. Ostorával a levegőben csattogtatott, és valami euforikus érzés lett rajta úrrá. Abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált számára a szertartás szentsége. Korábban csak a külső szabályok szerint futotta végig a Lupercaliát, de nem adta át magát az esemény átható szellemének. Mi volt annyira más ezen a napon? Egyrészt már férfivá érett, másrészt Antonius is mellette volt, harmadrészt nagyanyjának öccse, Gaius volt Róma megkérdőjelezhetetlen egyeduralkodója, aki a világ újjászületése fölött őrködött. A föld termékenységének hatalmas kútjának vize, amely a Lupercaliában fejeződött ki, teljesen átmosta Luciust. Amikor megcsapta egy szeles, gurgulászva kacagó leány csuklóját az ostorával, valami olyan isteni dologhoz kapcsolódott, aminek korábban jelét sem tapasztalta. Az élmény testi szinten is megmutatkozott. Időről időre valami kellemes bizsergést és dagadó súlyt érzett a lába között. Lopva rásandított Antonius férfiasságára, és látta, hogy barátja is enyhe izgalomban fut.
Antonius észrevette a változást Lucius arcán, és elnevette magát.
– Remekül csinálod, fiatalember! Így kell ezt!

2018. március 8.

Nőnapra




Mysty Kata

Nőnek lenni


A lét elemének születni, elemét szülni..
Neme kontúrjait bearanyozni...
A gondviselés szivárványa lenni...
Mosolyok csillogását fényesíteni...
A szeretet szalagját bokrétába fűzni.

A türelem rózsáját könnyel megöntözni...
Az akarat falát kősziklába építeni...
A férfit szelíd varázslattá tenni...
Megbocsátó imákat zengve énekelni...
A boldogság madarát éltetni, táplálni!



2018. február 25.

Beverly Jo - Álmaim lovagja



Ha már szóba került az előző bejegyzésemben Beverly Jo könyve, akkor szerintem érdemes pár szót vesztegetni rá. 1992-ben jelent meg a könyv (magyarul 1993-ban), ami azért jó 20 évvel a Szürke előtt volt :)

A történet a 11. századba visz vissza, I. (Hódító) Vilmos idejébe, amikor megszerzi Anglia trónját. Az egyik főszereplője Madeleine, aki normann (vagyis francia) nemes lánya. Az apja és a testvére hűen szolgálja Vilmost, de miután meghalnak, a király a lánynak adja az egyik angol birtokot. Persze amíg nincs férje, addig a rokonai kezében van a hatalom.

A pasi Almery de Gaillard, aki félig angol, félig normann, aki hűséges a királyhoz, de közben támogatja az angolokat is az elnyomókkal szemben.

Ők ketten úgy találkoznak, hogy mind a ketten álnevet használnak, majd jön a műfaj egyik sajátossága, a félreértés :) A pasi azt gondolja, hogy a lány élvezi, ha másokat megkorbácsoltathat, a lány pedig sejti, hogy a férfi az Arany Szarvas, aki az árulás mezsgyéjén ingadozik...

A király megígérte a Madeleine-nek, hogy kiválaszthatja a férjét, de mivel azt szeretné, ha Almery-t választja, azért csak három pasit ajánl fel választásul. A lány hajlik is Almery felé, de mivel a pasi fél, hogy felismeri és feladja a királynak, valamint egy „árulót” is sejt a birtokon, így mindent megtesz, hogy ne őt válassza. Viszont az egyik jelölt korábban megpróbált megerőszakolni a lányt, így ő eleve kiesett. Amikor pedig a király látja, hogy a lány a harmadik pasit készül választani, csapdát állít: Madeleine-t az istállóhoz rendeli, ahol a legfőbb esélyes éppen egy másik pasival hentereg...

Madeleine így csapdába esik... Másnap pedig választania kell... Már azon töri a fejét, hogy zárdába vonul, amikor Almery apja látogatja meg a szobájában. És akkor a részlet a könyvből.

– Egyikőjükhöz sem megyek feleségül – ismételte makacsul. – Visszatérek a kolostorba, ami nem is lesz olyan rossz.
Dorothy égnek emelte kezét, és kirohant a szobából. Néhány perc múlva Guy de Gaillarddal tért vissza, aki pompásan nézett ki. Csodálatos kézi hímzésű hosszú krémszínű palástot viselt. Egy intéssel kiküldte Dorothyt.
– Mire véljem mindezt, kisasszony? – kérdezte udvariasan.
Madeleine a szemébe nézett, és ezt mondta:
– Az ön fia megpofozott engem.
A gróf felhúzta egyik szemöldökét, és csupán ennyit mondott: – Akkor menjen feleségül Stephenhez, de nehogy azt higgye, hogy ő sohasem fogja megütni.
Madeleine csak rázta a fejét.
– Nem.
– Odo de Pouissey? – kérdezte bizonytalanul Guy gróf, Madeleine ismét megrázta a fejét.
– Aimeryhez fog férjhez menni – mondta a gróf elégedett hangon.
– Egyikőjükhöz sem fogok férjhez menni – ismételte Madeleine. – A király vagy megnevez más ifjakat, vagy visszaküld a kolostorba. Azt hiszem, ez utóbbi lenne a legjobb.
Guy gróf hosszú léptekkel odament a nő ágyához, és leült. Amikor a nő megpróbált másfelé nézni, a férfi erősen megfogta az állát, és kényszerítette, hogy nézzen a szemébe.
– Elég volt! Visszaél a választás lehetőségeivel. A király nem akarja, hogy apáca légy, de nincs több ideje rád és ostoba kifogásaidra. – Madeleine szerette volna kiszabadítani magát a férfi markából. A gróf felemelte a kezét. – Könnyen adhatok én is egy pofont, kisasszony.
Madeleine látta, hogy komolyan beszél.
– Jól tudom, a király azt akarja, hogy a fiához menjek hozzá – kiáltotta.
– Akkor engedelmeskedjen az uralkodójának! Lehetőséget adott önnek, amit nem fog visszavonni. Használja ki bölcsen ezt a lehetőséget!
– Nem tehetem! – suttogta, és megeredtek a könnyei.
A gróf hirtelen megfordította, és teljes erejéből a hátsó felére ütött. Madeleine abbahagyta a sírást, felsikoltott, és a fájdalomtól kábultan feküdt, miközben sajgó testrészét dörzsölgette. Megfordult, majd a férfi arcába nézett.
– Parancsom van rá, hogy utasítsam, azonnal öltözzön fel, és jöjjön ki. A döntését egy órán belül hallani szeretném, Madeleine kisasszony. Én az uralkodóm törvényei szerint cselekszem. Az már csak ízlés dolga, hogy miként érjük el célunkat, de ha kell, a verést is bevetjük. Nos, hozzam a nádpálcát?
– De Aimery nem akar feleségül venni – védekezett Madeleine.
– Ha megtagadja ezt, vele szemben is ugyanúgy járok el, mint önnel. Egyszóval, küldessek a nádpálcáért, vagy felöltözik és kijön az eljegyzésére?
A férfi olyan volt, mint egy hideg kő. Jól tudta, hogy megtenné mindezt, amit mondott, ha kell, véresre veretné a király törvényei szerint. És neki engedelmeskednie kel a királynak.
– Szörnyű apa lehet – mondta halkan, miközben felkelt az ágyról.
– Ha lányom leszel, megbeszélhetnéd ezt a témát a többi gyermekemmel. – Az ajtóhoz ment, majd hívatta Dorothyt, aki dühösen robogott be a szobába. – A hölgy készen áll – mondta, és a lány felé fordult. – Ha nem lesz perceken belül a nagyteremben, visszajövök, és a katonáim segítségével viszem ki!
Dorothy szeme tágra nyílt.
– Ott leszek – válaszolta Madeleine elkeseredetten. – De ne felejtse el, Guy gróf, hogy ön kényszerített ebbe a házasságba!
A gróf elmosolyodott a komoly szavak hallatán, majd kiment.

Egy fenékre-csapás, és nádpálcával fenyegetés :) Nem is rossz. Majd jön még egy érdekes rész, ami bármelyik D/s könyvbe beleférne :)

A pap ki akarta őket vezetni a kápolnából, de a király közbelépett.
– Térdelj le a hagyományok szerint a férjed elé, Lady Madeleine! Térdelj le, és csókold meg Aimery kezét! Azt a kezet, amelynek bármikor joga van téged megfenyíteni, ha nem cselekszel helyesen.
Ha te tudnád uram – gondolta Madeleine –, hogy egy árulónak adózok hódolattal, biztos nem kényszerítenél erre. Ennek ellenére engedelmesen letérdelt, és megcsókolta férje jobb kezét, melynek egy része kilátszott a kötés alól.

Amelynek bármikor joga van megfenyíteni... :)

Mondjuk a pasi nem olyan, mint az apja. Egyrészt inkább fenyegeti a lányt pofonokkal, mint fenekeléssel (pl. a nászéjszakán, ha nem lenne szűz...), másrészt ebben a könyvben is előjön az, ami teljesen frusztrálja a spanking kedvelőket: amikor a okot ad a büntetésre, akkor nem náspángolja el, hanem csak az ágyat üti, hogy az emberei előtt megmaradjon a tekintélye... Pedig ez is lehetne egy tökéletes Outlander jelenet, nadrágszíjjal kiporolni a lányt :)